Főoldal

Korunk 1931 Október

Fontos kérdések egy uj magyar könyv kapcsán


Kodolányi János

 


1. Hosszas és jellemző vajudás után végre megjelent Nagy Lajos várvavárt új könyve, a Bérház. Ezen a könyvön sincs rajta egyik könyvkiadó vállalatunk jelzése sem. Ehhez is úgy adták össze a költségeket Nagy Lajos és a progresszív irodalom áldozatkész barátai, a szó szoros értelmében szájuktól vonva el a falatot. És szerény köntösben, ahogy illik, lehetővé tették Nagy Lajosnak, hogy szóljon az emberekhez s különösképpen hozzánk, akik egy történelmi jelentőségű mozgalom intellektueljei vagyunk.


Általánosságban: ez a könyv semmivel sem mutat kisebb kvalitásokat, mint a Lecke cimű, amelyről ebben a lapban irtam. Sőt művészi szempontból tisztább, finomabb eszközökkel dolgozik itt az író, elveti a kliséket s nem a tendencia erőszakos kiélezésére, hanem mélyebb megmotiválására törekszik. A Lecke társadalmunk gyilkosan éles és kíméletlen keresztmetszete volt s mert a novellák tulnyomóan inkább szatírák voltak, semmi sem leplezte a kárörömet, a gyűlöletet s a tiltakozás gyakran primitiv, — írói szempontból primitiv — formáit. Nagy Lajos szociális konfliktusa a Lecké-ben találta meg adekvát kifejezését s benne jutott el a megoldás felismeréséig. Ezek a szatírák, mint szatírák és agitációs eszközök, tökéletesek voltak, a legtökéletesebbek, amelyeket egyáltalában irni lehet s bennük az író abszolut európai magasságba emelkedett. Olyan darabok, mint a Lecke, vagy a Jeremiád, mindig büszkeségei maradnak a magyar progresszív irodalomnak. A speciálisan magyar polgári társadalom haláltánca a Lecke. — de egyvalami hiányzott belőle: az emberábrázolás, Harc, osztály ábrázolása volt ez, egyének nélkül. S a Lecke egész stílusába és céljába szorosan bele is illeszkedett ez.


A Bérház némely novellája szintén szatira és helyzetrajz, már a címet adó novella is és a Farkas és a bárány, a Bogár, vagy a Szép barna ember méltán sorakozik a Lecke és a Jeremiád mellé. Már ami az Anya cimű novellát illeti, nem vagyok ezen a véleményen. Szándékaiban, mondanivalójában igazi Nagy Lajos-irás, sőt hitvallás, formájában azonban egy fokkal alacsonyaban áll írójánál, már csak azért is, mert a dolog könnyebb, kényelmesebb oldalát fogta meg s szándéka aligha volt több, mint leszállani azoknak a nívójára, akik az irástól primitiv és nyers agitációt várnak s nem egyben egész viszonyuk tisztázását önmagukkal s az élettel szemben.


A Bérház tehát nem nevezhető egységes kötetnek. Mert a kétségtelenül tökéletes szatírák mellett találunk kissé demagóg irásokat is és ezek mellett ott szikráznak olyan hangban, komponálásban, tartalomban, indulatban s emberábrázolásban tökéletes novellák is, mint a Tornázok, meg a Prof. Csizmadia, (Tökéletes és mélyrevilágító a Bűn is.)


A Tornázók a világirodalom egyik legtökéletesebb s legmodernebb irásműve. Tudományos szempontból ilyen helytállóan s írói szempontból ilyen élethűen s egyben életetkeltően csak a legnagyobbak fogták meg a pubertás szexuális kavargásait, az elfojtások módját s az elfojtott ösztönélet álutakon való kibujását. Ahogy a diákok nézik a tornázókat, ahogy egész valójukon átvibrál a homoerotikus izgalom, ahogy a férfitestek gőzölgő munkába kényszerítik erotikus feszültségeiket s ahogy a kamaszok ennek a munkának láttán maguk is erotikus izgalomba esnek, majd kielégülést kereső lázas tornázásba fognak, ahogy végetérni nem akaró sétákban keresik és kergetik egymást, hogy a lelkük mélyén felgyült izgalmakat szavakba öntsék, ahogy a sötét uccán felvillanó prostituáltaktól menekülnek szinte tehetetlenül, mindenképpen tökéletes rajza a fejlődő ifjú léleknek. S a novella, mint írói munka, tökéletes. Stílusa nyugodt, nincs benne egy henye, elkenő, vagy kiélező szó, kompozíciója zárt egész. A lélek legmélyét felnyitó munka itt Nagy Lajosnak tökéletesen s maradék nélkül sikerült.


A Prof. Csizmadia azt az elnyomási rendszert, azt a despotikus osztályuralmat tárja fel gyökeréig, amely a polgári család elengedhetetlen lényege, amiért család egyáltalán van, amit a bomló családból egyház és társadalom éppen meg akar menteni mindenáron, hipokrita morálprédikációval csakugy, mint házassági joggal s bíróságokkal. Nagy Lajos nézőpontja tökéletesen azonos a marxizmus nézőpontjával, lélektani eszközei pedig a modern lélektan eszközeivel. Lépésről-lépésre beljebb vezet bennünket egy prononszirozott polgári család feneketlen mocsarába, önként tárulnak fel előttünk azok az eredmények, amelyekre a családi nevelés törekszik, tehát az osztálybutaság, a hatalmi szempontok ösztönös érvényesítése, a munkától való patológikus irtózás, a teljes impotencia s annak egyetlen leplezője: a hatalmi téboly. Ebben a mozaikszerűen, szürke megfigyelésekből összerakott novellában vannak feszültségek, amelyek mögött egész osztályok egymással való szembenállását érezzük, a drámai erővonalak az emberi lelkek legmélyéből törnek elő s bogozódnak össze észrevétlenül. Ez a novella épp olyan tökéletes, mint a Tornázók s a magyar progresszív irodalom büszke lehet rá és irójára.


Ez a két írás jelzi a Bérház igazi nívóját s ha még hozzájuk vesszük magát a Bérház cimű novellát is, előttünk áll Nagy Lajos minden erénye s minden képessége. Ezért a három irásért is ki kellett adni a kötetet!


2. Már most azonban fel kell vetnünk néhány kérdést, amelyet mindenki felvet, ami miatt Nagy Lajos legújabb könyvét marxista körökben élénken pertraktálják s ami igen egészséges és korszerű vitákat provokál. Itt van elsősorban az, hogy a Bérház korántsem lesz olyan népszerű, mint amilyen a Lecke volt és sokan akadnak, akik csalódtak benne.


Az osztályharc vonalában álló proletárok természetesen olyan irásokat kívánnak íróiktól, amelyek az ő harcuk aktuális problémáival foglalkoznak, őket kitartásra, gyűlöletre, erőfeszítésre biztatják s azt a hitet táplálják bennük, hogy a problémák igen egyszerűek és egyszerű módon megoldhatók. Magyarán tehát: a proletárság romantikus. Ez természetes is, hiszen indulati életet él, tudatába csak a legközvetlenebb megoldások és szükségletek törnek be s a tömeg s a tömegember mindig romantikus és az is marad. Romantikus, mert a tömegmozgások ösztönfunkciók nem tudatos kivetítései. Mi sem kézenfekvőbb, hogy a legprimitívebb formákban akarja látni legprimitivebb indulatainak azonnal érthető s felhasználható kifejezéseit. A tömegember romantikus szeme azt látja s azt akarja látni az irásműben is, hogy a proletár mind erős, egészséges, becsületes, jó és őszinte, hogy mindig éhes, mindig rongyos, mindig nyolc gyermeke van s állandóan harcol a kizsákmányolók ellen. (Mint osztály, valóban ilyen is.) És a polgárban ennek az ellentétét keresi: a polgár ostoba, cinikus, kapzsi, hipokrita, kéjelgő s kegyetlen. (Mint osztály: ilyen is!) Már most elvárja, hogy az író alakjaiban mindig típusokat adjon s ne egyéneket s ezek a típusok megfeleljenek az osztályról magáról alkotott képnek. Ezért a proletár hajlandó azonnal lángelmének, a legnagyobb proletárirónak nézni azokat, akik efféle romantikus — és szükségszerű — hajlamait, vágyait pontosan kielégítik. Nem fedezi fel bennük sem Jókait, sem Dumas pere-t, a jóság-gonoszság, a tézis-antitézis dialektikus ellenpárjait a maguk meztelenségében s leplezetlenségében akarja látni s nem hajlandó elismerni, hogy az ellentétekben való mozgás folytonos átmeneteket ad s hogy az ellentéteket átmeneteikből kell kihámozni. Ha tehát egy gyáros szipolyozza ugyan a munkásait és sztrájktörőket használ a munkások jogos harcának letörésére, ámde amellett jó családapa, a proletárolvasó becsapottnak érzi magát. Ebben a tekintetben a proletárság intellektueljei sem ismernek tréfát s ahelyett, hogy a szocialista munkást rávezetnék arra, hogy burkolt formák mögött s átmenetekben is meglássák az ellentétek mozgását s a harcot, a kényelmesebb módit választják: az írót szeretnék eltéríteni igazi hivatásáról s bele akarják kényszeríteni a tézis-antitézis elemiiskolás formuláiba. De míg a tömegekben ez belső kényszerűség s indulati életük nem egyéni, hanem osztálymegnyilvánulása, addig intellektueljeinél menekülés a kemény dió megtörésének feladata elől, kényelem és szellemi lustaság, mert mi sem egyszerűbb, mint a marxizmusból dogmákat faragni s azokat kaptafaként alkalmazni, ahelyett, hogy az állandóan mozgó s hullámzó életet szemléljük s a bennünk támadt élményeken át ismerjük fel a mindenütt jelenlevő dialektikus folyamatokat, így ellenőrizvén saját pozíciónkat s cselekedeteink helyességét s szükségességét.


A Lecke jobban megfelelt a romantika kívánalmainak, mint a sokkal komplikáltabb, sokkal mélyebbre nyuló Bérház. Ennek, egyelőre, meg is lesznek a maga következményei. Nagy Lajosnak azonban nem szabad elkedvetlenednie. Hagyja, hogy a tömegek romantikus kívánságait honorálják elsősorban azok, akik az irásban inkább formulák fejezetekbe-szedését látják. A tömeg el fogja hagyni a régi állomásokat. S akkor sokkal szorosabb lesz a találkozása Nagy Lajossal, mint némelyek hiszik.


Itt van azután a másik kérdés: a proletár a maga életét, a maga mindennapját akarja látni irójától. S ha valaki a szedőről, a kubikusról, vagy a cselédleányról ír, könnyen magához öleli, még akkor is, ha az író egyébként primitív klisékalapáló. Felmerül a kifogás: ha Nagy Lajos forradalmár, mi az ördögnek ír az egyetemi professzorról s mért nem ír a zsákhordóról? Ámde fogadjuk el Gergely Sándornak a Korunk-ban tett megállapítását: „Attól, hogy az író hottentottákról ír, még nem lesz maga is hottentottává”. Aki soha proletár nem volt, zsákot nem hordott, nem lesz zsákhordó soha, hiába ír zsákhordókról. S ha Nagy Lajos egyetemi professzor családjáról ír, még nem lesz sem egyetemi tanár, sem polgár; bátran lehet forradalmár, sőt forradalmárabb, mint az, aki a zsákhordóról ír. Persze, sokat nyerne Nagy Lajos azzal, ha maga is proletár lenne. De ha már nem az, olyan forradalmárnak kell lennie, amilyen csak lehet. S hogy Nagy Lajos nemcsak úgy veszi komolyan forradalmán mivoltát, hogy primitiv osztályharc-formulákat használ s azokra felrak valami szines kelléket, hogy életszerű legyen, — mint némelyek a gáncsolhatatlanok közül, — hanem úgy, hogy valóban marxista szemmel néz s marxista lélekkel él és cselekszik, ezért minden hálát, szereteteit, elismerést és tiszteletet megérdemel. Nagy Lajos nyilván többre is képes lenne, ha egész élete s osztályhelyzete a többet megengedné. Ámde több, mint önmaga, nem lehet. S ez megfontolandó. Nagy Lajos polgári író volt s utja a Nyugat-on át vezetett a proletáriátushoz. Akárhogy, de odavezetett! Utján nem hajtotta hiuság, hatalmi vágy, pozicióéhség. Egy hajtóereje volt s van Nagy Lajosnak: az igazság. Ez csiszolja keményre, acélszerűen élesre a mondatait, ez vezeti egyre mélyebbre s mélyebbre a gondolkozását, ez adja kegyetlenül szigorú s egyenes logikáját.


Mondottuk, hogy a kötet másik tökéletes darabja, a Tornázók, a pubertás ösztönelfojtásait tárja fel. Nos, ezzel a novellával kapcsolatban vetődik fel egy újabb kérdés: mi köze a forradalmárnak a szexuális élethez? Hogy illeszthetők be ezek a dolgok az osztályharc mindennél előbbrevaló s mindennél fontosabb, aktuálisabb részkérdéseibe?


Hogy az osztályharc valóban feloldja magában a szexuális feszültségeket s elfojtásokat, az kétségtelen. Az is kétségtelen, hogy az osztálytársadalom megszüntetése eo ipso megszünteti az ösztönelfojtások mai egész rendszerét is, hogy tehát előbb magának az osztálytársadalomnak a megszüntetése a fontos, azután automatikusan következik a többi. Ámde, ha marxisták vagyunk, ragaszkodjunk tényekhez! Már pedig tudományosan megállapított tény az, hogy semmiféle közösség el nem képzelhető a szexuális ösztönfunkciók bizonyos korlátozása, vagy szublimálása nélkül. Ezt azok a szocialisták is tudják, akik Adlert fogadták el. Az új társadalomban is csak az lesz valóban szociális ember, aki szexuális életét harmóniába tudja hozni a közösség életével. Nevelés dolga ez elsősorban, azé a nevelésé, amelyet a társadalom gazdasági, politikai berendezése, ideológiai felépítménye s az embereknek az emberhez s a közösséghez való viszonya gyakorol. A nő felszabadulása sem gondolható el a gazdasági felszabadulás mellett szexuális felszabadulás nélkül. Ezek igen komoly s a proletáriátus életére döntő kérdések s ha nem oldjuk meg őket reálisan s az ember természetének teljes ismeretében, újabb neurózisoknak s ennek folytán újabb és újabb elnyomatásoknak tehetjük ki magunkat. Habár a legtökéletesebb társadalomban is lesznek mindig patológikus jelenségek, a tömegek ösztönéletének nem szabad patológikusnak lennie. Akik tehát lenézik, feleslegesnek tartják, vagy fitymálják Nagy Lajosnak az ösztönélet mélyére világító novelláját, megfeledkeznek arról, hogy marxisták.


Valóban, van valami idegesség, ha forradalmi intellektueljeink körében felvetődik a szexuálitás problémája. (Sőt fizikai munkások között is látható ez.) Gyakran szerzetesi mentalitást tapasztalhatunk részükről. A mozgalom, természetesen, át meg át van itatva olyan egyénekkel, akik részint alacsonyrendűségi érzéseiket kompenzálják a mozgalomban, részint, defektusaik miatt antiszociálisak lévén, egy új. jobb s elnyomás — és elfojtásmentes közösséget akarnak életrehivni. Iróink közül nem egynek az irásaiból pontosan kimutatható az a patológikus gátoltság, amellyel a szexuális kérdéseket nézik s vagy el akarják kenni magát az egész nemi életet s annulálják azt, vagy a szexualitást egy kalap alá vonva a hajdani abszolutizmus tomboló kéjelgésével, röviden polgári dolognak tekintik az egész kérdéscsoportot. Az utóbbiak elfelejtik a történelmet. Nem veszik észre, hogy a legszélesebb néprétegeket elnyomó osztályuralmak nélkülözhetetlen eszköze az életfunkciók szexuális térre való terelése, a gondolkodás, az egész ideológia nemi dolgokkal való szaturálása. Ma is bőséges bizonyítékot adnak ehhez a tételhez a színdarabok, revük, filmek, valamint a polgári irodalom alkotásai. Helyes ugyan küzdeni az ellen, hogy valami neopaganizmus örve alatt áttolják a dolgokat szexuális területre s így olyasféle narkótikumot fecskendezzenek a tömegbe, mint amilyen a vallás is, ámde Nagy Lajos csak nem ezt csinálja? S novellájában talán mégis egészen más van? Itt volna az ideje, hogy iróink végre úgy nyuljanak hozzá a szexuális kérdésekhez, ahogy Nagy Lajos tette a Tornázókban s ahogy tanult, becsületes és igazi marxistákhoz illik.


A legfontosabb dolgokon túl is jutottunk. Nagy Lajos ma, — bár némelyek nem értenek velem egyet, — talán az egyetlen magyar író, aki szemléletében, indulati életében, szándékaiban és következetességének tiszta vonalában leginkább megközeliti a marxista követelményeket, — noha sokkal differenciáltabb, hogysem a tömegek, vagy a tömegek primitívségén felül nem emelkedő intellektuelek mindennapi kenyere lehetne. Valóban, a piros-fehér, jó-rossz, bal-jobb kategóriák szerint gondolkozó, — tehát nem gondolkozó, — olvasót kizökkenti kerékvágásából s arra kényszeríti, hogy a felszínről leszálljon az ellentétek világának mélyebb rétegeibe. Őt jobban megfogja olyan iró műve, aki az ad hoc kérdéseket nézi s azokat igen könnyedén meg is oldja. De minden igazi forradalmár, aki folyamatosságában nézi az életet s aki állandóan ellenőrzi önmagát s az eseményeket, aki a nagy, egyetemes osztálymozgásban is meg tud maradni tudatos egyénnek, tehát aki valóban marxista: örömmel fogadja Nagy Lajost és együttérzéssel figyeli egyre tisztultabb s nehezebb utján. S egyenesen óvja attól, hogy az Anya cimű irásához hasonlóan a könnyebb, kényelmesebb, hívságosabb végét fogja meg feladatainak. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére