Korunk 1932 November

Az amerikai behaviourizmus


Al. R. Luria

 


A viselkedés amerikai lélektana hatalmas lépést jelent a materializmus térfoglalását illetőleg a lélektanban. Mily merész pl. az a megállapítása, hogy a lélektan, a lélek e tradicionális tudománya felépíthető nemcsak minden segítsége nélkül a lélek fogalomnak, hanem szinte minden vonatkozás nélkül a tudatra! Az amerikai behaviourizmus a pszihikai jelenségeket az emberi viselkedés objektív törvényei alapján objektiv mechanizmusként tanulmányozza s ebben áll az érdeme.


Azalatt a tizenöt év alatt, mióta a behaviourizmus létrejött szilárd pozíciókat hódított meg a lélektanban s a lélektannak, mint a viselkedés törvényeiről szóló tudomány materialista felfogása ma már nagy hatással rendelkezik. Nem érdektelen tehát ha csak a fő vonásaiban is, de nyomon követni e lélektani iránynak a fejlődését, eredetét s a legfontosabb alapelveit.


Az amerikai behaviourizmust két erő hozta létre: az életből fakadó szociális szükségesség s a tudomány fejlődésének a logikája. Amerika óriási léptekkel előhaladó ipari élete a legkomolyabb feladatok egyikévé tette a termelés minden egyes mozzanatának, az élet minden egyes vonatkozásának a racionalizálását. Természetesen ennek a racionalizálásnak egyik legfontosabb eleme annak a kivizsgálásában állott, hogy az emberi gép hogyan dolgozik s az emberi gép mechanizmusának a beható megértése. A munka racionalizálása, a kereskedés, a propaganda (a reklámtól a politikai életig és a hadseregig) s a hivatásválasztás stb. — mindezek megvizsgálása az emberi viselkedés objektiv törvényei s a legkevésbé sem az ember „belső” lelki tulajdonságai szerint előfeltétel. Ez vezetett az objektiv lélektan megteremtésének mint elsőrendű feladatnak a problémájához.


Másrészt az utóbbi időkben a lélektan tudományának anyaga is rendkívüli mód kibővült. Már a század elején egész sora jelent meg az olyan munkáknak, amelyek az emberi viselkedés törvényeit kutatták; más sóra a komoly munkáknak a gyermek-, az elme- és idegbetegek- s a primitiv népek-lélektanának studiumával foglalkozott; mindezek a munkálatok a lélektan anyagát lényegesen kibővítették. Mindezekben az esetekben a tudósok, hogy az élőlények viselkedéséről értékes következtetéseket nyerjenek s ezek nyomán a viselkedés törvényszerűségeit megállapítsák, igen nagy anyagot dolgoztak fel. Valamennyi felhozott esetben azonban lehetetlen volt az „empirikus” lélektan révén rendelkezésre álló régi módszerekkel dolgozni: az önmegfigyelés alapvető módszere ebben a vonatkozásban teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Így maga a kutatás anyaga kényszeritette a tudósokat új módszeres utak kifürkészésére s mindenekelőtt az alapvető módszer, a megfigyelés minden lehetséges formájának a kikutatására. Ennek megfelelően láthatólag megkellett változnia a kutatás feladatának is: a pszihikai „belső világ” vizsgálatának a helyére egy más, teljesen konkrét feladat lépett, — az állatok viselkedésének a kikutatása, minek révén azok az alapvető törvények, melyek alapján a környezettel szemben való kölcsönös viszonyuk alakul, levezethetők.


Kiindulásul így az a tétel szolgált hogy a külső viszonyok változásával az állat viselkedése is változik. Ha ezt a viselkedést mesterséges uton előállított viszonyokból hozzuk létre, úgy az állat viselkedésének egész sor új reakcióját és idomulását nyerhetjük az új körülményekhez, minek következtében a viselkedés új, egységes képe rajzolódik ki.


A régi lélektan a „belső ólet”-ből, az ember (vagy állat) legegyszerübb formákban adott tudatából indult ki, az objektiv lélektan viszont abból a külső környezethez való viszonyból, amelyben a viselkedés történik és azokra az alapvető mozgásokra ügyel, amelyeknek segítségével a szervezet a környezethez való viszonyát megnyilvánítja.


Ennek a lélektani iránynak a kutatói kizárólag a külső viselkedés iránt érdeklődnek s egyáltalán nem céljuk a tudat, a gondolkodásmód stb. szubjektív módszerekkel való vizsgálata. Ez irány legszélsőségesebb képviselői, pl. az ismert amerikai pszihológus, Watson (Psychology and Science of Human Behaviour) úgy vélik, hogy a lélektan rendszerének a felépítése a tudat minden fogalma s e kérdés mindennemű tisztázása nélkül teljességgel lehetséges. A lélektan ezeknek a kutatóknak a felfogása szerint kezdetben tudomány volt a lélekről, azután tudomány a lélekre való tekintet nélkül s most tudatnélküli tudománnyá kell lennie. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezek a kutatók tagadnák az emberi cselekvés tudatosságát, minek következtében célszerűen dolgozik, ez csak azt Jelenti, hogy a be-haviour-pszihológusok számára más feladatok a fontosak — t.i. a viselkedés külső folyamatának objektiv kikutatása, mert a belső világhoz egyelőre még nem tud objektive közeledni. A behaviourista úgy véli, hogy a belső világ a külső világtól — elvileg — semmiben sem különbözik s hogy a psyche ugyanazon törvények szerint hat, mint amelyek a fizikában és a kémiában fentállnak s végső soron ezeknek a törvényeknek a segítségével a tudat valamennyi jelensége megmagyarázható anélkül, hogy hármely más olyan fogalomra mint például „lélek”, „életerő” stb. szükség lenne.


A behaviourizmus ezek szerint a lélektanban tiszta természettudományi módszerekkel próbál dolgozni s a lélektant a természettudományok körébe igyekszik sorozni. Abban a törekvésben, hogy az emberi viselkedést a fiziológia, sőt a fizika ismert módszereinek alávetett objektív folyamatként vizsgálják, egynémely behaviourista meglehetős messzire jut. Ennek az iránynak egyik legradikálisabb képviselője, A. Weiss pl. az emberi viselkedést, a behaviourizmus vizsgálatának a tárgyát a következőkép határozza meg: „Az emberi viselkedés — a mozgás egyik formája: ezt a behaviourista a fizikai monizmus alapján vizsgálja, melynek végső momentuma az elektronok-protonok.” „Az emberi viselkedés így: a) az elektronok-protonok különböző csoportosulásában és b) azokban a mozgásokban gyökerezik, amelyek az egyes csoportok helyváltoztatása révén keletkeznek.”


Könnyen belátható, hogy a behaviourizmus extrem következtetései nem bizonyulnak helytállóknak; világos, hogy a jelenségek specifikus lényege fizikai-kémiai elemeik szétbontásakor elvész; az a megállapítás, hogy az emberi viselkedés fizikai folyamat kombinációja csupán általános szólam, amely nem azt tisztázza, amire kíváncsiak vagyunk: t.i., hogy micsoda speciális tulajdonságok jellemzik az ember viselkedését s milyen törvények alapján cselekszik. Nyilvánvaló, hogy a behaviourizmus amikor „a legegyszerübb elemekre való redukálás” emez írtján megy, az emberi viselkedésről naiv-mechanikus tévedésbe esik.


Mit mondanak azonban közelebbről a behaviouristák az emberi viselkedésről? Milyennek tartják a viselkedés strukturáját? Milyen fogalmakkal helyettesitik a régi szubjektív lélektan alapfogalmait?


Előre kell bocsátani hogy ebben a tekintetben szembeszökő az amerikai behaviourizmus függősége az orosz fiziológiától, elsősorban a reflexiós iskola alapitójától, I. P. Pawlow-tól. Általában ki kell emelni, hogy a legtöbb tudományos jelentőségű módszerbeli fogás és tény, amely a behaviourizmus elméletének alapjául szolgál, egyenesen orosz tudósoktól ered, az amerikai szerzők a legtöbbször csak népszerűsítők, akik ezeket az elméleteket a lélektani materializmus széles és általános theoriájává fogják össze.


A behaviourizmus elejitől kezdve (pár pszihológus és filozófus nyomán) azt állítja, hogy az egész emberi viselkedés bizonyos hatásokból indul ki s bizonyos reakciókban végződik s a reflexek sémájára épül. A behaviourizmus feltételezi — és ez az alapvető tétele, — hogy az ember viselkedése nem elemezhető szét, úgy ahogy azt a régi lélektan teszi, amidőn azt tiszta passziv és tiszta aktiv elemekbe tagolja. (Pl. az emlékezet, az érzés s másrészt az akarati impulzusok.) A viselkedés minden mozzanata még ha külső látszatra valamely tiszta teremtő aktiv folyamat is két (és pedig legalább két) momentumból áll: kezdődik valamely indítékra s végződik valamilyen mozgással. Ez a folyamat lehet többé-kevésbé komplikált, a fej azon egyszerű megfordításától azonban, mely az automobil zajára bekövetkező reakció, egész addig az épület-tervig, amit egy mérnök felvázol, a behaviourizmus szerint minden reakciókból áll, melyek tulajdonképpen az indítékokra adott válaszok. Az indíték elemzése által előrelátható az a válasz, ami az indítékra következik; s valamely „részcselekedet” elemzésével mindig megállapítható, hogy milyen indíték váltotta ki. Végső soron a behaviourizmus feladata annak a tanításában is nyilvánul, hogy miként érthető valamely viselkedés, illetve hogy valamely folyamatrész megvizsgálása alapján miként rekonstruálható az egész, összefüggő folyamat.


Ha a behaviourizmus minden cselekvést „válasz reakciók” ciklusaként tekint, úgy ki kell emelni hogy az indíték (stimulus) a behaviourizmuson belül nagyon messzemenő jelentést kapott. Ide tartozik mindaz, ami a psychére és a viselkedésre hatást gyakorolhat, úgy a legegyszerűbb fizikai indítékok, mint a legszövevényesebb helyzetek is, — könyvolvasmány, politikai beszéd, pártba való belépés, stb. — mindez az indítékok behaviourista fogalma körébe tartozik avagy helyesebben a „helyzetek”-hez való komplikált kapcsolatukba. Ezek azok, amik befolyásolják az ember viselkedését s ennek a viselkedésnek az egyes reakcióit.


Másrészt a reakciók” fogalma is meglehetős nagy osztályát a jelenségeknek foglalja magába a behaviouristáknál. Mindenesetre a legortodoxabbak köztük a reakció alatt elsősorban azokat az izommozgásokat értik, amelyek a külső viselkedést meghatározzák. (Szabályszerint ide számítják a belső mirigyek reakcióit is.) Az emberi viselkedés felfogásának ez a neme indította a szerzők egész sorát arra az ellenvetésre hogy az extrem behaviourizmus a lélektant az izommozgások studiumára redukálja. Tényleg az orthodox behaviourizmus szerint a reagálás folyamata tisztára mechanikus folyamat. A már idézett Weiss szerint valamely szöveg leírásának a folyamata a következőkép folyik le: 1. az inditék: a szöveg-lap optikai benyomásai; 2. a szem megfelelő mozgása; 3. a megfelelő organikus viszonyok (légzési és vazomotorikus effektusok); 4. a másolókéz izmainak tónusválto-kéz nagyon komplikált mozgása irás közben. Amint látjuk valamely szöveg leírásának a folyamata ebben a rekonstrukcióban mechanikusan összefüggő aktusok sorozata s ha nem másolás, hanem valamely tudományos vagy művészi munkának a komplikált teremtési folyamata volna a leírás, úgy ez A. Weiss rekonstrukciója szerint külsőleg nagyon kevésbé különbözne a másolás folyamatától: hisz a külső izomreakciók mindkét esetben egy és ugyanazok, azok a felettébb komplikált rejtett folyamatok azonban, amelyek teremtő karakterüknél fogva a másolástól megkülönböztetik ennek következtében a behaviourizmus kutatási területén kivül esnek. Hogy jár el tehát a behaviourizmus, ha a gondolkodás és a tudat objektív elemzésére vállalkozik? Mindenekelőtt azzal a tétellel válaszol, amely egész elméletével összhangban áll: azok a módszerek, amiket a pszihológusok a tudat jelenségeinek tanulmányozására használnak, számára elégtelenek s eszük ágában sincs azokban ,nem-materális, nem-biológiai, nem-mechanikus és nem-kauzális természetű tulajdonságokat” látni, ellenkezőleg ezek a jelenségek a behaviourizmus szerint ugyanúgy materiálisak, mechanikusak és kauzálisak mint az organikus és anorganikus világ többi jelenségei; ennek következtében minden olyan folyamat, mint a gondolkodás „szenzomotorikus szerkezettel biró mozgások és folyamatok.”


Azok a mozgások, amelyek olyan folyamatokat jellemeznek, mint a gondolkodás, sajátos strukturával birnak s mindenek előtt azáltal tünnek ki, hogy nem nyilt formában jelentkeznek, hanem mindvégig belső, rejtett, kifele nem nyilvánuló folyamatok maradnak.


A gondolkodásra jelentőséggel biró mozgások közé sorozzák a behaviouristák mindenekelőtt az artikulációs mozgásoknak azt a sajátos formáját, amit belső beszédnek nevezünk s amely az artikulációs apparátus minimális tevékenységén alapszik. Az artikulációs apparátusnak ezek a mozgásai teszik a behaviourizmus felfogása szerint a gondolkodás lényegét. S tényleg nagyon sok esetben ezek a gondolkozás alapjai. ,A gondolkodás objektive csak belső beszéd” — igy fogja fel a kérdést egyik legjelentékenyebb amerikai behaviourista. Watson ebben a tekintetben Geiger, Max Müller és mások régismert tételeit ismétli s ezt a tételt fogadta el a legtöbb behaviourista. Kétségtelenül nagyon sok esetben (például megerőltetett gondolkodásnál) sikerült a beszélő apparátus könnyű mozgását konstatálni s ezt már nagyon sok pszihológus a behaviourizmus előtt megállapította. Nyitott csak az a kérdés marad, vajjon a gondolkodás ilyen mozgásokban kimeríthető-e vagy hogy ezek a mozgások csak a gondolkodással párhuzamosan futó komponenst jelentenek?


Watson azt hiszi, hogy ezek a rejtett beszédmozgások alapvető jelentőséggel birnak nemcsak a gondolkodás, hanem általában a pszihikai folyamatok tudatossá levését illetőleg is: ennek vagy annak a momentumnak a tudatos felfogásakor megismételjük magunk számára; a beszélni nem tudó gyermek Watson szerint nem rendelkezik még azzal a tudatformával, amiről mi rendszerint beszélünk. Épp ezért hajlamos Watson annak a más pszihológusok által is konstatált ténynek a magyarázatára, hogy a tudat gyermekkori periódusát valamennyien elfelejtjük. Sokkal helyesebb feltételezni, magyarázza Watson, hogy a gyermekkor egyáltalán nem volt tudatos, miután a beszélőképesség még nem eléggé fejlett.


A behaviouristák mindeme konstrukciójában az az alapvető elv jut kifejezésre: a tudat egyáltalán nem valamely önálló nem-fiziológiai természetű folyamat; ha azt mondjuk „észrevettem a vörös színt” úgy ez a hasonló folyamat megjelölését jelenti, amit a behaviourista a vörös színre való reakcióként fog föl. A gondolkodás és a tudat a behaviouristák tana szerint a viselkedésnek csupán egy különös neme, amely ugyanúgy alá van rendelve az objektiv vizsgálódásnak, mint a viselkedés egyéb nemei.


Egyáltalán nem az a véleményünk hogy a pszihológia sikerét a pszihikai folyamatok objektiv vizsgálatán kivül más módszerek garantálhatják, ennek ellenére az extrem behaviourizmus tételeit alig tekinthetjük elegendően megokoltaknak. Nagyon sok olyan esetet ismerünk, amikor valamely összetetten szervezett cselekvés minden rejtett beszéd-reakció abszolut részvétele nélkül folyik le. Az a feltételezés, hogy a gondolkodás egyes izommozgások, egyszerü eredménye, egyáltalán nem azt jelenti hogy ezek az összetett problémák maradék nélkül megoldhatók. A viselkedésnek az az igen nagy mérvű komplikáltsága, amelynek a gondolkodás fejlődése az előfeltétele, kétségtelenül azokat a kvalitative új formákat hozza létre, amelyek nem mindig merűlnek ki a motórikus formák valamely egyszerű kombinációjában, hanem komplikáltabb és több adaequatióval bíró leírást követelnek.


Mi legyen tehát állásfoglalásunk ezzel a sajátos lélektani iskolával szemben? Mely mozzanatokat vehetünk belőle pozitiveknek és elfogadhatóknak s miket vonhatunk kétségbe?


Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy az amerikai viselkedéslélektan az objektivizmus elveinek a lélektanba való bevitele által óriási mértékben gazdagította a lélektani kutatás anyagát. Azt, ami ezen a területen számos kutató számára a legtöbbször csupán meg nem valósítható óhajokat jelentett, ezek a pszihológusok maradék nélkül megvalósították: maga a lélektan tartalma lett más s a nehezen megoldható szubjektív s a gyakorlattól messze eltávolodott problémák helyére más, objektive megoldható és gyakorlatilag fontos problémák kerültek, és pedig a viselkedés született és szerzett formáinak, a szokások keletkezésének, az emberi munka törvényeinek s az emberi viselkedés organizálásának és dezorganizálásának a problémái. Az ríj objektiv lélektannak most ez a tartalma. Világos, hogy már az a tény, hogy ezek a problémák illetve objektiv megoldásuk lehetősége a lélektani kutatás középpontjába kerültek, igen nagy értékkel bir az emberről való tudásunk olyan gyakorlati irányulásait illetőleg mint a pedagógia, pszihotechnika stb.


Emellett azonban korántsem fogadjuk el maradéknélkül az amerikai behaviourizmus végkövetkeztetéseit és konstrukcióit.


A behaviourizmus elveinek előbbi rövid bemutatása után a következő ellenvetéseket sorakoztatjuk fel. Az amerikai behaviourizmus, amely az állatok viselkedésének vizsgálatából ered, e vizsgálat módszerét és elveit átvitte közvetlenül az emberre. Következéskép legorthodoxabb irányzatai (pl. a Watson-féle) nem vették tekintetbe, hogy az idegrendszer és a környezet ama folytonos komplikálódása révén amelybe valamely organizmus helyet foglal, dialektikusan egyre újabb és újabb viselkedésmódok keletkeznek amelyek vizsgálata és tekintetbevétele egyre újabb és újabb kvalitatív elvek bevezetését követelik s hogy az állatokon megfigyelt törvényszerűségek egyszerű átvitele az emberre csak nehezen ismerhető el helyesnek. Éppen ezért élnek a modern amerikai tudományban egyre sürűbb ellenvetéssel a modern behaviourizmus és primitiv konstrukcióival szemben, amelyek csak a külső viselkedésre vannak tekintettel és ezt tisztára mechanikus módon probálják értelmezni. Ez a magyarázata annak amiért a viselkedés legkomplikáltabb formái ennek az iskolának az elemzésén kívül esnek.


A modern behaviourizmus primitiv tendenciái különös élességgel jutnak azokban az esetekben kifejezésre, ahol a primitív biológiai folyamatokból a legkomplikáltabb szociális jelenségeket kísérlik meg levezetni. Ezen a vonalon mozog például Watson. A gyűjtés ösztönének vizsgálatánál pl. azt mondja, hogy az ember egy, a majoméhoz közeledő hajlammal rendelkezik. Ennek a született tendenciának az illusztrálására Watson a következőt adja elő: a biztosítási statisztika igazolja, hogy a hatvan éves embereknek csak körülbelül négy százaléka „akkumulált” elegendő tőkét, amely életük hátralévő napjaira jövedelmet biztosit.


Nagyon nehéz olyan példára akadni, amely élesebben illusztrálná a komplikált jelenségek primitív biológiai magyarázatának ezt a rendkívüli naivitását. Az a törekvés ez, amely a szociális formák képződését is (mint pl. a meggazdagodás, a tőkegyüjtés és a kapitalizmus!!) primitív biológiai tendenciák hatásából értelmezi.


Felhozhatunk azonban még más bámulatraméltó példát is: az amerikai behaviouristák közül egyesek azt hiszik hogy igen komplikált szociális jelenségeket fizika-kémiai törvényszerűségekkel is meglehet magyarázni. A már többször emlitett Weiss többek közt a következőket mondja: „A szociális fejlődés csupán komplikáltabb formája az organikus fejlődésnek.” Tartalmaznak a mi fizikai kézikönyveink olyan tételezéseket, amelyek azokat az elektron-proton viszonyokat kifejezésre hoznák, amelyek a polgári demokrácia alapjáulszolgáló fizikai princípiumok leírásához szükségesek? „Nem tudom, de azt hiszem, hogy ilyen tételezések felfedezhetők...”


Alig érdemes ilyen természetű „exkurziókat” komolyan bírálni. Ezt a példát mi csak azért emlitettük meg, mert egyáltalán nem véletlenül jellemző arra a primitiv-objektiv mechanikus módszerre, amelynek segítségével a behaviouristák a legösszetettebb életproblémákat kísérlik megoldani.


Előbbi megjegyzéseink folytán egy minden további nélkül bizonyos: a behaviourizmus az emberi viselkedés mechanikus leírását jelenti s a régi asszociációs lélektan ama hibáját hogy a komplikált pszichikai tevékenységet egyes részekből állónak tekinti, nem tudja kikerülni. A behaviouristák, akik azt igérik, hogy az emberi viselkedésről „egész” képet nyujtanak s a viselkedésnek ezt vagy azt a törvényeit magyarázzák, ehelyett mindezeket egyes felettébb egyszerű reflexek és ösztönök mechanikus kombinációira redukálják. Ez az elegyszerűsített álláspont, amely azt mondja, hogy a viselkedés minden komplikált formája mechanikus Ueberbauként keletkezik s primitiv reakciók „determinált” dublirozódása, hamis és elégtelen. A mechanikus világnézet ezen a ponton sem a viselkedés új formáinak sajátosságára sem arra a körülményre nincs tekintettel, hogy azok minden esetben „nem egyenként” keletkeznek, hanem az egész organizmus biológiai beállítottságától függenek s ez organizálja és szabályozza őket.


 


Vissza az oldal tetejére | |