FĹ‘oldal

Korunk 1932 Október

Szabó Dezső nem változik


Ujházy Elemér

 


Az utolsó másfél évtized pár szélessodrú magyar könyvsikerét s pár igen hangos irodalmi botrányát kétségkívül Szabó Dezső könyvelheti el. Az Elsodort Falu megjelenése utáni népszerűségtől a mai kényszerű és önkéntes pesti emigrációig nagy utat tett meg a nem is nagyon régen még „vezér” lármajú író. Viszont ez az út nemi felfelé vitt. Könyvei, előadásai, cselekedetei nem a magyar tömegek felé nyitottak új lehetőségeket számára, hanem a fasizmus ideológiáján át előbb elvei, majd önmaga lejáratásához vezettek. Ha van lebben az útban tragikum, úgy ez a tragikum az egyén tragikuma, illetve az, hogy egy kivételes írótehetség és forradalmi hevület hogy züllött szét a polgári társadalomnak abban a mocsarában, amelyből önmagát és osztályát próbálta kivezetni. Szabó Dezső ugyan „új magyar ideológiájában” a „dolgozó magyar osztályok összefogását” hangoztatja, holott végig a középosztály ideológusa maradt. Ezt az osztályt szidta, gunyolta, de csak azért, hogy átmentse az uj idők társadalmába, amelyben érezte, hogy osztályának már nem jut szerep. Az egymással ellentétes érdekű osztályok „békés együttműködésében” s a nemzeti szocializmus megvalósíthatóságába vetett hite kétségtelenül téves, — letagadhatatlan azonban, hogy ezekkel a gondolatokkal olyan folyamatokat indított meg a magyar haladó ifjuság körében, amely nem, egyet a szocializmus harcosainak sorába vitt Szabó Dezső egykori hívei közül, miközben a „vezér” maga szertelen egyéniségével és komolytalan csinyjeivel hívei nagy tömege előtt is kompromittálta magát és ideológiáját: a magyar fasizmust. Sokan már multjuk emlékei közé sorozzák Szabó Dezsőt, akik pedig még érdeklődnének iránta, azok habozva veszik kezükbe műveit, mert tudják, hogy maga Szabó Dezső sem hisz már komolyan azokban. Az a mély hallgatás tehát, amelyben az utóbbi évek folyamán az Elsodort Falu írója élt csak természetes. Sem Szabó Dezsőnek nincs az élproletárizálódott magyar tömegekhez mondanivalója, sem a tömegeknek hozzá. Osztálya végleg cserbenhagyta s csak pár kispolgári tanácstalan próbál mártirglóriát fonni a visszavonult köré.


Most azután újból megszólalt. Megint regénnyel. (Karácsony Kolozsvárt, Káldor könyvkiadó, Budapest, 1932.) S megint minden a régi! Már az önvallomásnak és beismerésnek készült előszó teli szentimentális, rosszértelműen romantikus nagy és üres szavakkal. S a regény témája is a régi: a meg nem értett magyar zseni, aki a, népszerű író olimposzi légköréből rövid pár év alatt odajut, hogy koldusszegényen, szülővárosa temetőjében öngyilkos lesz. A regény fő hőse (Szücs Barnabás) tehát megint Szabó Dezső, a zsákuccába jutott magyar zseni, akit megtagad nemzete, kiuzsoráznak a kiadói, becsapják a barátai s aki végül egves egyedül marad. Élete konzekvenciáit nem tudja levonni... Ez a történet ugyanugy nem hat, mint a többi. Sőt most már egyáltalán nem hat, bármennyire kiszínezni próbálja a magyar nyomor különböző figuráival. A legtöbb figura a, régi romantikus klisé; szenvedésük nagy szavak gőzében vész el s a, pár naturalista erejű részlet csak arra jó, hogy a regény aktuális időkörnyezetére figyelmeztet. Két érdeme azonban most is kiemelendő. Az egyik: a magyar dolgozókkal és kizsákmányoltakkal szemben érzett szimpátiája; a másik: szatirikus társadalomrajza. Ha viszont ezt a kettőt közelebbről szemügyre vesszük, már meg van a baj. Az elnyomottak iránti szimpátiája általános s a humanizmus híg légkörébe vész. A bajokért a „vak sorsot” és az „örök magyar tragikumot” okolja, ahelyett, hogy ezeknek a ködöknek a mélyére nézne; — társadalomrajza meg egyenlőtlen. Hiányzik a kiegyensulyozott, biztos látás mögüle. Ezért azután társadalombirálata negativ. Mindaddig, amíg az uralkodó osztályok ideológiáját, életét, romlottságát, önellentmondásait rajzolja sikerült: ahogy azonban a dolgok okait kellene feltárnia, itélete cserbenhagyja. Ezért vész általánosságokba és frázisokba, amikor a megoldásokról beszél. Nem ismeri az okokat; üres szavak a panaceái. Féluton és zsákuccában jár, mint annyi sok társa, akik vele együtt az ugynevezett magyar nemzeti szocializmus híveiként — már elméletileg is — a szocialista és kapitalista termelési rend küzdelmei közt őrlődnek. Mig azonban ez utóbbiak közül sokan a problémát úgy oldották meg, hogy levonták elveik végső konzekvenciáit s beálltak menteni a halálraítélt kapitalizmust, addig Szabó Dezső 3, robbanni készülő kazánok hőfokával áll a válaszuton, mely vagy viszszavisz — bünbánóan — ahhoz az osztályhoz, amely kitagadta vagy pedig azok felé, akik a jövőt építik, illetve, ami a legvalószinűbb: a saját frazeológiájában morzsolódik fel, elveszve és terméketlenül, mint eddig. (Brassó)


 


Vissza az oldal tetejére