Korunk 1932 December
„Hősökről beszélek...” (hősköltemény)
Hősökről beszélhetek végre.
Törvénnyel, joggal szembeszállva,
vagy mindezt bölcsen megkerülve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tiz körömmel
kaparnak rettegve hazát.
Hordtam fegyverük én is... büszkén
kezdem ma énekelni hát
e különös honfoglalást.
I.
Egyetlen tolvaj-társaság
volt a puszta, hol nevelődtem.
Ujjak nyulnak az uraság
java felé képzeletemben.
Ujjakat, görbült markokat
vélek látni a mult sötét
éjjében, matatásukat
hallom s a csőszök füttyjelét,
majd dobogó menekülést.
Szegény szegények, kényszerült,
ártatlan, kedves tolvajok,
nem rója néktek föl e bünt,
ha dalt kezd róla fiatok,
ha a mult vastag éjjelében
futó sorai fölfedik,
mint tolvaj-mécs cikázó fénye
arcotok rebbenéseit,
mely akkor volt legemberibb.
Ha leemeli eltünődve
a kis tanya éj-fedelét...
Mint kőalatti hűs homályból
fölriasztott bogárka nép
futkos lám emlékezetemben
máris sok kedves kis alak!
Köztük párat nagy sietségben
látok testes terhek alatt, —
köztük nem egyszer magamat...
Ó kedves táj, derűs idill
hona, mily drága vagy nekem!
mint friss korty után, úgy üdül
lelkem, ha rád emlékezem!
Ó tiszta, lágy vidéki esték!
hallom ma is a neszeket...
minden hang után egy-egy emlék
villan, lehunyom szememet,
mint hangverseny ha dalba kezd.
Apró hangocskák, köztük itt-ott
egy-egy hirtelen fölszalad,
vinné kerengő ölelésben
még ingadozó dalomat.
Versengnek egymással... mosolygón
hallgatom őket... végre egy
mint a nagybőgő fölbúg hosszan,
szinte zokog... hát kezdje ez,
ez a legtürelmetlenebb.
Fájdalmas bőgés, szaggatottan
hullámzik, leng a tájon át!
mélyen zeng s mégis, mintha kisded
fujná végtelen panaszát.
ó régi, kedves, ismerős hang
te indítsd el a tétova
emlékek sorát s vidd e verset
zökkenő állomásira,
mint kis vasuti trombita.
Kis istállóból jön a bőgés...
Vén néne hallja a panaszt
kapja vállára a nagy kendőt
gyereket, kutyát elriaszt
s megy, mintha sajátjáért menne
gyors papucsában sebtiben
az urasági szérűskertbe...
Hogy lopni megy, kis fejiben
nem fordul az meg percre sem.
Kezében lazsnak és szivében
békés ájtatos nyugalom —
nem első alkalommal lépdel
azon a meredek uton.
Éhes a jószág, széna kell hát
és széna csak a kertbe van,
urasági, igaz, de itt rég´
e szónak oly értelme van
hogy mindenkié, csak titkosan.
Mint fészekben lágy völgyben bú meg
a puszta, — felette komor
hegyen a szérű: boglyák, pajták
s kazlakból egész uccasor.
Messziről mintha egy holt város
házteteje, toronycsucsa
világolna a hűs holdfényben —
körötte jegenyék sora
megannyi sötét katona.
A határ körben urasági
meddig nappal ellát a szem,
sőt azon túl is,.. urasági
a láthatár, a nap, a menny.
Minden övé, ki láthatatlan
akár az uristen maga,
törvénye van, mint annak, ámde
a szegény mire jutna, ha
minden igét betartana... ?
Megy nagyanya is hát az estben
s bár óvatosan széttekint
gyorsan kapaszkodik a hegyre,
meg-meghalkitja lépteit.
Látom siető kis alakját,
kerülgeti a bokrokat,
tolnám szét a felhők kárpitját,
hogy a hold lágy fénye alatt
biztosan lássa az utat.
Azt az utat, mely a boglyákhoz
hátulról vezet s amelyen
a cselédekhez, kik felhordták
visszaszivárog szeliden
valamicske a gazdagságból...
Vékony az út, bár néha-nap
meg-megdagad és úgy iramlik,
mint zajló, regényes patak,
mely tavaszi hegyről szalad.
Megy hát nagyanyám, hajtogatja
az ágakat maga elől
rázza fejét, ha a lombokról
a friss harmat arcába dől,
megáll, visszanéz; a cserjésben
mintha hangokat hallana —
bátran tovább kúszik és vele
kúszik tovább a fél tanya
mint elszánt várvivók raja.
Husz család él lent, ott a völgyben,
kommenciós, béres, kocsis
örök fortyogó zümmögésben,
bár néha összekapnak is.
Egyetlen hosszú házban laknak,
mely félig földbe roskadott,
alóla bujnak ki surranva
mint fürge, karcsu állatok
amint feléjük int a hold.
S ők, akik nappal marják egymást,
most oly békésen sürgenek,
mint lakmározó ürgék, hangyák
valami dús falat felett.
Valami szelíd ősi jóság
fűzi egymáshoz szivüket —
mit bánom én, hogy milyen célra —
boldogan zengem éneked,
megértés, testvérszereteti
Naponta lop a kicsi béres,
hetente csen a számadó,
a gazdatisztek negyedéves
részben húzzák a gróf alól
a gyékényt, az viszont... de hagyjuk!
elég nekünk a szép jelen,
a dicső multat ne bolygassuk,
kész igy is a kör: kecsesen
forog, mint fényes táncterem.
Kövessük csak a kis anyókát,
ahogyan én őt hajdanán
legelső izben elkísértem
egy tiszta őszi éjszakán.
Lépdel, csusszan, zihálva is
mormol, kis terveken dönög,
végre ott áll a kert árkánál
pihen az új munka előtt,
hosszan fújja a levegőt.
II.
Közelebbről a hegy nem olyan
félelmetes, mint messziről,
morcos alakja, sötét képe
lépésenként enyhül, derül.
Ó képzeletben is sietve
igyekszem vissza én szelíd
hajlataira, dús ölébe,
hol ősi szokásuk szerint
föl-föltűnnek már hőseink.
Szentiván-éji tündérnépek,
vig olimpuszi istenek,
magas honotokban talán ti
éltetek úgy, sürögtetek
oly boldogan, mint e kis népek
ott a szérűshegy tetején! —
Mint maszkos, bajszos angyalok
dagadó felhők peremén
kémlelnek, pislognak felém.
Nyujtja nyakát egy a sövénynél,
az ismerősre ráköhint
s hosszan huhog, ha olyant lát meg,
kinek egy furcsa jog szerint,
valami messzi, érthetetlen,
urak-fundálta hatalom
szerint több köze van e kerthez,
mint nekik, kik mint a barom
túrnak érte az ugaron.
Arrébb, a sövény mögött már friss
csoport hajladoz, dolgozik —
hány kedves hivet ismerek meg
köztük már járásáról is!
S ismernek ők is mindahányan,
ha közöttük most hirtelen
testem is megjelennék: csöndben
sorra kezelnének velem
s csak nevetnének könnyemen...
Látom e szent hely tisztes őszét,
nagy bottal jár, parancsot oszt —
ő volna ép´ a hegyi csősz itt —
ám arcára széles mosolyt
hivna, ki ezt eszébe hozná:
mert annak jutna ez csupán
eszébe, oly vad-idegennek,
ki most hullt le az ég taván
csónakázó holdból talán.
ő itt a csősz... ? Hisz ép´ azért
megy a dolog oly rendesen!
nem túrnak össze semmit és
nem zaklatják fél éjjelen.
Nagy rend van itt s ő tudja jól,
kinek-kinek miből mi jár.
Intézkedik s az öregebbnek
segit emelni is, ha már
megrakodott és tova áll.
Kedves aggastyán, meghatottan
idézem hajlott alakod,
keresztapám, kinek kezére
a lelkem üdve bízatott...
Látom, amint egy kis csoportból
a szérű árkához siet,
nyujtja két kezét nagyanyámnak,
magához rántja, fölnevet,
tréfálkozva öleli meg.
Itt van hát ő is... szertenéz; ha
egykor a mennybe érkezik
— óh Mária — tán ott örvend úgy
együgyű lelke, ahogy itt.
Micsoda, föld, mily mesebeli
táj ez, milyen tündérliget!
Csupa kincs hever szanaszét és
amit csak megkíván szived,
már rá is mondják, hát vigyed...
Micsoda ország! a szegények
álmában épülhet ilyen!
répahegyek és széna, széna
tiz évre is, oly bőviben —
Jártatja szemét jobbra-balra
mint koldus uri lakomán
s alig tudja, hogy mit kívánjon
a gazdaságból, szaporán
megindulván a csősz után.
Kétoldal hosszan szőke kazlak
dugják egymáshoz fejüket,
hallgatóznak, mint méla, csöndes,
fejésre váró tehenek.
Egyik-másiknál apró boglyák,
mint jámbor borjak, alszanak,
szinte érezni lélegzésük:
szecska és sűrű repce-szag
kereng a tiszta hold alatt.
Haladnak, — itt-ott a kazlaknál
halk beszéd folyik, suttogón
arrébb tán ép szerelmet fűz a
csábító, édes alkalom —
közöttük lépdel el a vén csősz
s nem lát akkor se hogyha lát —
mögötte lépésre, mint illik.
szülém; mint furcsa bálon át
követi néma lovagát.
Beljebb egy jámbor kazal mellől
szigony-hegyű széna-vonót
vesz föl a vén csősz, nekihajlik
és villámgyors fejésbe fog.
Minden vonásra jó nyalábnyi
dől ki a kazal oldalán,
omlik a széna, mint a friss vér
a szivbedöfött kard nyomán,
lelkesülve és szaporán.
Ontja vérét a kazal vígan,
nő, magosodik a halom,
vidám a csősz és vigan ugrál
nagyanyám is a lazsnakon,
tipor a szénán, hogy minél több
legyen csak, hogyha már lehet!
Hogy neki kell majd lecipelni?
Ha biztatnák egy keveset,
vállalná az egész hegyet.
Vidám a hold is fenn az égen,
nevet ottfenn a grófi hold,
vigyorog bárgyún ura kárán,
mint a félküllős udvaronc,
egyik szeme tán oda néz hol
a gróf most alszik vagy eszik
mértföldre innen, — a másikkal
hunyorogva idetekint,
nézi, hogy mi következik.
Telik a lazsnak, próbálgatják,
összeér-e négy sarka még,
kár volna hogyha itt maradna
a legkisebbnyi maradék!
Gyömködik térddel mind a ketten,
erőltetik a sarkokat,
foggal huzzák a csomó csücskét,
hogy lélegzésük elakad
a szívbeli munka alatt.
Készen van végre, rátelepszik
a batyujára nagyanyám,
ül rajta diadallal, mint a
győztes tigris áldozatán,
törli homlokát kötényébe
s hogy nagy sóhajok közt kiszáll
a fáradtság melléből, fürge
szavak csapatja szállna már
nyomába, mint sereg madár .
Beszélne... ám a csőszt, a csőszt azt
elszólítja a hivatal,
mentegetőzve hagyja hát ott
szülémet kész szavaival,
s tűnik a boglyák közé, onnan
hallhatjuk suttogó szavát,
tanácskoznak... kis idő mulva
kapa csesszen... egész család
vermel ott egy kis burgonyát.
Megy itt is, ott is a dolog s ő
vigyázva jár a kert körül,
ujra az árokpartra ballag,
hosszú botjára könyökül,
nézi a holdas, tiszta völgyet,
várja békésen, hogy mikor
érkeznek ujabb ismerősek,
halk jóestével odaszól,
ha meg-megrezzen a bokor.
Álmos a hold már, ki-kidugja
fejét a lágy felhők alól:
rendbe megy minden... fordul egyet
visszahuzza a takarót.
Horkol az ispán is... ha percre
nem rezegtetné ablakát:
árvízként futna szét a vészhir —
Be alszik ő.. . lágy muzsikát
zenget, mint édes tánc-nyitányt.
Alszik a gazdatiszt, a gazda,
csak a kulcsár van éberen,
a magtár felé indul... ő is
porciót oszt majd csendesen...
Rend van mindenütt, ezredéves,
őshagyomány-szentelte rend!
Alszik az alvó, jár az élő —
Messze elnéz a táj felett
vén barátunk és elmereng.
Ilyenkor éjjel, minthogyha csak
a réttel, fákkal tarka táj
szinét-visszáját fölcserélné,
a nappal oly derűs határ
homályában dús kuszáitságot
tapogathatna ki a kéz —
Sorsok bogzódnak, szövik lentről
a szép vidék, a drága nép
nemzetdiszitő életét.
(Befejezése a következő számban)
Vissza az oldal tetejére