Korunk 1932 Február.

Marxista válságelmélet és logika

 


Azok a kritikai észrevételek, amelyek a Korunk mult évi novemberi számában „A társadalom fogyasztóereje” cimmel megjelent cikkemre beérkeztek, azt mutatják, hogy a marxista válságelmélethez tartozó fogalmakat a marxista munkásmozgalom résztvevőinek némelyike túl nyersen, a szükséges logikai megkülönböztetések keresztülvitele nélkül kezeli. S általában is gyakran van módunkban látni, hogy a marxista válságelméletről kialakult mozgalmi köztudatban a legkülönbözőbb, egymással és a válság fogalmával való kapcsolatukat illetőleg nem kellőképpen tisztázott fogalmak kavarognak. Hol azt halljuk, hogy a válság oka a tőkés társadalom, különösen a dolgozó tömegek elégtelen, korlátolt fogyasztóereje szemben a tőkés társadalom termelőerejének korlátlan növekedési képességével, hol a tőkefelhalmozás kényszeréből és a kapitalizmus antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyaiból magyarázzák a válságot. Máskor a különböző termelési ágak aránytalanságára, vagy a kapitalizmus termelési anarchiájára, vagy a tőkefelhalmozás anarchisztikus módjára vezetik vissza a válságot. Megint máskor a válságot abból a tényből vezetik le, hogy a kapitalizmusban a termelés a haszonért és nem a szükségletek kielégítéséért folyik s máskor végül a válság okát abban am ellenmondásban látják, amely a kapitalizmusban a termelésnek társadalmi- és az elsajátitásnak magánmódja között fentáll. S minthogy, Goethe tételének munkásmozgalmi változataként, ott, ahol a gondolatok hiányoznak, nyomban jelentkezik egy Marxból vett idézet, mindezeket az álláspontokat Marxból merített idézetekkel támasztják alá. Indokoltnak tartjuk tehát, hogy a marxista válságelmélethez tartozó fogalmakat, logikailag tisztázva, annak a társadalmi okozati összefüggésnek egymásba kapcsolódó láncszemei gyanánt mutassuk be, amely a kapitalizmusban a válságokat tényleg előidézi. Míg tehát hivatkozott cikkünk a válságnak csupán közvetlenebb okaival foglalkozott, addig most a válságra vezető egész oksort szabatosabban összefogjuk foglalni.


Marx a Tőke II. kötetének 385—6. oldalán megállapítja a következőket: „Tiszta tautológia azt mondani, hogy a válságot a fizetőképes fogyasztás, vagy a fizetőképes fogyasztók hiánya idézi elő. A tőkés rendszer nem ismer más fogyasztási módot, mint fizetőt... Az, hogy árúk nem adhatók el, semmi mást nem jelent, minthogy nem jelentkezik számukra fizetőképes vevő, tehát fogyasztó.” — Ennek a megállapításnak két lényeges része van. Az egyik: a válság abban áll, hogy árúk nem adhatók el. Azt, hogy árúk nem adhatók el, a válság közvetlen tényállásának nevezhetjük. A másik: a válság, tehát az, hogy árúk nem adhatók el, úgyis leírható, hogy vannak árúk, amelyek számára nem jelentkezik fogyasztó.


Továbbmenve most már, a válság közvetlen tényállását, azt, hogy árúk nem adhatók el, hogy tehát vannak árúk, amelyek számára nem jelentkezik fogyasztó, úgy is kifejezhetjük, hogy a társadalom többet termelt, mint amennyit el tud fogyasztani. Az utóbbi tétellel azt a tényt, hogy árúk nem adhatók el, a társadalmi termelés és fogyasztás viszonyának szempontjából irtuk le. De ugyanezt a tényt leírhatjuk a különböző termelési ágak között folyó árúcsere szempontjából is, amikor is ez a tény úgy jelenik meg, hogy egyes termelési ágak több árút termeltek, mint amennyit a többi termelési ág megvenni vagy elfogyasztani képes. Mindeddig azonban egyetlenegy lépéssel sem jutottunk közelebb a túltermelési válság okának a megállapításához, csupán a tautológiák egész sorát mondottuk el, vagyis mindössze azt tettük, hogy ugyanazt a tényt, a válságot, egymásután különböző szempontokból, különböző fogalmakkal irtuk le, A feladat továbbra is az maradt, hogy meg kell jelölni a válság okát, tehát annak a ténynek az okát, hogy árúk nem adhatók el, hogy a társadalom többet termelt, mint amenynyit elfogyasztani képes, hogy egyes termelési ágak többet termeltek, mint amennyit a többi termelési ág el tud fogyasztani. És, minthogy a válságra az egymással okozati összefüggésben álló tények egész sorozata vezet, mindezeket a tényeket az okozati összefüggésben elfoglalt helyük sorrendjében kell bemutatni, előbb azt a tényt, amely a válságnak közvetlen oka, majd azt a tényt, amelynek a válság közvetlen oka a maga részéről okozata és így tovább.


A válság legközvetlenebb oka az, hogy a különböző termelési ágak aránytalanokká váltak. A különbözői termelési ágak aránytalansága pedig a beléjük fektetett tőkék nagyságának aránytalanságában áll, vagy másként: a társadalmi tőke aránytalan elosztásában a különböző termelési ágak között. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a válságot legközvetlenebbül az a tény idézi elő. hogy a társadalmi tőke aránytalanul oszlott meg az egyes termelési ágak között. De ezt a tételt, amely a különböző termelési ágak egymással folytatott árúcseréje szempontjából van felállítva, kifejezhetjük a társadalmi termelés és fogyasztás viszonya szempontjából is s akkor az így hangzik: a válság legközvetlenebb oka alz, hogy a társadalom termelőereje túlnövekedett fogyasztóerején, vagy másként, azt, hogy a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalanokká váltak. Ha a különböző termelési ágakba fektetett tőkék, ha a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő arányosak maradtak volna, minden egyes termelési ág annyit és nem többet termelne, mint amennyit a többi termelési ág (a tőkék adott organikus összetétele és adott értéktöbbletráta, tehát a technikai fejlődés adott foka mellett) elfogyasztani képes, vagy másként, a társadalom annyit és nem többet termelne, mint amennyit elfogyasztani képes, — és ebben az esetben túltermelési válság nem következne be.*


A további kérdés most már az, hogy mi az oka annak, hogy a különböző termelési ágak között időszakonként szükségképpen aránytalanság jön létre, vagyis a társadalmi tőke aránytalanul oszlik el a külonböző termelési ágak között? Ennek oka az, hogy az egyes termelési ágakban a tőkék nagyságát, tehát, a tőkés termelés előrehaladó menete szempontjából, az egyes termelési ágakban a tőkefelhalmozást, az egyéni tőkések haszonkilátásai szabályozzák. Az egyes termelési ágakban tőkét felhalmozó tőkéseket pedig csak a piaci áralakulás tájékoztatja afelől, hogy tőkefelhalmozásuk hasznothajtó lesz-e, vagy sem, de a piac tényleges nagysága ismeretlen marad előttük. Igy végeredményben haszonhajhászó tőkefelhalmozásukat — a piaci áralakulás korlátai között — önkény és esetlegességek határozzák meg, ami azután szükségképpen aránytalanságokat hoz létre időszakonként az egyes termelési ágakba fektetett tőkék között. Nemleges formában kifejezve: a különböző termelési ágak között létrejövő aránytalanságnak oka az, hogy a kapitalizmus nem rendelkezik oly központi társadalmi szervvel, amely a piacot áttekinteni képes volna s a piac ismeretében a társadalmi tőkét a különböző termelési ágak között- arányosan elosztaná. Ha a kapitalizmusban volna egy, minden termelési ágat maradéktalanul magában foglaló világkartell, amely a piac ismeretében, a különböző termelési ágak arányosságának szem előtt tartásával tervszerűen irányítaná a tőkefelhalmozást, a különböző termelési ágak nem válnának aránytalanokká és ennélfogva túltermelési válság sem következne be. Ilyen világkartell hiányában azonban a tőkefelhalmozás anarchisztikus menete, a termelési anarchia, szükségképpen aránytalanokká teszik a különböző termelési ágakat, tehát szükségképpen túltermelési válságot idéznek elő. Mindez egyben feleletet ad arra a kérdésre is, hogy a kapitalizmusban a társadalom termelőereje miért növekszik időszakonként túl fogyasztóerején? Az előrehaladó tőkefelhalmozás a társadalmi termelőerő megnövelését jelenti, amivel szemben az adott piac a társadalmi fogyasztóerőt képviseli. Minthogy a tőkefelhalmozás, tehát a termelőerő növekedése szükségképpen az adott piac, tehát a fogyasztóerő ismeretének hiánya mellett játszódik le, a társadalmi termelőerő a tőkés verseny és haszonhajhászás nyomása alatt szükségképpen túlnövekszik időszakonként a társadalmi fogyasztóerőn, ami nem történne meg, ha a kapitalizmus rendelkezne egy, a társadalmi termelést és fogyasztást ellenőrző központi szervvel.


De mi az oka annak, hogy a társadalmi tőke eloszlását az egyes termelési ágak között, a tőkefelhalmozást, a termelést csupán az egyéni tőkéseknek önkénytől és esetlegességektől átitatott haszonkilátásai szabályozzák, annak, hogy a kapitalizmusnak nincs a társadalmi termelést a társadalmi fogyasztáshoz, a társadalmi szükségletekhez arányosító központi szerve? Az, hogy a kapitalizmusban a termelés célja a tőkések haszna s nem a társadalom szükségleteinek a kielégítése. Minthogy a tőkés termelés célja a tőkések haszna, nem a társadalom szükségleteinek a kielégítése, a tőkés termelési mód nem hoz létre oly társadalmi szervet, amely a társadalmi termelést megszervezve, azt a társadalmi szükségletkielégítésnek alárendelné, hanem ellenkezőleg a tőkések haszonhajhászásának rendeli alá a társadalmi termelést és szükségletkielégítést, a társadalmi tőke elosztását a különböző termelési ágak között, a társadalmi termelőerő növekedését s így szükségképpen a tőkefelhalmozás anarchiájára, tehát a különböző termelési ágak, a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalanságára, tehát túltermelési válságra vezet.


És mi végül az oka annak, hogy a kapitalizmusban a társadalmi termelés a tőke hasznáért folyik? Az, hogy a kapitalizmusban a társadalmi termelőeszközök a tőkések magántulajdonában vannak, tőkévé változtak át. Az, hogy a kapitalizmusban a társadalmi termelés a tőke hasznáért s nem a társadalom szükségletei kielégítéséért folyik, a társadalmi termelőeszközök tőkés magántulajdonának, — annak, hogy a társadalmi termelőeszközök el vannak vonva a társadalmi szükségletkielégítéstől — s a társadalmi termékek ebből folyó magánelsajátitási módjának a következménye. Ha a társadalmi termelőeszközök a társadalom tulajdonában volnának, a termelés nem haszonért, hanem a társadalmi szükségletkielégítésért folyna, a társadalom rendelkezne egy, a társadalmi termelést a társadalmi szükségletekhez arányosító központi szervvel, a különböző termelési ágak arányosak volnának és túltermelési válság nem következne be.


Ezzel egyben elérkeztünk a válság végső okához. A válság végső oka eszerint az, hogy a kapitalizmusban ugyanakkor, amidőn a termelés társadalmilag folyik, a termelőeszközök magántulajdonban vannak. Másként kifejezve: A válság az a végső ellenmondás, amely a kapitalizmusban egyrészt a termelés társadalmi jellege, másrészt a termelőeszközök magántulajdona s a termékeknek ebből folyó magánelsajátitási módja között fentáll. A termelőeszközök magántulajdona csupán a magántermeléssel áll összhangban, de nem a társadalmilag folyó termeléssel. A társadalmi termelés társadalmi munkamegosztáson alapuló, a termelőerők fejlettségre folytán hirtelen kiterjedésre képes tömegtermelést jelent, A társadalmi termelésnek ezek a sajátosságai azután, amelyek a termelőeszközök társadalmi tulajdona s a termelésnek ebből-folyó társadalmi irányítása mellett a folyton tökéletesedő társadalmi szükségletkielégítés biztosítékai volnának, a termelőeszközök magántulajdona következtében ismeretlen piacra való hirtelen kiterjedő tömegtermelésben nyilvánulnak meg és a termelés anarchiája folytán időszakonként elkerülhetetlenül túltermelési válságra vezetnek.


Igy most már előttünk van az az egész oksor, amely a kapitalizmusban a túltermelési válságot előidézi. Ebben az oksorban az egyes tények az okozati összefüggés következő, az okok távolságán alapuló rangsorában foglalnak helyet: a válságot, azt a tényt, hogy árúk nem adhatók el, közvetlenül a különböző termelési ágak között időszakonként létrejövő aránytalanság, (vagy: a társadalmi termelőerő és fogyasztó-erő között időszakonként létrejövő aránytalanság) idézi elő; ennek oka az, hogy az egyes termelési ágakban a tőkefelhalmozás anarchisztikusan, a többi termelési ágban adott piac ismerete nélkül játszódik le (vagy: az, hogy a társadalmi termelőerő anarchisztikusan, a társadalmi fogyasztóerőre való tekintet nélkül növekszik); ennek oka az, hogy a kapitalizmusban a termelés haszonért és nem szükségletek kielégítéséért folyik; s végül ennek oka a társadalmi termelőeszközök tőkés magántulajdona s a társadalmi termékeknek ebből folyó magánelsajátitási módja. Az egész oksorozat szükségképpen előidézi időszakonként a túltermelési válságot egy olyan társadalomban, amelyben a termelés társadalmilag, tömegméretben s a hirtelen kiterjedés képességével felruházva folyik.


Látjuk, hogy az okoknak ebben a láncolatában szerepelnek mindazok a tények, amelyekből a válságot a marxista elméletben le szokták vezetni. Szerepel a tőkefelhalmozás is, anarchisztikus módjánál fogva és szerepel a társadalom időnként elégtelen, korlátolt fogyasztóereje is, mint a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalanságának egyik eleme. Nem szerepelnek azonban a társadalom fogyasztó-erejének állandó korlátoltsága, elégtelensége termelőerejével szemben, a tőkefelhalmozás kényszere és a kapitalizmus antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyai, mert ezek a tények nem tartoznak a válságra vezető oksorozatba. A tőkefelhalmozási kényszerét a tőkések között folyó verseny idézi elő, a tőkés termelés haszonszerzési céljával egyetemben s az utóbbi, mint láttuk, a társadalmi termelőeszközök tőkés magántulajdonának a következménye. Az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok ugyancsak a termelőeszközök tőkés magántulajdonának és a társadalmi termékek ebből folyó magánelsajátitási módjának a következményei. Az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok a munkások részesedését a társadalmi termékekben többé-kevésbé a munkaerejük fenntartásához szükséges minimumra korlátozzák s ezáltal korlátozzák a munkások fogyasztóerejét, elszegényitik őket. A tőkefelhalmozás kényszere folytán pedig a tőkések nem fogyaszthatják el az egész értéktöbbletet, hanem annak egy részét tőkefelhalmozásra kénytelenek fordítani, ami azután az ő fogyasztóerejüket is korlátozza. Igy az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok és a tőkefelhalmozás kényszere korlátozzák úgy a, munkások, mint a tőkések, tehát az egész tőkés társadalom fogyasztóerejét. Ugyanakkor a tőkefelhalmozás kényszere a társadalom termelőerejének megnövelésére vezet. Ebből az ellentétből azután levonják a következő helytelen következtetést: a kényszerű tőkefelhalmozás által megnövelt termelőerő szükségképpen beleütközik a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok által korlátolt fogyasztóerőbe és ennek folytán áll be a túltermelési válság. Itt azt tévesztik szem elől, hogy a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok csak korlátozzák a társadalom fogyasztóerejét, de nem zárják el az utat növekedése előtt. Ellenkezőleg: a társadalmi termelőerő növekedése együtt jár a társadalmi fogyasztóerő növekedésével, mert ugyanaz a tőkefelhalmozás, amely megnöveli a termelőerőt, megnöveli a fogyasztóerőt is. Először, mert megnövelve a termelt értéktöbblet mennyiségét, megnöveli ennek a tőkések egyéni fogyasztását fedező részét is, tehát a tőkések fogyasztóerejét. Másodszor, mert megnövelve a változó tőkét, megnöveli a munkások együttes fogyasztóerejét. Igy a tőkefelhalmozásban annak ellenére jár együtt a társadalmi termelőerő növekedése a társadalmi fogyasztóerő növekedésével, hogy a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok valóban korlátozzák a társadalom fogyasztóerejét. S a túltermelési válság nem azért következik be, mert a társadalom fogyasztóereje az előbbi okokból korlátolt, hanem azért, mert a tőkések, amikor a termelőerőt megnövelik, a piac ismeretének hiányában nem képesek felismerni, hogy ezzel párhuzamosan a fogyasztóerő milyen mértékben növekedett meg, nem képesek felismerni, hogy a megnövelt termelőerő növekedésének mely fokán ütközik bele az egyébként szintén növekedő fogyasztóerőnek a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok által létesített korlátaiba. Vagyis a válság oka nem az, hogy a társadalmi fogyasztóerő meghatározott okokból korlátolt, hanem az, hogy a tőkefelhalmozás, a termelőerő növelése anarchisztikusan folyik és ezért nincs tekintettel a fogyasztóerőben adott, de egyébként a termelőerő növekedésével mindig továbbtolódó korlátjára. A tőkefelhalmozás anarchisztikus menete következtében aránytalanság jött létre a folyton növekvő társadalmi termelőerő s az ugyancsak növekvő, de a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok által végérvényesen korlátolt társadalmi fogyasztóerő (másként: a különböző termelési ágak) között és beáll a válság. De a válság nem állna be, annak ellenére, hogy a társadalom fogyasztóerejét a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok korlátozzák, ha a tőkefelhalmozás tervszerű irányítása folytán a tőkék arányosan oszoltak volna meg a különböző termelési ágak között, ha ennek következtében a társadalmi termelőerő növekvése alkalmazkodott volna a társadalmi fogyasztóerő növekedéséhezi. Éppen ezért a, tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok, valamint következményük, a társadalom állandóan korlátolt fogyasztóereje s ennek egyik eleme, a munkások szegénysége, nem iktatódnak be a tényeknek abba az okozatilag összefüggő láncolatába, amely a társadalmilag termelő kapitalizmusban a termelőeszközök tőkés magántulajdonától a túltermelési válság felé vezet. Ezeknek a tényeknek az okozati kapcsolata, amely szintén a termelőeszközök tőkés magántulajdonára nyúlik vissza, a túltermelési válságra vezető oksortól fügetlen vonalon van adva.


A marxista válságelméletet illetőleg a félreértések egyik csoportja onnan származik, hogy önkényesen kiszakítanak a válságra vezető okozati öszefüggés láncolatából egyetlenegy láncszemet s ezt odaállítják, a többi láncszemtől elszigetelve, a válság egyedüli okának. A félreértések másik csoportja onnan ered, hogy a különböző termelési ágak között folyó árúcserének és a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyának mozzanatait, amelyek csak ugyanannak a ténysorozatnak különböző szempontokból való leírásai, különböző ténysorozatok elemeinek tekintik. S végül a félreértések utolsó csoportja úgy keletkezik, hogy a társadalmi fogyasztóerő elégtelenségének csupán időszakonként beálló tényét, amely a tőkefelhalmozás anarchisztikus módjának a következménye, összetévesztik a társadalmi fogyasztóerő korlátoltságának állandó tényével, amely a tőkefelhalmozási kényszer és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok következménye.


A válság oka gyanánt meg lehet jelölni bármelyik tényt, amelyik a válságra vezető oksorozatban szerepel, az okozati összefüggés láncolatából kiszakítva is. De tisztában kell lenni azzal a hellyel, amelyet ezek a tények a válságot előidéző okozati összefüggésben elfoglalnak. És tisztában kell lenni azzal is, hogy a válság legközvetlenebb oka a különböző termelési ágak (vagy a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő) között létrejövő aránytalanság, nemkülönben azzal, hogy az utóbbit megint közvetlenül a tőkefelhalmozás anarchisztikus módja, a kapitalizmus termelési anarchiája idézik elő és nem a tőkefelhalmozás kényszere és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok. És a válságra vezető oksorban, a tőkefelhalmozás anarchisztikus módján túl, vissza lehet menni a tőkés termelés haszonszerzési céljára s ezen túl a termelőeszközök tőkés magántulajdona és a termelés társadalmi jellege között fentálló ellenmondásra, mint a válság végső okára is, annak ellenére, hogy egy tőkés világkartell esetében, amely, a tőkefelhalmozás anarchiájának véget vetve, a különböző termelési ágakat arányosítaná, túltermelési válság többé nem következne be, holott ugyanakkor a tőkés társadalmi termelés, a termelés haszonszerzési céljával és a termelőeszközök tőkés magántulajdonával, továbbra is fennmaradna. Ennek az eljárásnak a jogosultságát egyrészt az adja meg, hogy az elméletileg lehetséges tőkés világkartell történetileg az egész világtermelésnek tőkés módon és a tőkés világtermelésen belül minden egyes termelési ágban nemzetközi monopóliumok által való folytatását tételezi fel, tehát oly történeti feltételeket kiván meg, amelyek legfeljebb csak egy távoli jövőben valósulhatnának meg. S másrészt jogosulttá teszi ezt az eljárást az, hogy a gyakorlatban az elméletileg lehetséges tőkés világkartell, az előbbi történeti feltételezettségétől eltekintve is, másnak, mint a legmerészebb utópiának nem tekinthető abban a kapitalizmusban, amely ma, annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében agonizál, nem képes a legalább lélekzetvételt jelentő nemzetközi együttmüködésnek legszerényebb formáit sem megvalósítani. Éppen mert az elméletileg lehetséges tőkés világkartell történeti feltételei a kapitalizmus adott korszakában hiányoznak és mert ezenfelül a tőkés anarchia gyakorlatilag erősebbnek bizonyul a tőkés tervszerűség minden elméleti lehetőségénél, jogosult dolog a válság végső oka gyanánt magát a tőkés termelési módot, a társadalmi termelőeszközök magántulajdona és a termelés társadalmi jellege között fentálló ellenmondást megjelölni. Ez a megállapítás azt a gyakorlati igazságot fejezi ki, hogy mindaddig, mig a kapitalizmus fennáll, addig a dolgozó tömegeket végsőkig elnyomorító válságok is lesznek.


*) (Tulajdonképpen nem a különböző termelési ágak aránytalansága — a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalansága — a válság legközvetlenebb oka, hanem ennek az aránytalanságnak az ipari ciklus menetével kapcsolatos időszakos kiélesedése. A különböző termelési ágak, a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalansága a kapitalizmusban állandóan van. ha tehát egymagában válságra vezetne, ugy a válság is a kapitalizmus állandó állapota volna. De ezt a kérdést, hogy ez az aránytalanság időszakonként miért élesedik ki, itt nem tárgyalhatjuk, mert ez az ipari ciklus egész menetének részletes elemzését kívánja meg, ami tul messzire vezetne. Leszögezzük azonban, hogy ahol jelen sorainkban a különböző termelési ágak aránytalanságáról, — a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő aránytalanságáról, — mint a válság legközvetlenebb okáról beszélünk, ott mindenütt — egyébként Marx szóhasználatának megfelelően — ennek az aránytalanságnak az ipari ciklus menetével kapcsolatos kiélesedését tartjuk szem előtt, s nem egyszerűen ezeknek a tényezőknek a kapitalizmusban állandóan adott aránytalanságát.)


 


Vissza az oldal tetejére | |