Főoldal

Korunk 1931 Október

Könyv az ifjúság nemi problémáiról


Nagy Lajos

 


Szóban forgó könyv 130 oldal, tehát úgy kell mondanom: igen rövid kivonatban tartalmazza mindazt, amit a mai társadalomban élő ember nemi életéről tudni kell, mert hiszen az anyag, ha csak a leírásnál maradunk is, jó néhány kötetre terjedő.


A leíráson túl azonban a szerző megadja a jelenségek élettani, lélektani és szociológiai értelmezését, iletve törekszik ily értelmezésekre. Eddig nagyjából minden rendben is lenne, de következik azután a fölvázolása, sőt nem is fölvázolása, hanem javallása, de még több: megkövetelése annak, hogy a jövő generáció nemi élete milyen lesz, illetve milyen legyen. Történik pedig ez a művelet egy bizonyos erkölcsi szemlélet alapján, ami a szerző szerint a szocialista erkölcs lenne. Mindazokhoz a részletekhez azután, melyek a mai helyébe teendő új etikáról, illetve az új etika parancsoló követelményeiről szólnak, sok szó fér. Ezt az etikát nem látom objektiv érvekkel alátámasztottnak, hanem önkényesnek, lírainak, a szerző komplexumaiból magyarázhatónak. Elég lett volna új tilalmak felállítása helyett a régi tilalmak szentségébe vetett hit megdöntése: megmutatása annak, hogy az erkölcsi tételek összesége semmi más, mint egy osztály — férfi és felnőtt — elnyomásos társadalmi rend önérdek védelme. Azt hiszem tehát, hogy a szerző túllépett a szükségesség, sőt a lehetőség határain s éppen azt találom sajátságosan érdekesnek, hogy e határátlépésre, az erkölcsi normák erősen hangsulyozott előírására, oly képzetek bírták, melyek a mai társadalom nemi erkölcsének kategóriáiból valók. Tulságosan sokszor hangzik el a könyvben a „felelősség” és „kötelesség” szó, néha szinte oly fenyegetően, mintha egy új egyházatya dörgedelmes prédikációját hallanánk. Ha magyarázatot kérnék erre, több felvetődő ötlet közt az is feltünik nekem” hogy a szerző nőorvos és talán ez a minősége hatott rá, mivel mint nőorvos a mai társadalom nemiéletét tulságosan sokszor éppen a katasztrófális következményeiben, még pedig a nőre háramló tragédiáiban látja. Kollektív társadalomban azonban a terhesség, valamint a nőtartás és gyermektartás problémája elesik, illetve elveszti mai értelmét. A szerzőről pedig föltételezem, sőt könyvének szelleméből — itt disztingválok: nem annyira a könyvből, mint inkább annak szelleméből, tehát abból a szerzőből, aki a könyv sorai mögött érezhető, de a könyvben még sem nyilatkozott meg egészen — úgy látom, nem óhajtja komolyan a nemi élet egyetlen kérdését sem a mai társadalomban rendezni. A „felelősség” és a „kötelesség” lehet tisztázandó addig, míg nincs meg a kollektiv rend, de talán mégis meg kellett volna fontolni, hogy sem kötelességből, sem felelősségből nem lehet szeretkezni, de még csak „lelkileg” szeretni sem. („Testileg” szeretni és „lelkileg” szeretni, — ez a distinkció persze nem az enyém.)


Miután tudom, hogy a szexuálszociológiában ma még igen problematikus, mi a szocialista szemlélet, mert lépten-nyomon tapasztalom, hogy nem csak a proletáriátus soraiban, hanem az elméleti elő-harcosok közt is sokan vannak — még pedig sokan neurótikus alapon — akik úgy képzelik a „szocialista erkölcs”-öt, hogy van egy bizonyos „erkölcs”, amit a polgári társadalomban hirdetnek, de meg nem tartanak, mi szocialisták azonban majd megtartjuk, (pedig, az erkölcs éppen arra való, hogy azt az elnyomottak tartsák meg!) — szóval sokan a polgári-, osztályuralmi- és nemi-elnyomásos erkölcsöt szívták magukba s annak megvalósítását — szüzességgel, hűséggel szeméremmel s effélékkel — képzelik a szocialista társadalom nemiéletének, mindezért függő kérdésnek hagyom most, hogy Totis könyve szocialista-e, vagy nem. De annyit tagadhatatlannak tartok, hogy e könyv irójának jó a szándéka, törekszik a szocialista szemléletre, ezen felül a konvencionálisan gátolt legtöbb emberhez viszonyítva jelentékeny mérvű, bár nem teljes az előítéletektől való felszabadultsága. Ismertető, valamint okfejtő részleteivel, a hazai viszonyok közepette bátor tárgyalásmódjával hasznos ez a könyv, (hazai viszonyok! — ez mindig figyelembe veendő, hiszen épp a napokban kobozták el Max Hodann” „A gólya hozza-e a gyermeket?” cimű kis művét, mert nyilvánvaló, hogy hazai felfogás szerint igenis és csakis a gólya hozza); mindezzel, ami helyes a Totis könyvében — például az „Itél a társadalom!” című fejezet, melynek témái: a nő sulyosabb kockázata; a törvénytelen gyermek; magzatelhajtás; új orvostudomány, — mindezzel önmagától hat, fölösleges tehát egy-egy jó megállapítását s kitünően megirt mondatát idéznem. Ellenvetéseimből azonban, valamint módosító indítványaimból — még is óvatosság! jelszóval — néhányat leirok, mert a végső mérleg: célszerű e könyvet elolvasni, de sürgősen tovább kell foglalkozni a fölvetett kérdésekkel.


1. Nemi kérdés, melyre „a legjobb választ az orvos és az apa együtt adhatja csak meg...” A nemi kérdés azonban nem „kérdés”, amire felelni lehet, mert hiszen az nem megy, hogy az ember az orientalitásnak fölteszi a „keleti kérdést” s az válaszol rá, — hanem nemi kérdésnek nevezhetjük a társadalom nemi életének összes problémáit, amelyeket az ember föltár s amelyekre vonatkozólag hasznos irányelveket fejthet ki, ha tud. Már most tagadom, hogy az orvosnak különösebb kompetenciája lenne a problémák körül. A problémák halmazatának orvosi vonatkozásai is vannak, — de mi lesz azután a psychológussal s a szociológussal? Hogy csak egy példát mondjak: a nő nemi hidegsége (mennyi házassági kin, civakodás, gyötrelem, letörés, tönkremenés, szenvedés oka!). Az orvos valóban hivatott véleményt mondani arról, vajjon testi tulajdonság-e ez. Mihelyt azonban kiderül (s ezt is a psychoanalizis derítette ki!), hogy a nemi hidegség okai élmények, nevelés, a tilalmak s fenyegetések következtében történt vágyelfojtás — a probléma kikerül az orvos kompetenciája alol s psychoanalitikus és szociológiai értelmezést kiván. (Még a gyógyítása is psychoanalitikus és nem „orvosi”. Mert ugyebár az is, ha valakit a bajaiból azzal gyógyítok ki, hogy tizezer pengőt adok neki, az sem orvosi funkció.) Az nem megy, hogy az orvos szabadon psychologizálhat és szociologizálhat, ő az ilyen kérdésekben is kompetens, de aki nem orvos, az „laikus” mindahhoz, ami élettan, bonctan, kórtan. Szó se róla. Hanem: a nemi életről elmélkedni hivatott az, akinek bonctani, élettani, kórtani, lélektani és szociológiai ismeretei vannak, föltéve, hogy ezenkívül még egyéb előfeltételekkel is rendelkezik, például egy kis „életismerettel”. E megjegyzéseimnek azonban nincs semmi éle a szerző ellen, csupán egy kijelentésével vitázok. Sőt éppen az az érdekes, hogy munkájának legértékesebb részletei a szexualitás terén mutatkozó jelenségek társadalmi perspektívába állítása.


2.    A könyv levelek formájában van megírva, a leveleket egy orvos irja a fiához. Jó forma, egyszerre közvetlen a kapcsolat író és olvasó között, — de a fölmerülő valamennyi kérdés éppen e forma által veszít általános emberi jelentőségéből, önkénytelenül szűkül a láthatár, mintha csak az lenne a „nemi kérdés”-ek özönéből a legfontosabb, ami egy intellektuális fiatalembert közvetlenül érdekel. Sőt az a gyanum, hogy az a bizonyos nő-idealizálás, amelyre mindjárt rátérek, az is ebből a formából ered: a szerző szándéktalanul is nem akar levelei képzelt címzettjének túl sok valóságot mondani a „másik” nemről. (Mellékesen: a nő-idealizálás polgári gondolat s neurótikus tünet.)


3.    „A nemi ösztön természetes életjelenség, amit tudomásul kell venni, anélkül, hogy itélkeznénk felette”, — mondja a szerző. Könnyű ezt mondani, de nem mindenkinek könnyű így is érezni. Mert csakhamar következik: „Ha ma az élet egyenesen a nemi vágynak tisztán testi megnyilatkozására nevel, akkor a fiatalság kötelessége, hogy saját egyéni kulturájával a testi vágy fölé azt az épületet emelje, ami a durva nemi ösztönt emberivé és személyessé alakítja”. Én a magam részéről nemcsak a saját meggondolásaim, hanem a szerzőtől idézett előbbi mondat alapján is, tiltakozom a „durva” jelző ellen, mely lebecsülést, elitélést fejez ki. És nem értem az „egyéni kulturát” s a föléje emelt „épületet”. A szerző tehát szükségét érezné annak, hogy a nemi ösztönt intellektuális elemek hozzákapcsolásával idealizálja? Hát talán lenézi a maga valóságában? Hiszen tudományos szempontból még az anyagcsere folyamatát sem lehet, de nem is kell lenézni. Ugy látom tehát, hogy a szerző értelmi megfontolások alapján igyekszik felszabadult lenni, de elhatározásának ereje néha eltéved s lelkében mégis csak lenézi a nemi ösztönt, ezért kénytelen azt minduntalan idealizálni, sőt a polgári idealizálással szemben még jobban akarja idealizálni; éppen itt csuszik szemléletébe az a bizonyos fenyegető „erkölcs”, itt kap rést szemléletének szocializmusa is. A polgári társadalomról azt állítja, hogy: „ma az élet egyenesen a nemi vágynak tisztán testi megnyilatkozására nevel”, — holott éppen az ellenkezője igaz, a mai élet agyonidealizálja a nemi vágyat, illetve, hogy precízebb legyek: magát a vágyat lenézi — mint a szerző — s hogy mégis foglalkozhasson vele, a járulékos megnyilatkozásait növeli fel fontosságban s állítja homloktérbe. (Akárcsak egy polgári Mancika, aki nem azért akar találkozni az Aladárral, hanem csak hogy beszélgessen vele, lásd: „föléje emelt épület”.)


4. A szóbanforgó idealizálási hajlamból következik egy egész sereg megállapítás, például: „...nem is kétféle nemi érettségről beszélek, hanem a nemi érettségnek két fejlődési szakaszáról. Az első szakasz a testi ösztön, de ha ez már kész is: a második szakasz, a lelki érettség — ami a teljes és valójában emberi állapot — még várat magára”. Hát én ezt nem hiszem el. Ezek a szakaszok mindig önkényesek, a beosztó tisztára szubjektív céljait szolgálják s szakaszok a valóságban inkább csak a villamosközlekedésben fordulnak elő. Aki érett az ejakulációs onániára, az érett a coitusra is. Nem hinném, hogy a tilalmak e világában másról volna szó, mint arról, hogy egyes kategóriák elnyomnak más kategóriákat: az uralkodó osztály a dolgozókat; a férfiak a nőket, a felnőttek a gyermekeket. Hogy azután a fiatalok kizárásának a rendes nemiéletből — ami még az ugynevezett vadaknál is megvan, csak éppen nem olyan hosszú ideig, mint az onánián felépült „kultur”-társadalmakban — van-e valami élettani, vagy társadalmi értelme s nem tisztán az elnyomás tényének következménye-e az a kizárás, az más kérdés, lehet, hogy nehéz kérdés, de ennek feszegetésével ez a könyv adós marad. Az a gyanum, hogy itt a magyarázatot tisztára gazdasági okokban kell keresni: az utód eltartásának kérdése. Mindenesetre meggondolandó, bogy a serdülők távoltartásának mi a jobbik módszere: az-e ha az apa különbeni pofonokat igér, vagy az, hogy ilyen tételeket akar elhitetni a szegény serdülővel. Én az előbbi mellett szavazok.


5.     Szerző könnyen dönt a kivárás, a „várakozás” mellett, mert magáévá tette a közkeletű polgári tudományosságnak azt a megállapítását, hogy az onánia nem ártalmas. (Mert hiszen az „önmegtartóztatás”-ról komolyan beszélni alig lehet, miután annyit már mégis csak megállapítottnak lehet tekinteni, hogy a nemi nélkülözés, az „önmegtartóztatás” mögött csaknem mindig rendszeres, de igen ügyesen titkolt onánia lappang.) De viszont az a tétel, hogy az onánia ártalmatlan, — nekem gyanus. Persze meg kell különböztetni kiskorú és későbbi onániát. Azt hiszem, hogy ez ravasz polgári kitalálás. A polgári tudomány először vészesen ártalmasnak, megbetegítőnek mondta az onániát, de később összes szexológusaival és psychoanalitikusaival együtt — változtatott a „taktikáján” (hiszen a polgári társadalmat kell szolgálnia!) s kisütötte, hogy az onánia ártalmatlan. Kisütötte, mert mást nem tehetett, hiszen a mai társadalom nemi életének szükségképpeni tartozéka; az onánia ellen küzdeni, — ez küzdelem a nemi élet szabadságáért, egyben a kollektiv társadalomért. Szerző különben nem hisz az onánia ártalmatlanságában, mert többször ellentmondásba kerül önmagával. Például: „a mai lélektan azt a fáradságot, levertséget, szomorúságfélét a termékenyitőnedv elvesztésével (?) próbálja magyarázni, de most fontosabbnak tartom megértetni azt, hogy a természetes nemi érintkezésnél beálló fáradságnál és lehangoltságnál az onániát követő lelkiállapot egy fokkal (!) mégis csak rosszabb, mert a két fél között történő érintkezésnél a képzelődés munkája sokkal kevesebb”. Vagy más idézet: „Igy az onanizáló eltávolítja a valóságos élettől a lelki életet és annak középpontjában a valóságban elérhetetlen és csak az ő képzeletvilágában megjelenő személyek fordulnak elő. Igy az onanizáló inkább képzelődésben, mint a valóságban él. A szegényebb valóság háttérbe szorul a gazdagabb képzeletvilág előtt, jelentőségében csökken; az onániás ambíciója és munkaereje megfogyatkozik s a valóságos életet kevésre becsülő egyénné válhat”.


6.     A már emlitett idealizálási kényszerből fakad a testi vágy további, unosuntalan ismétlődő lenézése: „nem igaz a régi frázis, hogy a szerelem vak, mert csak a testi vágy az, amely még nem érlelődött emberivé és személyessé a lélek épületében. A szerelem nem vak, mert a vágyódó lélek világosságából született és nem a testi vágy sötétségéből”. Ezuttal ahány szó, annyi rossz. Szerző azt akarja elhitetni velünk, hogy ismeretek és tudatos megfontolás több és okosabb lenne a tudattalannál. Azután elválaszt testit és lelkit. Azután emberinek azt tekinti, ami „érlelődik”. Sőt, ami „személyes”. És a léleknek „világossága” van, a testi vágynak meg „sötétsége”. Minthogyha létezne testi vágy. Mihelyt vágy, akkor már: lélek! Szóval a szerző a psychoanalitikus „es”, „ich” és „über ich”-ből csak az „überich”-et tartja „felek”-nek, holott az „überich” társadalmi produktum, még hozzá azután az a groteszk, hogy az überich, amelylyel szerző operál, a mai társadalom produktuma.


Vagy: „...meglátja a másik nemben is az embert, a hasonló problémáktól, hasonló gondolatoktól mozgatott embert, aki több és értékesebb a „nemi tárgynál”. Tehát: a nemi tárgy már megint lenézve. Ha ez így megy — bocsánat a karrikaturáért — azt hiszem, hogy műveletlen ember is lenézve, a proletár is lenézve, az alacsony származás is lenézve, kiskutya még jobban lenézve dolgok és jelenségek valami hierarchikus rangfokozatban állnak.


7. „A nők is megtudják csinálni a test és lélek különválasztását”. Is? Hát ezzel az állítással szemben: csak a nők tudják megcsinálni! A férfi szeretkezése vágy és indulat nélkül nem történhetik meg, a nőé igen. Vagy más helyen: „Míg a nő szerelmi életében olyan maradt, mint amilyen a legrégibb időben volt, egyszerűbb, eredetibb, természetesebb, a test és lélek erotikus egységében élő, addig a férfi mindinkább külön testi és lelki területekre hasadt”. Ez sem így van, mérni itt nem lehet, tehát fölösleges az összehasonlítás, illetve lehetetlen is. De ha a férfiak nemi életében kínosnak tartja valaki a „szerelem” nélküli nemi érintkezést, mit mond akkor ahhoz, hogy a nő, aki a mai társadalomban a nemiségéből él, száz eset közül legalább nyolcvanszor a gazdasági érdekének, megélhetése problémájának rendeli alá a nemiségét s vágy nélkül (tehát csakugyan lélek nélkül, mert itt a lélek!) lesz a férfié, házasságban és házasságon kivül egyaránt. A szerelem legfőbb tényében a férfi soha nem csalhat, mert orgazmusa elengedhetetlen, az pedig kétségtelen bizonyítéka indulatának, — a nő ellenben csalhat.


Ugyancsak hibának tartom az összehasonlítás ilyen eredményeit: „nem igaz, hogy a nő rejtély; a nő természetes, szerelmes és szerelmet kivánó ember és ha a nő rejtélyes, úgy azért ilyen, mert a férfiak elfelejtették szeretni és ennek a tragikus felejtésnek okát a nőben keresik”. Felejtés, mint magyarázat? Ezt a szerző nem, hiheti komolyan. Ez csak úgy kicsúszott a tollából. Ezután: most rejtély-e a nő, vagy nem, — amikor a mondat azzal kezdődik, nem igaz, hogy rejtély, — de azzal folytatódik, hogy „— és ha a nő rejtély”. Vagy: „A rejtélyes nő a szerelmében megbomlott férfi kitalálása, aki megbomlott nőkről mintázta meg a női nem ideálját”. (Már megint „ideál”!) A valóság ezzel szemben az, hogy vannak impotens férfiak és frigid nők. Az impotens férfi impotenciája nyilvánvaló, a frigid nő frigiditása ellenben leplezhető — s a férfi, aki egészséges nemiséget, tehát vágyat, érdeklődést, várakozást, organizmust és kielégülést vár a nőtől, szóval egyenértékű viszont szerelmet s mindezt tudatlanságában — mert hiszen azt sem tudja, hogy mi az a frigid nő — természetesnek találja, ugyancsak tudatlanságában érthetetlenül csalódik s nem tehet mást, minthogy rejtélynek találja a partnerét, valamennyi tulajdonságával, egész viselkedésével együtt. Különben ez a megállapítás, hogy „a nő rejtély” csak a polgári világ betűtengerében általános, mert a betűtengert eddig férfiak irták; a szerelmi ügyeikben elakadt nők épp úgy „rejtély”-nek tartják a férfit.


Természetes tehát, hogy sok kijelentés olvasásakor megkérdőjeleztem példányom margóját, néha azt is oda irtam egy-egy mondathoz: frázis! Viszont a helyes megállapításokhoz fölkiáltó-jelet tettem. Helyes a szerzőnek az individualpsyhológiáról — a szexualitás tudomásulvételére képtelenek, a wiederstandosok e psychológiájáról — mondott véleménye. Frázis ellenben például ez: „A mai szerelem nem a szentimentálizmus álmodozása, hanem a szabad szellem valósága”. Vagy: „...a. férfi kovácsolja és olvasza össze kettéhasadt nemiségét, hogy a még mindig szeretni tudó nőhöz fölemelkedjék?”


A könyv egy fejezetben ismerteti a szovjetoroszországi törvényeket, melyek a férfi és nő nemi viszonyára vonatkoznak. Nem lebecsülése a könyvnek, ha azt mondom, hogy ez a legkomolyabb része. Mert ezek a törvények megmutatják, hogy minden előzetes elméleti előkészítés nélkül, sőt dacára a rossz tudósoknak és okoskodó műveknek, ösztönösen igen jól megtalálta a proletáriátus a módját, hogy hogyan szabályozza tételesen a maga nemi életét addig, amíg tételes szabályokra szüksége van. Bár lehet, hogy ezt nem is jól mondom, mert ugylátszik, hogy a marxizmus szelleméből a problémák ezen kategóriájának helyes szabályozása is önként következik.


* Dr. Totis Béla: Az ifjuság nemi problémái. Budapest, 1931.


 


Vissza az oldal tetejére