FĹ‘oldal

Korunk 1932 December

„Hősökről beszélek...” (hősköltemény)


Illyés Gyula

 


Hősökről beszélhetek végre.


Törvénnyel, joggal szembeszállva,


vagy mindezt bölcsen megkerülve


kelnek naponta új csatára.


Ezer veszély közt tiz körömmel


kaparnak rettegve hazát.


Hordtam fegyverük én is... büszkén


kezdem ma énekelni hát


e különös honfoglalást.


 


I.


Egyetlen tolvaj-társaság


volt a puszta, hol nevelődtem.


Ujjak nyulnak az uraság


java felé képzeletemben.


Ujjakat, görbült markokat


vélek látni a mult sötét


éjjében, matatásukat


hallom s a csőszök füttyjelét,


majd dobogó menekülést.


Szegény szegények, kényszerült,


ártatlan, kedves tolvajok,


nem rója néktek föl e bünt,


ha dalt kezd róla fiatok,


ha a mult vastag éjjelében


futó sorai fölfedik,


mint tolvaj-mécs cikázó fénye


arcotok rebbenéseit,


mely akkor volt legemberibb.


Ha leemeli eltünődve


a kis tanya éj-fedelét...


Mint kőalatti hűs homályból


fölriasztott bogárka nép


futkos lám emlékezetemben


máris sok kedves kis alak!


Köztük párat nagy sietségben


látok testes terhek alatt,


köztük nem egyszer magamat...


 


Ó kedves táj, derűs idill


hona, mily drága vagy nekem!


mint friss korty után, úgy üdül


lelkem, ha rád emlékezem!


Ó tiszta, lágy vidéki esték!


hallom ma is a neszeket...


minden hang után egy-egy emlék


villan, lehunyom szememet,


mint hangverseny ha dalba kezd.


Apró hangocskák, köztük itt-ott


egy-egy hirtelen fölszalad,


vinné kerengő ölelésben


még ingadozó dalomat.


Versengnek egymással... mosolygón


hallgatom őket... végre egy


mint a nagybőgő fölbúg hosszan,


szinte zokog... hát kezdje ez,


ez a legtürelmetlenebb.


Fájdalmas bőgés, szaggatottan


hullámzik, leng a tájon át!


mélyen zeng s mégis, mintha kisded


fujná végtelen panaszát.


ó régi, kedves, ismerős hang


te indítsd el a tétova


emlékek sorát s vidd e verset


zökkenő állomásira,


mint kis vasuti trombita.


Kis istállóból jön a bőgés...


Vén néne hallja a panaszt


kapja vállára a nagy kendőt


gyereket, kutyát elriaszt


s megy, mintha sajátjáért menne


gyors papucsában sebtiben


az urasági szérűskertbe...


Hogy lopni megy, kis fejiben


nem fordul az meg percre sem.


Kezében lazsnak és szivében


békés ájtatos nyugalom


nem első alkalommal lépdel


azon a meredek uton.


Éhes a jószág, széna kell hát


és széna csak a kertbe van,


urasági, igaz, de itt rég´


e szónak oly értelme van


hogy mindenkié, csak titkosan.


Mint fészekben lágy völgyben bú meg


a puszta, felette komor


hegyen a szérű: boglyák, pajták


s kazlakból egész uccasor.


Messziről mintha egy holt város


házteteje, toronycsucsa


világolna a hűs holdfényben


körötte jegenyék sora


 megannyi sötét katona.


A határ körben urasági


meddig nappal ellát a szem,


sőt azon túl is,.. urasági


a láthatár, a nap, a menny.


Minden övé, ki láthatatlan


akár az uristen maga,


törvénye van, mint annak, ámde


a szegény mire jutna, ha


minden igét betartana... ?


Megy nagyanya is hát az estben


s bár óvatosan széttekint


gyorsan kapaszkodik a hegyre,


meg-meghalkitja lépteit.


Látom siető kis alakját,


kerülgeti a bokrokat,


tolnám szét a felhők kárpitját,


hogy a hold lágy fénye alatt


biztosan lássa az utat.


Azt az utat, mely a boglyákhoz


hátulról vezet s amelyen


a cselédekhez, kik felhordták


visszaszivárog szeliden


valamicske a gazdagságból...


Vékony az út, bár néha-nap


meg-megdagad és úgy iramlik,


mint zajló, regényes patak,


mely tavaszi hegyről szalad.


Megy hát nagyanyám, hajtogatja


az ágakat maga elől


rázza fejét, ha a lombokról


a friss harmat arcába dől,


megáll, visszanéz; a cserjésben


mintha hangokat hallana


bátran tovább kúszik és vele


kúszik tovább a fél tanya


mint elszánt várvivók raja.


Husz család él lent, ott a völgyben,


kommenciós, béres, kocsis


örök fortyogó zümmögésben,


bár néha összekapnak is.


Egyetlen hosszú házban laknak,


mely félig földbe roskadott,


alóla bujnak ki surranva


mint fürge, karcsu állatok


amint feléjük int a hold.


S ők, akik nappal marják egymást,


most oly békésen sürgenek,


mint lakmározó ürgék, hangyák


valami dús falat felett.


Valami szelíd ősi jóság


fűzi egymáshoz szivüket


mit bánom én, hogy milyen célra


boldogan zengem éneked,


megértés, testvérszereteti


Naponta lop a kicsi béres,


hetente csen a számadó,


a gazdatisztek negyedéves


részben húzzák a gróf alól


a gyékényt, az viszont... de hagyjuk!


elég nekünk a szép jelen,


a dicső multat ne bolygassuk,


kész igy is a kör: kecsesen


forog, mint fényes táncterem.


Kövessük csak a kis anyókát,


ahogyan én őt hajdanán


legelső izben elkísértem


egy tiszta őszi éjszakán.


Lépdel, csusszan, zihálva is


mormol, kis terveken dönög,


végre ott áll a kert árkánál


pihen az új munka előtt,


hosszan fújja a levegőt.


 


II.


Közelebbről a hegy nem olyan


félelmetes, mint messziről,


morcos alakja, sötét képe


lépésenként enyhül, derül.


Ó képzeletben is sietve


igyekszem vissza én szelíd


hajlataira, dús ölébe,


hol ősi szokásuk szerint


föl-föltűnnek már hőseink.


Szentiván-éji tündérnépek,


vig olimpuszi istenek,


magas honotokban talán ti


éltetek úgy, sürögtetek


oly boldogan, mint e kis népek


ott a szérűshegy tetején!


Mint maszkos, bajszos angyalok


dagadó felhők peremén


kémlelnek, pislognak felém.


Nyujtja nyakát egy a sövénynél,


az ismerősre ráköhint


s hosszan huhog, ha olyant lát meg,


kinek egy furcsa jog szerint,


valami messzi, érthetetlen,


urak-fundálta hatalom


szerint több köze van e kerthez,


mint nekik, kik mint a barom


túrnak érte az ugaron.


Arrébb, a sövény mögött már friss


csoport hajladoz, dolgozik


hány kedves hivet ismerek meg


köztük már járásáról is!


S ismernek ők is mindahányan,


ha közöttük most hirtelen


testem is megjelennék: csöndben


sorra kezelnének velem


s csak nevetnének könnyemen...


Látom e szent hely tisztes őszét,


nagy bottal jár, parancsot oszt


ő volna ép´ a hegyi csősz itt


ám arcára széles mosolyt


hivna, ki ezt eszébe hozná:


mert annak jutna ez csupán


eszébe, oly vad-idegennek,


ki most hullt le az ég taván


csónakázó holdból talán.


ő itt a csősz... ? Hisz ép´ azért


megy a dolog oly rendesen!


nem túrnak össze semmit és


nem zaklatják fél éjjelen.


Nagy rend van itt s ő tudja jól,


kinek-kinek miből mi jár.


Intézkedik s az öregebbnek


segit emelni is, ha már


megrakodott és tova áll.


 


Kedves aggastyán, meghatottan


idézem hajlott alakod,


keresztapám, kinek kezére


a lelkem üdve bízatott...


Látom, amint egy kis csoportból


a szérű árkához siet,


nyujtja két kezét nagyanyámnak,


magához rántja, fölnevet,


tréfálkozva öleli meg.


Itt van hát ő is... szertenéz; ha


egykor a mennybe érkezik


óh Mária tán ott örvend úgy


együgyű lelke, ahogy itt.


Micsoda, föld, mily mesebeli


táj ez, milyen tündérliget!


Csupa kincs hever szanaszét és


amit csak megkíván szived,


már rá is mondják, hát vigyed...


Micsoda ország! a szegények


álmában épülhet ilyen!


répahegyek és széna, széna


tiz évre is, oly bőviben


Jártatja szemét jobbra-balra


mint koldus uri lakomán


s alig tudja, hogy mit kívánjon


a gazdaságból, szaporán


megindulván a csősz után.


Kétoldal hosszan szőke kazlak


dugják egymáshoz fejüket,


hallgatóznak, mint méla, csöndes,


fejésre váró tehenek.


Egyik-másiknál apró boglyák,


mint jámbor borjak, alszanak,


szinte érezni lélegzésük:


szecska és sűrű repce-szag


kereng a tiszta hold alatt.


Haladnak, itt-ott a kazlaknál


halk beszéd folyik, suttogón


arrébb tán ép szerelmet fűz a


csábító, édes alkalom


közöttük lépdel el a vén csősz


s nem lát akkor se hogyha lát


mögötte lépésre, mint illik.


szülém; mint furcsa bálon át


követi néma lovagát.


 


Beljebb egy jámbor kazal mellől


szigony-hegyű széna-vonót


vesz föl a vén csősz, nekihajlik


és villámgyors fejésbe fog.


Minden vonásra jó nyalábnyi


dől ki a kazal oldalán,


omlik a széna, mint a friss vér


a szivbedöfött kard nyomán,


lelkesülve és szaporán.


Ontja vérét a kazal vígan,


nő, magosodik a halom,


vidám a csősz és vigan ugrál


nagyanyám is a lazsnakon,


tipor a szénán, hogy minél több


legyen csak, hogyha már lehet!


Hogy neki kell majd lecipelni?


Ha biztatnák egy keveset,


vállalná az egész hegyet.


Vidám a hold is fenn az égen,


nevet ottfenn a grófi hold,


vigyorog bárgyún ura kárán,


mint a félküllős udvaronc,


egyik szeme tán oda néz hol


a gróf most alszik vagy eszik


mértföldre innen, a másikkal


hunyorogva idetekint,


nézi, hogy mi következik.


Telik a lazsnak, próbálgatják,


összeér-e négy sarka még,


kár volna hogyha itt maradna


a legkisebbnyi maradék!


Gyömködik térddel mind a ketten,


erőltetik a sarkokat,


foggal huzzák a csomó csücskét,


hogy lélegzésük elakad


a szívbeli munka alatt.


Készen van végre, rátelepszik


a batyujára nagyanyám,


ül rajta diadallal, mint a


győztes tigris áldozatán,


törli homlokát kötényébe


s hogy nagy sóhajok közt kiszáll


a fáradtság melléből, fürge


szavak csapatja szállna már


nyomába, mint sereg madár .


 


Beszélne... ám a csőszt, a csőszt azt


elszólítja a hivatal,


mentegetőzve hagyja hát ott


szülémet kész szavaival,


s tűnik a boglyák közé, onnan


hallhatjuk suttogó szavát,


tanácskoznak... kis idő mulva


kapa csesszen... egész család


vermel ott egy kis burgonyát.


Megy itt is, ott is a dolog s ő


vigyázva jár a kert körül,


ujra az árokpartra ballag,


hosszú botjára könyökül,


nézi a holdas, tiszta völgyet,


várja békésen, hogy mikor


érkeznek ujabb ismerősek,


halk jóestével odaszól,


ha meg-megrezzen a bokor.


Álmos a hold már, ki-kidugja


fejét a lágy felhők alól:


rendbe megy minden... fordul egyet


visszahuzza a takarót.


Horkol az ispán is... ha percre


nem rezegtetné ablakát:


árvízként futna szét a vészhir


Be alszik ő.. . lágy muzsikát


zenget, mint édes tánc-nyitányt.


Alszik a gazdatiszt, a gazda,


csak a kulcsár van éberen,


a magtár felé indul... ő is


porciót oszt majd csendesen...


Rend van mindenütt, ezredéves,


őshagyomány-szentelte rend!


Alszik az alvó, jár az élő


Messze elnéz a táj felett


vén barátunk és elmereng.


Ilyenkor éjjel, minthogyha csak


a réttel, fákkal tarka táj


szinét-visszáját fölcserélné,


a nappal oly derűs határ


homályában dús kuszáitságot


tapogathatna ki a kéz


Sorsok bogzódnak, szövik lentről


a szép vidék, a drága nép


nemzetdiszitő életét.


 


(Befejezése a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére