Főoldal

Korunk 1932 Június

A német nemzeti-szocializmus


Medve Miklós

 


Kritikai megjegyzések


A német nemzeti szocializmus elméleti alapvetését, világnézeti és gazdasági meggondolásait a mult század romantikus állam- és gazdaságfelfogásából veszi, amit újabban — egyetemi előadásaiban — Othmar Spann popularizál. Ennek a felfogásnak alapvető vonása a minden ész-szerűtől való idegenkedés s világnézetileg a materialista és dialektikus módszer radikális visszautasitása. A materializmus fogalma ebben a felfogásban szinte azonos az alacsonyrendűvel és az önzéssel, szemben az ideálissal és nemessel.


A nemzeti-szocialista elméletben a dialektikus-materialista vizsgálódás helyére mindenütt valami irracionális, az „organikusan tagolt egész” fogalma kerül, tudatosan kivonva mindem kauzális ellenőrzés alól. Osztályszerű jellegét ennek a felfogásnak nem nehéz megállapítani. A nemzeti-szocialista „világnézet” szükségképpen a valóság előli menekvésre kötelez s mint ilyen objektive annak a tőkének a szolgálata, amelynek semmi érdeke, hogy hanyatlása korában tényleg tudományosan tisztázódjék a történelmi helyzet, szubjektive viszont ideológiai menedékhelye azoknak a polgári rétegeknek, amelyek osztályhanyatlásukat se nem tudják, se nem akarják bevallani.


A nemzeti-szocializmus módszerének bemutatására a legalkalmasabb egy Hitler idézet, amelyből egyszersmind a nemzeti-szocializmus elméletének osztályjellege és logikai képtelensége is kiderül. Az idézetben, mely Hitler egy röpiratából való (Der Bolschevismus von Moses bis Lenin) Hitler a történész módszerét a csillagászéval hasonlítja össze. A csillagász jár el — fejtegeti Hitler — helyesen. A csillagász megfigyel pl. egy csillagot s az egyes csillagok mozgásában valami rendellenességet állapit meg „Valahol kell valami rejtett erőnek lennie, ami a rendellenességet előidézi.” S tényleg rájön a csillagász egy eddig ismeretlen csillag létezésére, mely a rendellenesség oka. „Mit csinál azonban a történész?” kérdi Hitler. — „A rendellenességet magából a csoportból magyarázza... Hogy valahol valami titkos erő lehet, amely meghatározott utjától mindent eltérít, arra nem gondol. Pedig létezik ez az erő, mióta csak történelem van. Hogy mi ennek a neve, tudjátok. A zsidó.”


Marx ugyanúgy mint Hitler, szintén a polgári társadalom! rendellenességeit vizsgálta. Marx a szegénység és gazdagság titkait leplezte le, amikor megállapította a munkás kizsákmányolás tényét a termelésben. Ez az eredmény természetesen elégtelennek tűnik az olyan elmélet előtt, amelynek bevallott célkitűzése valamely jelenség magyarázatát mindenünnen venni csak magából a szóbanforgó jelenségből nem. A nemzeti-szocializmus társadalomtudományának a középkori természettudomány az ideálja. A középkori természetmagyarázat szintén visszautasitott minden kauzális vizsgálódást s a jelenségeket a boszorkányok, a kísértetek és a zsidók üzelmeiből magyarázta. Holott a nemzetiszocializmus tanulhatott volna, hisz — 1. az egész modern természettudomány azáltal jött létre, hogy az érzékileg észlelhető, minőségbeli különbségeket mennyiségben mozgásfolyamatokra (atomelmélet) vitte vissza, a természeti jelenségek kauzális magyarázata révén; — 2. ennek a módszernek a helyességét a gyakorlat igazolta, ennek köszönhető a modern technika fellendülése, ennek a módszernek az alkalmazásán nyugszik egész technikai kulturánk, mig a boszorkányokkal való magyarázat erre teljesen alkalmatlan; — 3. ennek a módszernek a fejlődése tette lehetővé a társadalom materialisztikus-dialektikus felfogását s a társadalom és gazdaság alakulásának 80 évvel előre való megállapítását; — 4. minden exakt-tudomány, amely törvényszerűségek megállapítására tör, tehát a természettudomány is és a közgazdaság is ezen a módszeren nyugszik s túl ezen zavar és tájékozatlanság uralkodik — mindezek az elvitathatatlan ismeretek és tények azonban a nemzeti-szocializmus misztikus „organikus egész”-e előtt, amely minden logikai ellenörzés elől kitér, nem számítanak. Ahol megszűnik az ész, ott kezdődik a hit: a nemzeti-szocialista elméletben mindjárt a legelején.


 


A huszonöt pont


Állapitsuk meg: minden külső voks-siker ellenére, a nemzetiszocializmus nemzeti értelemben céljavesztett; a szociális kérdést nem tudja megoldani, mert nemcsak, hogy nem szocialista, hanem mert tulajdonképpeni programja harc, minden eszközzel a szocializmus ellen. Semmisem könnyebb, mint ennek az igazolása. — Már a német nemzeti szocialista párt 1920-ban kiadott eredeti programnyilatkozata, az ú. n. 25 pont nem szocialista követelés, mert hiszen a döntő kérdésekben megmaradtak a kapitalisztikus alapok. Állameszményük (azonkívül, hogy diktatórikus.) — a magántulajdonon alapuló kapitalista állam. A program szocializálási formulája zavaros és olyan elasztikus, mint a kaucsuk. A kapitalista nagyüzemek még a program rugalmas fogalmazása szerint is megmaradnak a kapitalisták kezei közt s> csak annyi történik, hogy profitjuk egy részét — mint nyereség részesedést — leadják a munkásoknak. Az államositandó állam — akárhogy vesszük — a kapitalista állam. — A 25 pont nem beszél a kisparaszt földéhségének kielégítéséről s csak homályosan hirdeti a földnek a közjó érdekében való kártalanítás nélküli kisajátítását. A nemzeti-szocializmus 25 pontja értelmében megmarad a nagybirtok. Ami pedig az ipar szocializálását illeti, ebben a tekintetben Hitler programja mint számos egyébben, körülbelül fedi a német demokratikus pártok s a weimari alkotmány felfogását.


*


A nemzeti-szocialisták programmatikus kijelentéseikben a weimari alkotmánnyal együtt nagyon sokat emlegetik a közjót. Valójában azonban gazdaságpolitikai felfogásuk alapjában véve nélkülözi a kollektiv gondolat erejében való hitet. Hitler, ahogy emlékirataiban írja (A. Hitler: Mein Kampf. 6. Auflage. München, 1930) az „erők” ama „szabad játékát” akarja visszaállitani, amely tudvalevőleg egyike a gazdasági liberálizmus alapgondolatainak. A kapitalisztikus árútermelő konkurrenciagondolata ez valójában. Hitler liberálizmusa kevésbé lesz liberális azáltal, hogy „az erők szabad játékát” olyan örök elvként ábrázolja, mely „a természet legbensőbb akaratának” felel meg. A kapitálizmus kezdete óta a kizsákmányolás rendjét természetszerű, az emberiség örök természetét kifejező kategóriának próbálták feltüntetni.


A nemzeti-szocializmus tőkés osztályjellegére nézve jellemző, hogy bármiennyire előbbre valónak hangsulyozza is a közérdeket az egyéni érdekkel szemben, mégis a kollektív elv alkalmazását a munka birodalmában a legnagyobb rossznak tekinti. Már pedig a szocializmus szónak épp az az értelme, hogy a munkaeszközöknek és a munkafolyamatnak kollektívnek, társadalmasítottalak Kell lenni. Gottfried Peder azután beszélhet annyit, amennyit akar arról, hogy „valamennyi német egy ugyanazon munkaközösséget alkot”, mert ez a kijelentés négy egyéb félrevezetésnél... A nemzeti-szocializmusnak a szocializmushoz semmi köze. Áll ez már az előbb emlitett, 1920-beli „radikális” 25 pontra is. Közben azonban még az abban tett koncessziókat is elejtették a nagybirtok és a nagytőke nyomása alatt. Revideálta Hitler a föld kártérités nélküli kisajátítását. Ahogy Hitler magyarázta: csak a spekulációs célból létrejött zsidó birtokokra gondolt, amikor ezt a programpontot megformulázta. A keresztény nagy agráriusok birtoka szent előtte. Revideálta Hitler a program szocializálási paragrafusát. Megjelenik ugyan ez a követelés a tömegagitációban és a párt irodalomban még most is, Hitler vezérkarának belső nyilatkozatai azonban azt a pontot már rég elejtették. Gottfried Feder egy nemrégiben megjelent brossürájában nyíltan kimondja, hogy a nagy részvénytársaságok államosítása helyett „elsősorban a részvénytársasági jog reformját” tartja „szem előtt.” Ha lehetséges, még élesebben nyilatkozott Hitler az Ottó Strasserrel folytatott hires (röpiratban is megjelent) beszélgetés alkalmával. Szerinte az államosítás csak mint büntetés jöhet tekintetbe. Semmisem bizonyítja Hitlernek a kollektivgazdálkodást illető hitetlenségét jobban, mint az az ugyancsak Ottó Strasserrel folytatot vitája közben tett pathetikus kijelenése, hogy az olyan nagy részvénytársaság államosítása, mint pl. a Krupp-művek, a gazdaság szétrombolását jelentené. Hitler kis polgári csodálatában elámulva a kapitalizmus teljesítménye előtt egyáltalán nem is tudja elképzelni a kollektív termelés funkcionálását. Csak így érthető az, az emlékiratában fellelhető 1926-beli nyilatkozata, mely azt állítja, hogy az orosz kollektiv gazdálkodás „megérett az összeomlásra.” A „katasztrófa” a küszöbön! Közben tényleg bekövetkezett a katasztrófa, de nem a kollektív gazdálkodásban, hanem a kapitalisztikus termelésben. — Revideálja Hitler régi programja 14. pontját is. Ez a pont tartalmazza a nagyüzemek nyereségében való részesedés követelését. Gottfried Feder ezt a részesedést egész banálisan az árak csökkentésébe oldja föl, azaz gyakorlatilag a semmivel teszi egyenlővé. Hitler Otto Strasserral folytatott vitájában hasonlókép nyilatkozik.


A német nemzeti szocialisták hangoztatnak még egyéb szociálpolitikai követeléseket is, ezek azonban eltekintve attól, hogy teljes érdektelenséget árulnak el a gazdaságilag gyenge parasztokkal szemben, nyíltan a nagytőke védelmét hirdetik. Alfred Rosenberg például egy programnyilatkozatában minden szépítgetés nélkül arról beslzél, hogy az ipari tőkének és a mezőgazdaságnak „meghatározó és uralkodó (!) szerepet kell biztosítani a gazdasági életben.” Látható ezekből, hogy a nemzeti szocializmus „szocializmusának” semmi köze a szocializmushoz, Tiszta, minden kétértelműséget kizáró kapitalizmus ez. Hogy a pénztőke korszakában a banktőke a legszorosabban összenőtt az ipari tőkével s az előbbi az utóbbit befolyásolja, — ezt a nemzeti szocialisták a marxizmusból vették. Ha azután ezt úgy értelmezik, hogy a banktőke vág zsebre minden lehetséges profitot, a szegény ipari tőkének pedig semmisem jut, úgy ez egyszerű szemfényvesztés, mely a publikum tájékozatlanságára spekulál. Kétségtelenül 1927—28-ban a részvénytársaságokba tömörült német bankok átlagprofitja 9.0 százalék volt, az iparé pedig 7.2. Mily nagyok voltak azonban az abszolut bevételek? 1927—28-ban az emlitett bankok 184 millió, míg az ipari részvénytársaságok 1056 millió márka tiszta nyereséget mutattak ki. Ha tehát a nemzeti szocialisták programja szerint a banktőke uralkodó szerepét „szolgáló” szerep váltaná fel, vagyis ha a bankok átlagprofit járadéka csökkentődnék, az iparé viszont emelkedne — ami természetesen a Hitler által oly hőn szeretett kapitalista erők „szabad játékának” áttörését jelentené — akkor az ipar óriási profittömege még tovább emelkedne s a banktőke profittömege megfelelőleg redukálódna. Ebből a konkrét adalékból is látható, hogy a „kölcsöntőke” ellen beindított hitleri-harc még akkor is, ha eredménnyel járna, (ami abszolut kétséges) a kizsákmányolást egyáltalán nem szüntetné meg, hanem a különböző tőkéscsoportok között a profitot csak máskép osztaná el, mint eddig.


A nemzeti szocializmus gazdaságpolitikai programjának megvalósítása nem szüntetné meg a német dolgozók szükségét. Maradna tehát az eddigi szociális bázis, amelyre Hitler „nemzeti” politikáját építené.


*


Mit mondhatunk a nemzeti szocializmus „nemzeti” követeléseiről?


Ahogy a nemzeti szocializmus a különböző programreviziók révén a látszatszocializmus utjáról a szocializmus elleni nyilt harc vonalára tért, úgy adta föl lépésről-lépésre programjának a nemzeti felszabadulást célzó pontjait is. Az eredeti program első pontja a következőkép hangzott: „Követeljük valamennyi német csatlakozását a népek önrendelkezése jogán egy Nagy-Németországgá.” Az állítólag változatlan hitleri programi ez első pontja már rég elesett. Olvassuk csak el azokat az oldalakat, amiket Hitler emlékiratában Déltirollal kapcsolatban ir. Hitler kijelenti itt, hogy a déltiroli kérdéssel szemben csak egész „józan megfontolások” vezethetik. A józan megfontolások eredménye , ismeretes: Déltirolt feláldozta a fasiszta Olaszország barátságának megnyeréséért. Hasonló változás történt ara elszászi kérdést illetőleg. „Mi nemzeti szocialisták” — irja Hitler — „megállítjuk a germánok örökös vonulását Dél- és Nyugateurópa felé...” Ezzel azután Elszász is eltűnt a nemzeti-szocialista programból. „Az 1914. év határainak visszaállítását célzó követelés olyan méretű és következményű politikai képtelenség, ami már bűnös.” „Az 1914. év határai a német nép jövőjére vonatkozólag nem jelentenek semmit.” „Csak gyermekesen naiv lelkek ringathatják magukat abban a gondolatban, hogy ravaszkodással vagy könyörgéssel elérhető a versaillesi szerződés korrekturája.” Tárgyalásokkal tehát a határok nem korrigálhatók. Hatalomszerűen azonban Hitler nyilt bevallása szerint a Harmadik Birodalom egy ilyen határkorrekturára képtelen, „mert a hatalmi eszközök hiányzanak ahhoz, hogy (a régi határok visszaállitására vonatkozó jelszavakat)... a valóságba átvigye.” (Mindezek az idézetek Hitler emlékiratából valók. És pedig 707—711., 736., 737., 738. és a 742. oldalokról.) Jellemző, hogy a párt egyik hivatalos röpirata, mely a nemzeti nevelésről szól, lehetségesnek tartja egy a Harmadik Birodalom és Franciaország közti „béke-, sőt barátsági-szerződés” létrejöttét anélkül, hogy Elszász kérdését csak egy szóval is érintené. Déltirol és Elszász elejtése után, elejti Hitler Ausztriát... is. Ismeretes Starhemberg ama sajtónak tett nyilatkozata, amelyben megállapítja, hogy Hitler fél az Anschluss kérdését érinteni...


A nemzeti szocializmus „nemzeti” felszabadulása így oszlik a semmibe. Az egész elmélet szégyenteljes kapituláció a nyugati imperialista hatalmak és a nemzetközi pénztőke előtt: valószínűleg azért, hogy a készülő intervenciós frontban megkapja Hitler a maga helyét.


 


A nemzeti szocializmus „gazdasági” programja


Ha a nemzeti szocializmus különböző helyeken szétszórt, részben egymásnak ellentmondó nyilatkozatait vesszük, ugy a jelenlegi gazdasági rendnek körülbelül a következő nemzeti szocialista elemzése adódik: — Az összes néprétegek jelenlegi szükségének a fennálló kamat-jobbágyság az oka. A kamatjobbágyság „az az állapota a népnek, amit a zsidó nagytőke pénz- és kamat-uralma jelent.” Kamatjobbágyságban szenved a földmüves, aki hitelt kénytelen fölvenni, a. munkás, aki olyan értékeket termel, amik nem az övé, a nagyiparos, aki „az idő szavát követve” vállalkozását részvénytársasággá alakitja, végül az egész nép, amely pénzszükségletét kölcsönből fedezi. A kizsákmányolás okai a bankok, mert az ipari vállalkozót csak kamatkötelezettsége kényszeríti — akarata ellenére — a munkások kizsákmányolására.


Miután ez az elemzés minden baj okául az összeségnek a pénztőkétől való függését tünteti föl, ennek következtében nyilvánvaló, hogy a megoldás utja a kamatjobbágyság letörése. „Az állam es ezzel kapcsolatban a nép felszabadítását a kamatozás következtében való eladósodás alól” az a körülmény teszi lehetővé, hogy az állam pénzt csinálhat. Korántsem egyszerű, „könnyen előállítható papirpénznyomásról” van azonban szó, hanem bankjegy kibocsájtásról, „lépésről-lépésre ujabb értékek teremtésével”. Következik a példa egy uj vizierőmü építéséről, amit a szokásos kölcsönfelvétel helyett bankjegykibocsájtás finanszírozna. Ennek a müveletnek az volna az eredménye, hogy a német nép egy nagy ipari művel lenne gazdagabb, a zsidó pénzhiénák viszont hoppon maradnának.


Hogy az előbb vázolt „elméletet” helyes világításba hozzuk, szükséges a közgazdaság pár alapfogaimiának a tisztázása. Mindenek előtt azonban egy megjegyzés: — A banktőke legnagyobb része nem magáé a banké, hanem névtelen hitelezőié. Ezek viszont főleg maguk az ipari kapitalisták, akik a termelésből periódikusan felszabadult pénzt a bankba teszik s a kis- és nagybetétesek tömege, akik valamennyien betett pénzükért a banktól kamatot huznak. Ebből az az egyáltalán nem meglepő következtetés adódik, hogy a bankok a maguk részéről szintén kamatjobbágyok. Ezt azonban csak mellékesen jegyezzük meg. A kérdés végső elintézése mélyebben fekszik.


A termelőeszközök magántulajdoniban való lételének a következménye, hogy minden, a termelésbe befektetett tőke a munkaerő alkalmazása révén profitot hoz. Mindem pénzösszeg tehát, ami profitábilisan befektethető, tulajdonosa számára azt az igényt tartalmazza, hogy a profitban megfelelőleg részesedjék. Mig valamely termelési telep funkcionáló profitteremtő tőkét jelent, addig a pénzösszeg tulajdonosa kezében latens tőke, amely bármikor átváltoztatható funkcionálóvá. Az a kérdés, hogy valamely pénzösszeg tulajdonosa pénzét termelésbe fekteti-e vagy pedig valaki másnak adja át értékesítés céljából, aminek következtében az elért profit egy részét mint kamatot kapja meg, ez a kérdés a kapitalizmus lényegére vonatkozólag mellékes. Ha a nemzeti szocializmus teoretikusai egy pillantást vetettek volna nagyipari barátjaik nyereségszámlájára, akkor az a tény, hogy a kamat és a „vállalkozói nyereség” csak két különböző része a munkások révén termelt profitnak, okvetlenül fel kellett volna tünjön. Feltünt volna továbbá az is, hogy minden vállalkozó a saját maga tőkéje után is — mintha kölcsönözte volna — a profit egy részét, mint „a saját tőke kamatját” felszámítja s csak a maradékot könyveli el, mint vállalkozói nyereséget. Nagyon fontos ez a körülmény. Kiderül belőle, hogy a vállalkozó ebben az esetben a kamatot maga vágja zsebre úgy, hogy az idegen tőke és a saját tőke distinkciójából a munkást nem éri semmiféle változás.


A kamat eredete a termelőeszközök magántulajdonában áll. A kamatjobbágysággal való leszámolás követelése értelmetlen mindaddig, amig a tőke mint tőke, azaz profittermelő forrás, fennáll.


A kamatjobbágyságnak az az erőszakos konstrukciója, mintha a kamat volna a primer jelenség s nem a profitból származna, azzal az átlátszó célzattal bir, hogy a figyelmet a termelésről, vagyis a kizsákmányolás tulajdonképpeni helyéről lényegtelen mellékkörülményekre terelje. S tényleg a nemzeti szocialista gazdasági kritika annál hevesebb, minél mellékesebb szimptómákról van szó.


Miután a nemzeti szocialista „gazdaság” a kamat-jobbágyságnak a tőke leépítésével való valóságos letörését mellőzi, egész sajátos recepttel szolgál. Mintahogy Münchhausen a saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból, úgy kell, hogy az állam az „új értékek” teremtésére szolgáló kiadásait bankjegyek nyomásával fedezze.


Mellőzzük azt a jogos kérdést, vajjon az egyes kapitalisták saját kamatjobbágyságuk letörése céljából hasonlókép´ megfelelő bankjegymonopóliummal szerelődjenek-e fel s forduljunk a tulajdonképpeni pénzrecept felé. Kideríthetetlen marad, hogy a bankjegyeket miért kell csak az újonnan keletkező vízművek értékében kibocsájtani. A Németországban évente teremtett „új értékek” 60—80 milliárdot tesznek. Mért nem nyomnak új bankjegyeket „lépésről-lépésre” ez „új értékek” keletkezésével, miért nem kétszeres mennyiségben, hogy a szociális termelés megduplázódjék? Ez a kérdés már felfedi az egész elmélet képtelenségét, A Feder-pénz nem veszi figyelembe először, hogy a teremtett javak egy része egyáltalán nem kerül bele az évi forgalomba, másodszor pedig hogy a meglévő pénztömeg nem a javak növekedésének arányában emelkedik. A kamatjobbágyság letörése helyett a Feder-pénz olyan kamattételekkel járó inflációt jelent, ami a német gazdasági életben 1923-ból még emlékezetben él.


Ahogy a nemzeti szocialisták kritikája csak szimptomák ellen irányul, úgy „megoldásaik is” csak szimptomák feletti kuruzslások. A Harmadik Birodalom bölcse észreveszi, hogy a nép szükséget szenved, mert nincs pénz s pár körülményes procedúra után arra az eredményre jut, hogy több pénzt kell csinálni. Ám a meglévő pénzmennyiség mozgása és elosztása csak a termelési viszonylatokat tükrözteti vissza. A munkásoknak kevés a pénzük ahhoz, hogy árut vásárolhassanak, nem azért, mert a pénzmennyisége kevés, hanem azért, mert a kizsákmányolás következtében sohasem jutnak több pénzhez, mintamennyi puszta életük fenntartására elegendő. A gazdaságnak ezek a közhelyei azonban már épp eléggé tudatosak ahhoz, hogy bővebben kifejtsük.


 


A faj kérdése


Az ugynevezett faj-elmélet Gobineau-val kezdődött, aki a, mult század közepén azt a hipotézist állította fel, hogy az emberiség minden kulturális tényét az árja faj hozta létre. Amikor az antropológiai kutatás kiderítette, hogy tényleg vannak ária nyelvek, de nincs egyáltalán ária faj, Gobineau hipotézisét Houston Steward Chamberlain korrigálta ki. Chamberlain ellenére hangsulyozott németeskedésének. annak a hires angolnak volt az ivadéka, ki az első franciával való találkozása alkalmával azt állapította meg, hogy a franciák vöröshajú, kancsal emberek. Hasonló alaposságú következtetésekre épült azóta is az egész fajelmélet. Chamberlain korrekturája az árja fajt a germánnal-pótolta, beleértve az új fajba a franciák, oroszok, stb. vezető férfiait is. TIV különböző népeknek a germán fajba való sorolása tartósan nem állhatott meg. Günther, a nemzeti szocialisták fő fajteoretikusa a germán fajt az „északi”-val pótolta, ami nem zárja ki, hogy a nemzeti szocialista irodalomban nyakra-főre ne szerepeljen az árja és germán megjelölés, mert — és ezt mindjárt meg kell jegyeznünk — a nemzeti szocialisták a fajelméletet tökéletesen átvették és „világnézet”-ük magvává tették.


Ellenére a különböző korrekturáknak a fajelmélet előfeltevései és eredményei alapjában véve ugyanazok maradtak. A fajelmélet szerint az egyes individuumok jellemét és sorsát ugyanugy, mint a népekét kizárólag az öröklött „vér”, a faj határozza meg. Van egy magasrendű faj, a germán (francia fajteoretikusok számára a román játsza ezt a szerepet) aminek az emberiség egész fejlődése köszönhető s azonkívül egy csomó alacsony és még alacsonyabb rendű faj (utolsóként „a négerek után” szerepelnek a zsidók), amelyek terméketlen stupiditásukban az északi faj szellemi cselekedeteinek majmolására s üzleti értékesítésére szorítkoznak.


Természettudományilag elfogadható-e ez az elmélet? A legkevésbé sem. Mindenekelőtt a fajteoretikusok között még a szereplő fajok fogalmára és számára vonatkozólag sincs egyetértés. Van aki három, van aki nyolc, sőt van aki hatvannégy, de még olyan is akad, aki százötven különböző fajt különböztet meg. A nemzeti szocializmus Günthere például egyedül Németországban tiz fajt tart számon. Ám nemcsak a kutatás tárgya tisztázatlan és vitás, hanem az előfeltevése is. A fajelmélet alaptétele a fajok állítólagos megmaradása, illetve az a megállapítás, hogy a faj speciális elemeit semmiféle körülmény sera befolyásolja s az örökletességi szubstanciával együtt változatlanul adódik tovább. Nos, a fajok e megmaradásának kérdése minden egyéb, mint bebizonyított. Ellenkezőleg az a bebizonyított, hogy a faj a természeti és a szociális környezet következtében változik; a kettő függvénye. A természeti feltételek befolyása mint a földrész, a talajminőség, a klima, stb. ismeretesek. A klima például befolyásolja nemcsak a haj- és a bőr-szinét, hanem a test nagyságát s a koponya- és az arcformáját is. Hogy az északisark lakói más testi konstitucióval s ennek következtében más temperamentummal rendelkeznek, mint az egyenlítő körül lakó négerek, az természetes. A hegyi népek szükségszerűen más képességeket fejlesztenek magukban, mint az alföldiek. Döntő befolyást gyakorol a fajra a szociális tényező s ezért a termelési viszonylatok azok, amelyek ráütik bélyegeiket a népekre. A nomádok különböznek a letelepültektől s az ipari ország lakói a mezőgazdálkodó országokéitól. Egy bányászcsalád ivadéka érthető okokból nélkülözi azokat a gyengéd és kecses mozgású végtagokat, az egyenes járást és a „nemes tartást, ami egy régi nemesi, semmittevő generáció ivadékát díszíti. Hogy a csecsemőápolás és az étkezés milyen szerepet játszik, nemcsak a testi alkat, hanem a koponya és az arcforma kialakulásában, azt különösen az újabb kutatások igazolták. Csak egy jó példát hozzunk fel ebben a vonatkozásban: — az Amerikába kivándorolt lengyel zsidó gyermekei a tőle eltérő tipikus amerikai koponya- és arc-formával születnek. Mi következik mindezekből a tényekből a fajelmélet számára? Visszavonhatatlan egyértelműséggel következik, hogy a „felsőbbrendű” fajok minden állítólagos tipikus vonása a külső természeti és szociális befolyások eredménye, amik e befolyások változásával ugyancsak megváltoznak. Micsoda értéke van a germánok számára az előírásos kék „messzeségbe tekintő” szemeknek, ha pl. Japánba született gyermekeik mandulaszemekkel jönnek a világra?! Azonkívül: — mind a mai napig nem sikerült határozottan bebizonyitani az összefüggést a haj és bőr szine, a koponya és az arc formája, a testnagyság és a testsuly s az egyének szellemi és morális kvalitásai között. Mind a mai napig nem sikerült igazolni, hogy a hajlott orrú népek gyermekgyilkosok s különben is minden tekintetben züllöttek. Addig azonban, amig ez bizonyitást nem nyer, a fajelmélet nem léphet föl az exakt tudomány igényével.


Vajjon a társadalomtudomány igazolja-e a fajelméletet? Épp ellenkezőleg! — Mig a természettudományi vizsgálódás a szociális tényezőnek a fajra gyakorolt befolyására hivja fel a figyelmet, addig a társadalomtudomány azzal a tanulsággal szolgál, hogy a faj passziv elem, amit a történeti szituáció határoz meg, nem pedig forditva. Ezek szerint tehát korántsem tagadjuk a fajok létezését s speciális tulajdonságaik hatékonyságát, hanem csak a megfelelő helyre utaljuk ezeket a társadalomban. Az emberek magánéletében a faji sajátosságok, illetve a temperamentumok különbsége bizonyos szerepet játszik. A gazdaság fejlődésére azonban, vagyis a történelem alakulására döntő befolyással szereplő tényezőre a fajok sohasem gyakorolták a fajteoretikusok által megállapított befolyást. A kapitalizmus ott, ahol az előfeltételei adva voltak, sohasem tért ki a faj elől s a szocializmus sem fog kitérni. A történelemben csak népeket és osztályokat ismerünk s a népek egymásközti s a népeken belül az osztályok harcát s nincs tudomásunk arról, hogy a fajok mint önálló aktiv elemek külön történelemmel és külön harcokkal léptek volna fel egymás ellen a történelemben. Az a történeti szerep, amit erőnek-erejével a fajoknak akarnak tulajdonítani, főleg a faj és a nép felcserélésén alapszik, ami már azért is megengedhetetlen, mert tiszta, egymástól abszolut különböző fajok egyáltalán nincsenek s mert a faji különbségek sohse zárják ki a valamely néphez való tartozást. Az északfranciákban legalább ugyanannyi germán vér van, mint a délnémetekben, vagy az osztrákokban. A nemzeti szocializmus szerint Németország tiz különböző fajtából áll. Ha tehát csak a Günther által megállapított nyolc százalék „északi”-t ismerjük el germánnak, akkor Németországban tulajdonképpen nincsenek — németek.


Milyen szerepet játszik a jelenlegi történeti szituációban ez a nyolc százalék „északi” Németországban s mindenekelőtt miként viselkedik ez a nyolc százalék a másik két százalék alacsonyrendű fajtával szemben. (Két százalék, ha a statisztikailag nyilván tartott zsidók számát megduplázzuk.) Vegyünk a kezünkbe tetszés szerint valamely nemzeti szocialista, könyvet és megtudjuk, hogy a zsidók csinálják Németországban az összes üzleteket; a zsidók hívják életre a kulturális áramlatokat, ők gyártják a filmeket, irják az ujságokat s ami a legfontosabb, az ő kezükben van az egész német politika. Eszerint tehát Németország ott tart, hogy a wikingek ivadékai Németországba szakadt pusztai törzsek pórázán járnak. Hol marad itt a fajelmélet által megállapított „természetes kiválasztása a legjobbaknak” s az Ur-ember fölénye az alacsonyabbrendű fölött?


Nem nehéz a fajelmélet céljait felfedni. Az uralkodó osztály sohasem volt képes a társadalom fennálló ellentmondásait leplezni. Ezért megelégedett azzal, hogy az éhséget és a szolgaságot, amik a társadalom eszközeivel nem szüntethetők meg, természeti adottságokként állítsa be. A középkor folyamán az uralkodók isteni kegyelme igazolta a fennálló rendet: a sarjadó polgárság a szegény és a gazdag ellentétét a természet fukarságára vezette vissza, mert ha minden ember borjuszeletet akarna enni, csakhamar nem akadna egyetlen egy borjú sem a világon. A felvilágosult liberálizmus elmélete kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalizmus a legkevésbé sem ideális gazdálkodási mód, rezignáltan azonban a kapitalizmust annak a szükségszerű rossznak tekinti, mely az ember tökéletlen természetének a következménye; végül a fasizmus nyiltan a kiválasztott Ur-természetek szükségszerű uralmát hirdeti az alacsonyabbrendű rabszolga-ember fölött.


Ezek a különböző felfogások tarka összevisszaságban egymás mellett szerepelnek az uralkodó osztály tudományában. Valamely faj kiválasztott fajként való feltüntetése mindig alkalmas ideológiai kicifrázása az államok kifelé és befelé egyaránt folyó imperialista hatalmi harcának. Másrészt: — valamely fajnak a legrosszabb fajjá való minősitése a legkényelmesebb mód a meglévő társadalmi bajok okának a gyöngébb fajra való hárítására. A nemzeti szocialista fajelmélet lényege, hogy a németek csak a német kapitalistáktól hagyják magukat kizsákmányolni, mert minden mai német nyomoruságnak csak a zsidók az okai.


A döntő kérdés sohasem az, hogy zsidók-e vagy árják, hanem kapitalisták-e vagy dolgozók, illetve anarchikus termelés-e vagy tervgazdálkodás. A jelenlegi válságban s a válságból következő osztályharcokban a zsidók görbe s a germánok egyenes orra semmiféle szerepet sem játszik. Hisz a zsidó és az árja kapitalisták a legteljesebb egyetértéssel együtt dolgoznak s az árja és a zsidó munkásokat és alkalmazottakat egyformán kihasználják.


*


A nemzeti szocializmus a széthulló német polgári osztály kétségbeesésének a terméke. Utolsó — tarthatatlan — támpont az új idők új, készülő társadalma ellenébe.


 


Vissza az oldal tetejére