FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

A populisme-mozgalom


Kálmán József

 


A francia populisme jelszava tartalom szerint: népiességet, népieskedést jelent; ezek a kifejezések azonban hiányosak, sőt bizonyos mértékben megbélyegzők. Az igazsághoz közelebb áll az a megállapítás, mely a populismét a paraszt- és munkásmotivumok kultuszának tartja. A háború utáni francia írógenerációk tagjai közül a p.-t azok művelik, akik közelebb kerültek az élet igazságaihoz: akikről levedlett a miszticizmus, akik megunták a romantikát és az a nézetük, hogy a verekedő, mocskos, ennek ellenére azonban mégis százszorszép valóság szemébe kell nézni. Mindezekről különben Léon Lemmonier, a mozgalom egyik vezére a „Le populisme” c. könyvében így nyilatkozik: „meg kell írni a kisembereket, a kispolgárokat, mert ők a társadalom zöme s mert az ő életük is tele tragédiákkal.” André Thérive viszont a szociális jellemzés szükségességét hangsúlyozza. A stilus tekintetében tényleg kétségtelen a haladás náluk. A Bourget-Proust-féle lélekvájkáló munkának gáncsot vetnek. Pszichologizáló okoskodások helyett a leírás útjára térnek s tapogatódzó gesztusokkal a társadalmi szövevényeket próbálják felfejteni. De csak próbálják, mert a populisme irányzata valójában nem több múló irodalmi kalandnál; szociális beállítódása csupán játék parasztokkal, munkásokkal és társadalmi gondolatokkal, minden igazi szociális öntudat, lelkiismeret és felelősség nélkül. Mert nem elég, ha a populista író ismeretséget köt azokkal a társadalmi osztályokkal, amelyekről eddig csak halvány sejtelme volt, még kevesebb , ha ez osztályok élményeihez kívülről közeledik s a szereplő hősök szcenirozott és kölcsönkért szerepeket játszanak. Itt van pl. Eugéne Dabit a Prix-Populisme első ízben kiosztott díjával kitüntetett regénye, a Botel du Nord, mely a nép erkölcseit festi, ahogy mondani szokták. A regényben nyüzsögnek a különös, beteges típusok s a lumpen-proletáriátus ismert figurái, akikből épp´ az osztályöntudat hiányzik. Ennek a szedett-vedett, minden osztálykapcsolatot és társadalmi gyökeret nélkülöző tömegnek a párisi munkáshoz annyi köze sincs, minta verkliszónak a komoly zenéhez. A populisme irodalma tehát a legkevésbé sem téveszthető össze a szociálista irodalommal, ahol előbb van az osztályöntudat és csak azután az irodalom, előbb a társadalmi kapcsolatok felismerése és csak azután a literáris probléma. Lehet ugyan, hogy Eugéne Dabit már olyan szűkre vonja a szociálista irodalom és a populisme között a távolságot,hogy csupán az a habozása marad még, hogy melyiket szeresse jobban, a populismét-e vagy a szociálista irodalmat. De ha csak ennyi a különbség — legalább is külsőleg — akkor minek a populisme programmja, a manifesztumok és egyéb lármák s főként Therive szenvedélyes hitvallása: „Az irodalmat a társadalommal összebarátkoztatni, ez a mi kötelességünk! Verjünk hidat a valóság és a valóság tudata közt. Mert a populismének egy az ambíciója, arra emlékezteti folyvást a regényírót, hogy állandó szellemi tápláléka a valóság megfigyelése, megismerése és megértése legyen.” (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére