Főoldal

Korunk 1932 Június

A francia gazdasági válság


Halász Sándor

1.


A keleti államok politikai életének mohóságához szokott szemlélő előtt egészen fura színben tűnik fel Herriot, aki egyáltalában nem siet átvenni azt a hatalmat, amely őt és pártját a választók szavazata alapján joggal megilleti. Máju-s elsején és nyolcadikán folytak le a francia parlamenti választások és e pillanatban még mindig a régi parlament és annak kormánya „uralkodik.” Majd csak junius elején határoz a két baloldali nagy párt: Herriot és Leon Blum pártja, hogy összeműködnek-e és átveszik-e ketten és közösen azt a kormányt, amely jogszerint az övék.


Egyik sem siet! Ennek a győzelemnek eredményeit realizálni nem nagy öröm. A mai Franciaországban jobb ellenzéknek, mint kormánypártnak lenni és aki őszintén és becsülettel akar politikát csinálni, annak azt az összedült épitményt, amelyet ma Franciaország reprezentál, átvenni nem szabad. Sem Herriot, sem Blum nem vállalják, hogy jobban csinálják, mint ahogyan Laval és Tardieu csinálták. Nem tudják jobban csinálni, mert nem lehet jobban csinálni. A gazdaság politikát legalább is nem. Az imperialisztikus külpolitikát pedig egyáltalában nem, mert azt Herriot sem akarja másképpen csinálni.


Voltaképpen a francia jobb és baloldal között külpolitikai orientáció tekintetében lényeges különbség nincsen. A francia radikálizmus és a francia szociáldemokrácia nem lesz engedékenyebb sem a németekkel, sem az angolokkal szemben és nem lesz könyörületesebb azokkal a kelet-európai gyarmatokkal szemben sem, amelyeket — igaz, sulyos milliárdok árán — Laval-Tardieu-rezsim a kezébe kaparintott. Herriotban van annyi nacionalizmus, mint amennyi Tardieuben volt és sovinizmus is akad a balpártokban épp elegendő. Az új kormány, ez a baloldali kormány, éppen ezért nem csinálhat baloldali külpolitikát és a francia szavazó nem is azért szavazott ez alkalommal a balpártra, hogy azok jobb és emberségesebb külpolitikát csináljanak, hanem azért, mert úgy ígérték, hogy okosabb gazdaság politikát tudnak produkálni.


A megvalósítás pillanatában azonban visszaretten az egész baloldal az elől a hihetetlen feladat elől, amely reájuk várakozik.


A gazdasági krizis negyedik esztendejében Franciaország ott tart, ahol a többi államok a gazdasági krizis második esztendejében tartottak és a balpárt politikusai tisztában vannak azzal, hogy a krízist két év után, ugyanugy nem tudják ők sem megállítani, mint ahogyan a többi nyugati hatalmak a negyedik esztendő elteltével sem birnak vele.


Ezért dobálódznak most Franciaországban a hatalommal. Ha Herriot következik, nemcsak a kormányt vette át, hanem átvette annak felelősségét is, hogy kivezeti a gazdasági káosz anarchiájából az országot és Blum azért huzódozik a koncentrációtól, mert ha résztvesz benne, szintén felelősséget vállal azért, hogy új gazdasági szintet teremt. A gazdasági élet megújhódásának sehol semmi lehetősége, tehát aki vállalja mégis, hazugul és áltatóan vállalja, hogy a meglévő korhadt gerendákat tartó oszlopokká varázsolja. Ez, a hazugság hónapok alatt kiderül és a csalódott tömegeknek el kell fordulni azoktól, akik eddig szédítették. A radikális polgári és a szociáldemokrata munkástömegek hitét elveszti tehát a két balpárt, ha vállalja a volánt és árokba fordítja az autót.


A hosszu taktikázás, a junius eleiére kitolt végleges döntés arra való tehát, hogy addig megbékéljenek az ellentétek és nemzeti koncentrációba alakultan a jobb és bal együtt mehessen neki a — kilátástalan küzdelemnek.


Ha már pusztulni kell: pusztuljon az egész front. Veszitse el minden hívét Tardieutől, sőt Marintői kezdve egészen Blumig a szavazók minden rétege. Aki külön megy, az elveszett, akik együtt mennek és együtt buknak, azoknak mindegyiknek van visszavonulási utja: szidhatja és okolhatja társát.


A szétesett francia gazdasági szituáció megmentésére csak ilyen taktikai blöffök után merészkedhetik a — „koncentráció.”


2.


Az európai sajtó legnagyobb része még ma is azt hirdeti, hogy Franciaország gazdasági krízise nem mély és az a kevés rothadás, amelyet letagadni mégsem lehet, operálható. Az érvek közül első helyen kihangsulyozzák, hogy nincs munkanélküliség. Ez az érv nem helytálló. Franciaországban is van munkanélküliség, csak nincs munkanélküli statisztika, mert nincs olyan munkanélküli-segély apparátus, amely a munkanélküliek számát megbízhatóan nyilvántartaná. A hivatalos munkanélküliségi statisztika mindössze 300.000 embert tart nyilván. Ez a szám megbízhatatlan és nevetséges. Az érv azonban azért is nevetséges, mert Franciaországban a krizis mélységét nem a munkanélküliség statisztikája teszi átlátszóvá, hanem a gazdasági élet expanzivitásának dinamikája. A francia tőke. amely felduzzadt, sehol sem talál foglalkoztatást. A vagyonosodás Franciaországban hihetetlen méreteket öltött. Meg kellett ennek az országnak vagyonosodni, mert a háború utáni forgalmát a hadisarcok összegeiből fizette és meg kellett gazdagodnia, mert a háború eredményeként hihetetlen területi nagyobbodásokat szerzett. A háború alatt elpusztított francia városokat és falvakat a jóvátételi költségekből épitette fel, de az építkezést a francia iparos végezte, aki az építkezéssel keresett pénzt a francia mezőgazdaságban, iparban és kereskedelemben költötte el. Ezenfelül pedig a kiéhezett európai államokat a fogyasztás konjunkturájának első éveiben a francia gyarmatok, főként az új gyarmatok látták el nyers anyagokkal, de az ellátás és közelítés munkáját természetszerűleg a francia kereskedelem irányitotta. Hatalmas arany és deviza-mennyiségek folytak ilyenformán be, amelyeknek kamataiból a francia polgár mindaddig élt, amig ezeket a meggyüjtött tőkéket az internacionális pénzpiacon ki lehetett helyezni. A győztes államok a béke tizennégy esztendeje alatt verejtékkel és kínnal szedték össze vagyonaikat, Franciaország ellenben „kapta” az arany és vagyon-mennyiségeket, megrohanta ez az áradás annak a helyzeti és hatalmi felülállásnak következményeként, amelybe az országot a békekötés szeszélye juttatta.


Annak illusztrálására, hogy milyen iramban és mennyiségben öntötte el Franciaországot az arany, az alábbi táblázat ad felvilágosítást:


 






























































 


 


Aranykészlet


 


 


 


Franciaország


Anglia


Amerika


1919


 


3.517


35.—



1929


 


41.668


145.8


2.857


1931


 


53.578


147.6


2.941


 


 


Betétállomány


 


 


 


Franciaország


Anglia


Amerika


1926


 


3.803


394.4


3 863


1929


VII.


9.883


406.1


4.459


1931


VII.


18.201


429.6


5.149


 


 




























 


 


Az államok jegybankjainak váltóállománya


 


Franciaország


Anglia


Amerika


1913


1.526


52



1929


34.566


40


1.025


1931


34.607


72.7


615


 


Ez a három táblázat nagyon érdekes és vitathatatlan konkluziókhoz vezet. Mindenekelőtt kiviláglik az első táblázatból az, hogy mig például Angliának arany-állománya a béke-készlethez viszonyítottan csak mintegy ötszörösére emelkedett, addig a francia aranyáramlás a békekészletnek huszszorosát majdnem elérte. Ez az arany szaporulat a győztes háború eredménye — az állam szempontjából. A polgárság szempontjából ugyanilyen az arány, amit a második táblázat igazol, amely azt mutatja, hogy a betétállomány még 1926-tól 1929-ig is háromszorosára növekedett ugyanakkor, amikor már Anglia és Amerika alig tudta a maga betét-állományát jelentősebben megduzzasztani. Franciaország 1926-tól 1929-ig is hatalmas összegeket keresett és polgárai jelentős vagyonokat tartalékolhattak, noha ezekben az években úgy az angol, mint az amerikai „prosperity” erősen megcsappant. A növekedés, ami még ezekben az években is e két állam betét-stokkjában mutatkozik, nem is annyira a belföldi kereslet-felesleg megnyilatkozása, mint inkább a gyengébb külföldről e két országba menekült „letétnek” tekinthető.


E felduzzadt tőke-mennyiségekkel szemben megdöbbentő a jegybank váltóállományának csökkenése, ami azt mutatja, hogy Franciaország üzleti élete 1929 óta stagnál. Európa ellátta őket, a szerterombolt városok és falvak felépültek, tehát Franciaországban éppen úgy be kellett következnie a krízisnek, mint ahogyan a világ többi államaiban is elkövetkezett a tőkés gazdaságirend válsága. A váltó a kapitalisztikus gazdasági élet fokmérője. Ahol nincs eszkompt-képes váltó, ott nincs olyan gazdasági forgalom, amely megélhetést nyujtana azoknak a munkás tömegeknek, amelyek a forgalomból és termelésből élnek és profitot adnak azoknak a tőkéseknek, akik azért gyüjtöttek tőkét, hogy az profitot adjon.


A fenti harmadik táblázat azt bizonyítja, hogy amig Anglia ezekben az években is birta a gazdasági élet tempóját és amíg Amerika már ezekben az években sem birt felfejlődött agrár- és ipar-termelésének munkát és piacot teremteni, addig Franciaországban beállott az a szélcsend, amely okvetlenül vihart szül. De még érdekesebb a kép, ha egy lépéssel tovább megyünk és a francia nagy magánbankok váltó-állományát tekintjük, amely ugyancsak azt bizonyítja, hogy a kereskedelmi élet lassúnak egyáltalában nem mondható lemorzsolódása most már nemcsak átfutó jelenség, hanem kiirthatatlan jelenvalóság.


A francia vezető bankok váltóállománya


 




























 


1929. XII. 31.


1930. XII. 31.


Societé Generala


465.4


298.8


Credit Lyonnais


512.6


386.3


Comptoir. Nat. d´Escompte


260.4


216.3


Bq. Nat. de Credit


334.0


207.5


Banque de Paris


388.4


258.2


 


Végig és kivétel nélkül az összes vezető bankok váltóállománya esik, ami kétségtelenül, igazolja, hogy már 1930 elsői negyedében is előrevetette árnyékát az a krízis, amely ma Franciaországba is elérkezett és méreteiben van olyan széles, mint bármely más európai állam gazdasági válsága. Kihatásai ugyan még nem olyan átütőek, mint amilyenek szerte Európában, mert az az arany és betét-mennyiség, amely egyrészt az államot, másrészt a „rentiert” talpon tartja még nem merült ki teljesen. Abban a pillanatban azonban, amelyben ezek a konjunkturális nyereségekből tezaurált tőkék felemésztődnek, egyrészt olyképpen, hogy azoknak tulajdonosai hova-tovább felélik, másrészt olyképpen, hogy a nyughatatlan tőke jelenlegi veszteséges vállalatait idejében le nem állítja, a francia válság ugyanugy elterül a társadalmi osztályok minden rétege felett, ahogyan például nálunk Romániában a válság minden osztályt és kasztot ma már egyenlő intenzivitással sujt.


3.


Ennek az összeomlásnak jelenlegi szimptomáit kell még megvizsgálnunk, hogy a francia válság elkövetkezendő méreteire logikusan következtethessünk. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az iparitermelés Franciaországban ugyanugy összezsugorodott, mint bármely más európai államban. Amig például 1929-ben 864 ezer tonna vasat termelt Franciaország, addig 1932-ben a termelés már csak legfeljebb a 461 ezer tonna termelést éri el. Az acélban is ugyanez a helyzet. Acéltermelése 1929-ben 808 ezer tonna volt, 1932-ben ezt a termelési ágat legfeljebb 464 ezer tonnára becsülik.


Óriási készletek vannak szénben, amelyek elhelyezhetetlenek annak ellenére, hogy a szén ára újabban is mintegy öt frankot esett. A textiliparban pedig, amely ma legfeljebb 40—50 százalékos kapacitással dolgozik, elérkezett Franciaország ahhoz az ismert krizis jelenséghez, hogy kénytelen a textilipar olcsóbban árulni, mint amennyibe a termék maga van.


Természetesen a foglalkoztatás hiányának és az, elhelyezés lehetetlenségének következményeként az ipari cikkek ára folyton esik, de ennek ellenére is a megélhetési index, ha nem is emelkedőben, de jóformán mozdulatlan. Ez a francia krizis speciálitása és ez a körülmény teszi majd még elviselhetetlenebbé a francia válságot, mint amilyen elviselhetetlen az egyébként szerte a világon.


Az iparcikkek ára mindenütt abban a mértékben esik, amint az agrárius az ipari termékek árát megfizetni nem tudja. Franciaországban ezzel szemben az iparcikkek ára esik ugyan, de az agrár-termékek ára ezzel szemben emelkedőben. Ez az ellentétes árolló azt eredményezte, hogy a megélhetési index egészen 1930 végéig emelkedőben volt és még ma is csak lényegtelen mértékben esik.


A szociális ellentétek éppen ezért egyre jobban kiéleződnek. Agrárprotekcionizmus van, amellyel szemben az ipari tőke a maga kisemmizettségét panaszolja. Tényleg a helyzet az, hogy az agrár-termékeket magas áron stabilizálták azok a kormány intézkedések, amelyek kontingentálták a Franciaországba irányuló élelmiszer és nyerstermény behozatalt és így ma az agrárius Franciaországban árakat tud ugyan elérni, de ennek ellenére is iparcikket nem fogyaszt. A francia paraszt pszichéje szolgáltat itt magyarázatot. A francia mezőgazda nagyon takarékos és még akkor sem vásárolt sokat és bőven, amikor módjában állott, hogy vásároljon. A francia ipar sohasem élt a mezőgazda fogyasztásából” hanem inkább és főképpen azoknak a nagy városoknak ipari, szellemi, művészeti forgalmából, amelyek a francia kulturával és technikával brillíroztak. E pillanatban Páris és az összes ipari centrumok ötven százalékos kapacitással dolgoznak és még ezt a mennyiséget sem tudják belföldön elhelyezni, mert a belföld nem felvevőképes. A belföld minden keresetét — tartalékolja, bankba menti vagy tezaurálja. Nem esik bele abba a hibába, amelybe a többi európai államok a krizis első esztendeiben beleestek: nem költ, nem él, mert tisztában van azzal, hogy a polgári fogyasztás nem kényszerült volna Európaszerte olyan resztrinkciókra, mint amilyenekre kényszerült, ha idejében és jó élőre a maga életszintjét megszűkiti.


Amit a francia paraszt a földjéből és termésének magas árából keres, az többé forgalomba nem kerül és amit a francia kis polgár kamatban vagy járadékban még mindig kap, azt a gazdasági élet többé nem látja.


Ez a fogyasztási sztrájk nem egyértelmű azzal a fogyasztási képtelenséggel, amely bennünket Közép- és Kelet-Európában ma fojtogat. Franciaországban tudatosan védekezik a tömeg a teljes elproletárizálódással szemben, mig Közép- és Kelet-Európa ma már nem védekezhetik, mert efektive elproletárizálódott.


Ez a fogyasztási sztrájk és mellette a népesség negyvenegy százalékának (ennyi. Franciaország lakosságának őstermelője) protekcionizmusa előbb-utóbb belső szakadékokhoz vezet.


 













































Vállalatok és bankok osztalék statisztikájának esése


1929


 


391


 


1932


 


278


az esés harminc százalékos.


Munkabérek esése


1929


 


726


 


1932


 


695


az esés négy százalékos.


Nagykereskedelmi árak: (1913 = 100)


1928


 


619


,


1930


 


536


 


1932


 


428


az esés harminc százalékos.


 


Feltétlenül éles ellentétekhez vezet az a körülmény, hogy amig úgy a tőke nyeresége, mint a kereskedelem árai harminc százalékos esést szenvedtek el, addig a munkás munkabére nem esett, csak összesen négy százalékot. A városi polgárság, az ipari-vállalat és a kereskedelem éppen ezért a munkásság ellen fordul, mert tűrhetetlennek találja, hogy mig árai és nyereségei egyre jobban megskalpoltak, addig az iparban és kereskedelemben foglalkoztatott munkások bérindexe mindössze négy százalékot essék.


A polgári osztálynak szociális harcával szemben a munkásság kénytelen lesz előbb-utóbb a parasztság és az őstermelő osztály ellen fordulni, mert igazolni fogja és igazolni tudja, hogy alacsonyabb bérekből azért nem tud megélni, mert a megélhetési indexet a protekcionált őstermelés tartja még ma is azon a szinten, amelyen akkor állott, amikor a gazdasági válság még Franciaországba el nem érkezett.


És ebben a kérdésben a francia munkásságnak teljesen igaza is van: Az ipari termékek ár-indexe rohamosan esik. 1929-ben az indexszám 669, de 1931-ben már csak 400 és ma mindössze 388. Ezzel szemben az agrár-termékek átlag index-száma 1931-ben 491 volt, de most legujabban, az újabb kontingentálások jóvoltából. 510-re ugrott fel.


Ezeknek az áraknak jóvoltából és ösztönzésére ugyanis a francia mezőgazda egyre kevesebbet termel, mert úgy tapasztalja, hogy csak akkor tud a várostól megfelelő pénzt kapni és csak úgy tudja a vámvédelem teremtette helyzetet még jobban kiuzsorázni, ha kevesebbet termel. Franciaország mezőgazdasági bevitelre szorul és ennek ellenére is a francia agrárproduktum évről-évre kevesebb.


 






















 


buza


rozs


árpa


zab


1929


8705


1002


1285


5764


1930


6290


743


987


4394


 


Mivel a francia állam viszont ennek ellenére sem nyithatja meg vámsorompóit, mert hiszen még az elbarrikádozott vám-határ mellett is külkereskedelmi mérlege veszteséges inkább, türnie kell, hogy a francia agrárius szivja el azokat a vagyon és tőke feleslegeket, amelyeket a francia kis és nagy tőkés a háború utáni konjunkturában magához vonzott.


Az az autarkia tehát, amelyet Franciaország gazdaság politikája a külfölddel szemben és kereskedelmi mérlegének passzivitásáért bevezetett, visszafelé sül el, mert hiszen az ipari, banki, kereskedelmi tőke teljesen elvesztette rentabilitását, de ezzel szemben a megélhetési index változatlan maradt, mert annak változhatatlanságát lecövekelte a parasztság — autárkiája.


A vezető államok megélhetési indexe; (1914 = 100)




























 


Németország


Franciaország


Anglia


Amerika


1928


151.7


105.4


166


161.9


1930


147.3


118.3


158


154.3


1931


133


114.8


145


136,7


 


A fenti táblázat igazolja, hogy amig a négy vezető világhatalom megélhetési indexe 1928 óta állandóan és szisztematikusan esik, addig Franciaország indexe 1928-tól 1930-ig majdnem husz százalékot emelkedett és e pillanatig sem esett többet vissza, mint gyenge négy százalékot.


Ez a négy százalék pontosan megfelel annak a négy százaléknak, amellyel az ipari munkások munkabére ugyanez alatt az idő alatt alábbszállott.


Végkonkluzióként tehát megállapíthatjuk, hogy az agrárprotekcionizmus, a védővámok, a kifelé célzott autarkia, a kontingentálások rendszere Franciaországban odavezet, hogy a polgári tőke, a városi vállalkozás, az ipari termelés és a kereskedelmi üzletpolitika a két olló között előbb-utóbb teljesen felörlődik. A francia tőkésnek el kell veszítenie tőkéjét, mert a parasztság fogyasztási-sztrájkjával és az őstermelő változatlanul magas agrár-áraival áll szemben, amelyek felmorzsolják. Ez a szituáció előbb-utóbb odavezet, hogy a még menthető kedvéért az ipari termelésben invesztált és forgatott tőkének vissza kell huzódnia, ami további konzekvenciájában az ipari munkásság rohamos munkanélküliségét idézi majd elő.


Amig tehát Közép- és Kelet-Európa államaiban a válság egyaránt sujtja az összes osztályokat, Franciaországban annyira protekcionált a mezőgazdaságban foglalkozott lakosság helyzete és annyira beidegződött ennek a különállásnak jogosultsága, hogy a válság további elmélyülése során az egyes osztályoknak feltétlenül egymás ellen kell fordulniok.


Az ipari és banki tőke szembe fordul majd az ipari munkássággal és a kereskedelem alkalmazottjaival, hogy mérsékeljék béreiket, a munkásság pedig kénytelen lesz megmérkőzni azzal az agráriussal, aki nem akar tudomást venni a gazdasági válság egyenlő hatásáról és továbbra is tartja és követeli a maga kivételezettségét.


Ez a harc rövid időn belül elérkezik a nyilt szembefordulás döntő ütközetéhez és amely percben a dolgok idáig érnek, a francia krízis dinamikájában és elmérgesedettségében még az európai államok kríziseinek ádázságát is jóval felülmulja. (Szatmár)


 


Vissza az oldal tetejére