Főoldal

Korunk 1931 Október

A viviszekcióról


Neufeld Béla

 


A Korunk szeptemberi számában olvashattuk, hogy a fasiszta Olaszországban a viviszekció csak kivételes engedély alapján lehetséges. ,.A fasiszták gyöngéd szíve, hogy is birná el, hogy ártatlan állatokat a tudomány céljaira felhasználjanak?” végződik a cikk. Valóban, Mateotti gyilkosainak hazájában groteszkül hat ez a kiméletesség, de viszont nem indok arra, hogy a viviszekció kérdésében ellentétes magatartást valljunk. Kétségtelen: a viviszekció elvi tilalma beláthatatlan visszaesést jelenthetne a tudományos kutatás, a gyógyítás szempontjából. És az ember, aki szembenáll a természettel, s mindenütt a maga hegemóniáját akarja elérni, könnyű szívvel vállalja a viviszekciót, hiszen a föld valamennyi állatfaját kipusztítja lassanként — a maga kedvéért. Ha szabad prémek és boák és retikülök céljára kipusztítani az állatvilágot, miért ne kísérletezzünk az ő életük árán, ha az ember életét megmenthetjük vele? Ez volna a közkeletű érv s csakugyan van valami megvesztegető benne. (Persze, s ezt éppen az orvos érzi sokszor kínosan, mire az egész gyógyászat, amikor a háború furorjával — mert ez a mai társadalom Géniusza — halomra pusztítjuk az embert?) De most a viviszekcióról beszéljünk. Teljességgel meg-megszüntetni valójában elsietett és sulyosan hátrányos cselekedet volna, de viszont szabályozni, ellenőrizni joggal lehet, sőt kell is! Nemcsak a nagy kutyabarát, a filozófus Schopenhauer menydörgött a viviszekció gyalázata ellen, hanem kutató orvosok is. Elég egy jelentékeny orvosra, — aki embernek is jelentékeny volt — utalni; Carl Ludwig Schleich autobiografikus művében (Besonnte Vergangenheit) izzó szavakkal kell ki az élveboncolás ellen. (Különös az állatregényeiről ismert és méltán elismert Felix Saiten állásfoglalása, aki pl. a viviszekciót elveti, ellenben a vadászatot természetesnek tartja!)


Szem előtt van egy latin mondás, memento az orvos számára: isteni cselekedet a fájdalmat enyhiteni. Tényleg alig művelhetünk emberségesebbet ennél. No és a viviszekció? Mindig azt hallani: az állat primitivebb idegrendszere nem reagál olyan érzékenyen a „beavatkozásra,” s csupán mi, szenzibilis emberek vetítjük az állatba a saját magunk érzékenységét. Gyermekes érv! Az állat mindenesetre érzi a maga kínját, hogy kevésbé intenziven-e, mint az esetleg élve boncolandó ember, ez igazán mellékes. Mindenesetre érzi a maga módján és ennek minden reaktiv jelét adja. Felesleges állatkínzás elkerülendő volna. Emlékezzünk csak medikus éveinkre, amikor elevenen boncoltuk a békákat, hány állatot öltünk meg, hogy kipreparáljuk — ami haszontalanság volt — a musculus sartorius-t! És hogy ezek az állatok szenvedtek — a hangjukra biztosan még ma is számosan emlékesünk. Egyet joggal lehet, sőt kell követelni: a viviszekciót csak a legszükségesebb és avatott munkálatokra korlátozzák, természetesen az ellenőrzés joga ne a politikai hatóság kezében legyen, hanem az egyes klinikák és tudományos intézetek autonom ügye, amely csupán a kutatás és gyógyítás célját követő viviszekciót engedélyezné. A narkózist — magátólértetődő — feltételezve. Mert amennyi szegény állatot ma a világ összes klinikáin és egyetemein haszontalanul el öldösünk, arra ijedelmes gondolni. (Karlsbad).


 


Vissza az oldal tetejére