A történelmi életrajz, a dokumentum-irodalom és a karregény előbb divatba, később pedig előtérbe hozott egy olyan íré) típust, melynek szellemi arcképe egészen elüt az író hagyományos arcképétől. Erről az író típusról széltében hosszábban az a felfogás alakult ki, hogy valójában — ujságíró, valami grandiózusabb méretben s a kritikusok jó része ezt a felfogását még azzal támasztja alá, hogy író és ujságíró közt ujabban amúgy is elmosódtak a határok. Különösen a kevesebb olvasóval bíró irodalmakban, hol az olvasók egy rétege sem tudja eltartani íróit s ezért az író az ujság hasábjaira kénytelen vonulni, ha kizárólag „írásból” akar megélni. Ez a tünet, — állapítják meg — szoros összefüggésben áll azzal a gazdasági szerkezettel, mely minden megjelent irás mögött (legyen az az irás könyv vagy ujság) húzódik: összefüggésben a tőkével, mely ellenállóbb felületeken is összemossa a határvonalakat s mindent ugyanarra az egy nevezőre hoz. Az író és ujságíró azonosulása különben is természetes folyamat, — teszik még hozzá. Végeredményben mindakettő ugyanazt csinálja — ir; az irásbeli kifejezés és formálás mestere s legfeljebb munka minőségbeli fokozatokról lehet szó s valami olyan különbségekről még, amik csak a snobizmus számára lehetnek fontosak A lényegben ugyanazok.

Ezt a felfogást alig lehet elfogadni. — Az író és ujságíró valaminő azonosulási folyamata azonban tényleg adott. A magyar nyelvterületeken is kopogtasson be pl. bárki a lapok szerkesztőségeibe s a magyar irodalom reprezentánsainak legalább nyolcvan százalékával találkozik. Sok szerkesztőségben írók írják a riportokat, írók politizálnak és írók tollából erednek azok a tarka műfajok, melyek az ujságot színessé és elevenné teszik. S ezenkívül: a legtöbb író ujságnál kezdte, s ha ott is hagyta, nem szakadt el tőle véglegesen. Kikerülhetetlen tehát, hogy a kapcsolat író és ujságíró között, magában az írói- és szociológiai-alkatban ne legyen a lehető legintenzívebb. Ha pedig így van, akkor felesleges az élesebb distinkció a kettő között. A kettő ugyanegy valaminek a két oldala s a különbségtevés közöttük — fontoskodás...

A legkevésbé sem. Sőt talán helyes lesz egyszer pár szóban rámutatni, hogy az író- és ujságíró-tipus látszólagos azonosulási folyamata mögött milyen erőjáték húzódik s ez erőjáték következtében minő jelentős változások történtek az ujságírónak azon a típusán vagy képén, (gazdasági és szociális erők befolyásakép!) amit a könyv és ujságirodalomból ismerünk.

*

Az író és ujságíró látszólagos azonosulásából annyi mindenesetre igaz, hogy író és ujságíró kikerülhetetlenül egymás mellé kerültek s az egyik mestersége hatott a másikéra. Igaz az is, hogy az egymás mellé kerülés tartóssága úgy a tipust, mint a csinálmányaikat illetőleg a kettő közti összefüggést kölcsönösen kimélyítette: irodalmibbá tette ( a stilus értelmében) az ujságot és frissebbé (formailag) az irodalmat s ezek következtében az író és ujságíró arcképén rajzbeli elváltozások történtek — látszólag, mert valójában egyéb mozzanat történt: A szerepek cserélődlek fel.

Ezt a szerepcserét persze szélesebb analízissel kellene igazolni, most azonban csak röviden utaljunk arra, hogy a polgári irodalmak utolsó szilárd fázisában a világháború előtti évtizedek klasszikus irodalomtudata minő képet vall az íróról és az ujságíróról s ezt az eredeti képet hasonlítsuk össze a most forgalomban levőkkel s a kicserélődés ténye már így is nyilvánvaló.

*

A klasszikus polgári irodalomtudat az író és ujságíró tipusát annyira széjjelválasztotta egymástól, hogy az ujságírók közül legfeljebb a publicistát vonta szemléletei körébe s az ujságok létezéséről — irodalmi összefüggésben — csak annyiban vett tudomást, hogy abban jelentek meg a tárcák s így a tárca-műfaj elemzésénél tekintettel volt azokra a momentumokra, amelyek — az ujság természete és szükségletei révén — műfajváltoztató erőkként jelentkeztek az epikában. Az irodalomtörténet és az irodalomkritika különben sem az ujsággal, sem az ujságíróval nem törődött s csupán zokszavai voltak, amiért az ujság és az ujságíró egy megengedhetetlen deklaszszálódási folyamatot indítottak be a nyomtatott betű birodalmában. A zsurnalizmus minden vonása — az irodalommal szemben — alacsonyabbrendűnek minősült. Az ujság nem irodalom. Az ujságíró nem író. Az irodalom egy magasabb világ. Az író magasabbrendű lény, ki az élményeit és a világot olyan formákba önti, melyek révén maguk a tartalmak is az időfelettiséget involválják. Az író örök törvények szerint dolgozik — az örökkévalóságnak. Nem a napnak, hanem túl a napokon, belső kényszerből, kivételes pillanatokban, az abszolutum árnyékában s a napokhoz legfeljebb egészen felülről, egy transzcendentális horizont látószögéből van köze. Ilyen értékelési skála hitében azután a klasszikus irodalomtudat még az olyan alkotásokat sem akceptálta irodalomnak, mint pl. Voltaire irásai Galas érdekében, vagy Zola J´accuse-e, (hogy a legtipikusabb s a legklasszikusabb példákra hivatkozzunk), mert ezek is nélkülözik a transzcendentális perspektívákat s a legközelebb fekvő, pillanatnyi mának formába öntései — azon a vonalon, ami az ujságíróé. Az ujságírót így — ha diszkusszióba került — az íróval szemben jelentős degradálódás érte. Ezen a leértékelésen az sem segített, hogy ép´ a század elején jelentkeztek az európai irodalmakban mindenütt az igazi ujságíró tipus azon klasszikus kialakítói, akiket a mai ujságírás sem haladott túl, sőt akikkel szemben jelentékenyen visszaesett s akiknek a szerepét napjaink irodalmaiban ép´ azok az írók vették át, akik az életrajz, a dokumentumirodalom s a korregény révén az irodalom iránti érdeklődést ma mindenütt ébrentartják. A szerepek tehát ép´ azon a ponton cserélődtek ki, ahol a klasszikus irodalomtudat a legélesebb sülyedést látta — az íróval szemben — az ujságíróban: az idő értékelésében, mert hisz kétségtelen, hogy az idő értékelése az a pont, ahol az író és ujságíró minden azonosságbeli lehetőség ellenére szükségszerűen elváltak egymástól. Az ujságíró tényleg a pillanatnak ir. Az ujságírói munka értelmét tényleg az a momentum adja meg, amikor megszólal. Bármely ujságbeli műfajnak csak akkor van értelme, ha aktuális, de minden esztetikai értéke ellenére rossz, ha megelőzi vagy leikési az aktuálitás pillanatát. Az aktuálitásbeli mozzanat az, amely az ujságírás egész karakterét, műfajait, stílusát, rendeltetését, mondanivalóit, végeredményben tehát mindazt, amit az esztetikai tudat egy szóval formának nevez, kialakítja. Az aktuálitás az, amely legbensőbb értelmét adja az ujságírásnak és az ujságírónak. Ez az aktuálitás involválja, hogy az ujságíró nem alkot mint az író, nincs is ideje rá, de nem is ez a célja, mert az aktuálitás nem önértéket keres (mint az időfelettiség szférája), hanem valami konkrétumot akar s a legkevésbé sem közölni csupán, hanem a rossz helyett jobbat. Az ujság minden műfajával és műformájával a konkrétumokért játszó szociális klaviatura, nem pedig az önértékek galériája. Az önérték az ujságíró világában absztrakt, elméleti, aminek nines ´mozgása. Holott az ő világa elsősorban mozog s főként mozognia kell e világnak. Minden ujság valamit akar. Jobb állapotokat. Minden ujság az összefüggések szövevényei közt mindig valamilyen akarás-rendszert képvisel, mely a dolgok vonalán nem esztetikai, de szociális hatásokat céloz. Ebben az összefüggésben minden ujságíró (a konzervativ ugyanúgy, mint a radikális) a lapja által reprezentált osztálycsoport nyilt szóvivője: földi, szociális akarások hírlelője, aki napról-napra az erőjátékok hullámverésében áll, mindig egy ponttal előbbre törve, vagy legalább is a dolgok örök hullámzásában ujból és ujból azt a szilárd pontot keresve, ahonnan ujjáépítheti világát, sohasem innen vagy túl az aktuális nap aktuális feladatain, sohasem az időfelettiségek, hanem a konkrét szükségletek kielégítőjekép. Az ujságíró mindig a momentum függvényeit, az állapotokat nézi s nem a kozmoszt s ezért tolla nem szemlél és nem visszaad, hantin felfejt. Nem esztéta ő, de szociológus. Esze-ágában sincs az abszolutumukat szolgálni, az aktuális szituációk számontartása az övé... Már t.i. az igazi ujságíróé, aki oly kevés ma Európában, — s amiért olyan kevés: hát ez az a momentum, amiért az író és ujságíró közt ujabban — nem azonosulás, hanem — a szerepek fölcserélődése történt. Az ujságírónak az a típusa ugyanis, amit pár szóval itt klasszikus reprezentánsai nyomán jeleztünk, ma a legritkábban található meg a lapoknál, a lapoknak a tőkével való szoros összenövöttsége következtében. A tőke szemében — érhető okokból— nem szimpatikus ez az ujságíró. A szabad véleménynyilvánítás, —mely az igazi ujságírótipus életfeltétele, — külömben is ma sokkal korlátozottabb, mint valaha. Ezért lepte el a gazdasági nyomás következtében az ujságokat az ujságíró egy elváltozott típusa s vele együtt a lapokat a neutrális ujságműfajok áradása s redukálódnak ezek kövekeztében a lapok mindinkább információs közlönyökké, melyekben a dolgok és események kritikája csak egy szűk érdekszférán belül lehetséges. A gyökerekig ható kritika ás kommentár tilos, miután ezek a gyökerek a tőke fundamentumáig vezetnek. Érthető azután, ha egy olyan időben, amikor a gazdasági válság magának a rendszernek a válságává nőtte ki magát, érthető, hogy ilyen időkben az igazi ujságírónak a lapoknál már nem is lehet helye. Hol kezdje el az agóniáról a helyzetjelentést, amikor minden agonizál s mi értelme van egy részletben a változásnak, amikor mindent változtatni kell s főként mit csináljon akkor, ha az agónia helyett életes virulenciát, az egyetemes változtatás szükségessége helyett pedig az egyetemes megelégedést hirdetteti vele az a szerkezeti összefüggés, melynek csak egyik csavara a lap. Az ujságírót ez a helyzet passzivitásra készteti, vagy arra, hogy eredeti beállítódása elöl kitérve az eseményeket egy, az ujság természetétől teljesen idegen vonalról — a szemlélőéről nézze. Természetes tehát, hogy így az ujságíró tipusa teljesen elváltozik. Más lesz a distanciája. Az aktuálitás munkása még, de a dolgok aktuális kényszere előtt szemei huny s időfeletti síkokkal és alluziókkal játszik. Egy bányaszerencsétlenség, vagy egy véres kimenetelű sztrájk esetében pl. csak a haláleseteket látja és az az ambíciója, hogy minél plasztikusabban ábrázolja a szerencsétlenség, vagy a sortűz pillanatának döbbenetét. Már csak megírni kívánja színesen és szépen, szellemesen és irodalmi effektusokkal a dolgokat, nem pedig azokat az összefüggéseket tisztázni, amelyeknek a sortűz és a bányaszerencsétlenség momentuma csak vaskövetkezetességű zárópontja. Az a sajátságos helyzet keletkezett így, hogy az ujságíró pontosan abba a magatartási szférába érkezett a dolgokkal szemben, egész ellenkező irányból indulva, mint az író. Elesztetizálódott, kifinomult, „elmélyült.” Az ujságíró felfedezte a szivét és a kedélyét s a benyomásait és a tollát és ezekkel játszik. Nagyon színesen, nagyon meghatóan, nagyon érdekesen, nagyon elaltatóan. Már ő is abszolutumok előtt áll: a tőkésvilág abszolutnak vélt adottságai előtt, melyeket olyan szilárdaknak tart, hogy azokat csak leírja. Az eseményeket formázza s velük a relációja hova-tovább már csak esztétikai. Már ő is pepecsel és alkot, élményeket ír meg és nem állapotokat, az állapotok felett csak lirizál, éreztet, — a tudatosítás szférájába már nem emelkedik. Azonosulásának a pillanata az abszolutumok felé fordult s stilusproblémákkal foglalkozó íróval bekövekezett. Kicserélődött...

Ezzel a szituációval azonban nem következett be az igény és a feladatok megszűnése az igazi ujságíró és tennivalód után. S ezt az igényt és tennivalót elégíti ki az írónak az az első sorainkban felhozott tipusa, amelyik kötelességének érzi, hogy az ujságíró által elhagyott őrhelyeken megvesse a lábát. Nem tartozik most ide hosszabban részletezni, hogy kik azok az írók, akik ezt az új tipust reprezentálják. Azok az írók ezek, akik a legutolsó évtizedben megírták a háború, a forradalmak és a forradalmak utáni idők dokumentumait s bevezették a korregényt s mindezekkel egy új irodalom lehetőségének a legmélyebb alapjait lerakták. Ezek az írók azok, akik a kortársi tudat számára aktuális állapotokat írják és elemzik közvetlen és sitilesztetikai ballasztoknélküli ínyelven, szociális érzülettel, politikusan. Az írónak ez a típusa az, amelyben az igazi ujságíró formai erényei újból kivirulnak. Ez az új tipusú író az akinek az értékét az esztéták vitatják... Ezek az írók azonban megmaradnak – az esztéták viszont eltűnnek. (Az idők akaraitából!) (Kolozsvár)