FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

Világválság és demokrácia


Károlyi Mihály

 


Ismeretes a Korunk olvasói előtt, hogy Károlyi Mihály a mult év elején hosszabb ideig az Egyesült Államokban tartózkodott. Hazatérve cikkben be is számolt a Korunk-ban (mult évi évfolyam, szeptemberi szám) az amerikai válságról. Károlyi amerikai szereplése, felolvasásai és nyilatkozatai az amerikai magyarság soraiban élénk vitát váltottak ki. Az Amerikában felvetett elvi kérdésekre Károlyi itthon a pozsonyi Reggel hasábjain öt hosszú cikkben válaszolt, melyekben többek közt kitért a szocializmus és a demokrácia válságára is, azt a tételt bizonyítva, hogy a nyugati demokrácia úgy mint a multban, a jövőben sem tudja a világbékét megmenteni. A cikkek során hosszú vita indult meg, melyben Jászi Oszkár, Szende Pál, Vámbéry Rusztem, Kernstock Károly, Szász Zoltán és mások vettek részt. Ezekre a kritikákra Károlyi vitát-záró cikkét viszont már csak terjedelmes kihagyásokkal közölte le a pozsonyi Reggel. Károlyi Mihálynak ez a vitacikke teljes terjedelmében a következő:


Tételem, amivel ez alkalommal foglalkozni akarok, az, hogy a nyugati demokrácia a gazdasági krízisből nem tudja kivezetni a világot. A logika azt kívánná, hogy mindenekelőtt azt állapítsam meg, hogy van-e gazdasági krízis. Az egész világ annyira érzi a katasztrófát, hogy ezt megtennem felesleges. Elég néhány adatot idevetni, hogy a kérdést alimine eldöntsük.


Eddigi hivatalos megállapítások szerint a kereskedelmi forgalom a kapitalista prosperitás klasszikus hazájában, az Egyesült Államokban 23.3 százalékkal csökkent 1930-ban, az előző 1929 évvel szemben. Ugyanekkor az európai országok kereskedelmi forgalma 12.1 százalékkal volt kevesebb, mint az előző évben. A krízis azonban a relativ túltermelés és árúhalmozódás arányaiban és következményeiben, az árak esésében mutatkozik a legélesebben. Igy a világbörzék hivatalos árjegyzése szerint a buza ára 65 százalékkal csökkent, a legmagasabb 1928-29-es árfolyammal szemben. A gummi 19 százalékkal, a nyersvas 12 százalékkal, az ólom 49 százalékkal, a cink 34 százalékkal. Azonban nehogy azt mondhassa valaki, hogy átmeneti árhullámzással állunk szemben, idejegyzek néhány adatot a fontosabb árúk készleteiről. Az eladatlan buzamennyiség 1930 vége felé 10.3 millió tonnát tesz ki az 1929 évi 3.3 millió tonna készlettel szemben. A cukorkészlet 3.6 millió, a kávékészlet 15.5 millió tonna, az eladatlan gyapotkészlet 50 százalékkal gyarapodott a mult évihez viszonyítva, a gummiraktárak eddigi tartalékjuk egy egész harmadával duzzadtak, a cink, a réz, a vas, az acél piacok mind óriási mennyiségű fölösleget mutatnak ki. Az eladatlan árúk olyan tömege ez, ami a válság következményeként fellépő munkanélküliség és folytonos csökkenő fagyasztás következtében eladhatatlan árú lesz és ami a válság további mélyülését vonja maga után.


*


A kérdés ma az, hogy átmeneti jelenségekkel állunk-e szemben, mely a spekulációnak tudható be, vagy az egész tőkés rendszer válságáról van szó. Továbbmenőleg, vajjon képes-e a kapitalizmus a helyzetet a saját erejéből megoldani és Ariadne fonalként szolgál-e számára a demokrácia, hogy ebből az utvesztőből kivezesse.


A mai krizisnek már előzményei is olyanok, hogy a legkomolyabb válságra lehet belőle következtetni. A mai világkrizis a háborúból született. A háború folyamán a kapitalista termelési rend teljesen megingott. A hadiipar egyszerre óriási méreteket öltött. Az emberpusztítő anyagból soha sem volt sok, mindig kevés. Gomba módra nőttek a hadiiparcikket gyártó üzemek. Erre a háborús kapitalizmusra a béke valóságos katasztrófa lett. A befektetett tőke megmentése kedvéért át kellett alakítani a háborús ipart békeiparra. Erre Amerika nagy előnyre tett szert. Neki nem kellett annyi gyárat átszerelni, mint Európának. Eleinte nemcsak az európai arany, de az európai piac is Amerika ölébe esett. Ezek voltak a prosperitás nagy évei.


Pár év alatt Európa is átszervezte iparát és az átszervezés világszerte nemcsak annyit jelentett, hogy a tankgyárakból traktorgyárak lettek, hanem az összes gyárakat modernizálták, új gépekkel szerelték fel. Kevesebb emberanyaggal többet tudtak gyártani. Öt-hat évvel a háború után már Óceánon-innen és Óceánon-túl egyaránt minden izében modern koncentrált és racionalizált ipar született meg, fönixként a háborús iparból.


Ez a folyamat lett az ipari túlprodukció alapja. Lehetetlen volt, hogy a vásárlási képesség lépést tartson a termeléssel. Nem szabad elfelejteni, hogy Európában a gazdagok gazdagabbakká lettek, de a szegények még szegényebbekké váltak. A gazdagok száma megfogyott, de a szegények száma megszaporodott. A piacok felvevő közönsége máskülönben is csökkent. Európa a háború alatt sokkal kevesebb iparicikket szállított a tengertúli országoknak, mert a háború és a blokád a kereskedelmet lehetetlenné tette. A tengerentúli államokban ezalatt új ipar született és ezáltal Európa elvesztette azokat a piacokat, melyek felett a háború előtt rendelkezett. A túlprodukció előzményei tehát már ekkor jelentkeztek.


De nemcsak az ipar, hanem a mezőgazdaság terén is felborult az egyensúly A tengerentúli államok a háború alatt rengeteg sok új területet vetettek be. Ehhez járult, hogy az emberek megszokták a háború alatt a kevert lisztből sütött kenyeret, mert a Hinterland és a katonák is sporolásból ilyen kenyeret ettek. A divat és az orvosi tudomány is leszoktatta az embereket a sok kenyérevésről. A technika pedig nagyot fejlődött. A megnemesitési szisztéma behozatala, a mélyebb szántás, a műtrágya használata folytán egy hold föld hozama az 1914-hez viszonyítva az egész világon megkétszereződött. A háború és a háború utáni korszak tehát a mezőgazdasági túlprodukció bázisát is megvetette. Ez a folyamat különösen gyorsult a háború után, amikor a koncentráció és racionalizálás mind óriásibb méreteket öltött és mindjobban szaporította a munkanélküliek táborát.


Hogy csak néhány amerikai példát említsünk: Amerika (U. S. A.) transzformációs ipara (autó stb.) 1919 s 1929 között negyvenkét százalékkal emelte termelését és ugyanekkor 346.000 emberrel csökkentette munkásai számát. A vasuti forgalom 7 százalékkal nőtt, a személyzet viszont 243.000 emberrel” fogyott A szénbányákban 23 százalékkal emelkedett a termelt mennyiség és 100.000-rel csökkent a bányamunkások száma. A Standard Statistic Corporation adatai szerint ugyanekkor 44 milliárd dollárról 37 milliárd dollára csökkent a kifizetett bérek összege. A munkanélküliek száma pedig a prosperitás Amerikájában hivatalosan 5.3 millió, ez a szám a valóságban jóval nagyobb és napról-napra tízezrekkel és százezrekkel növekszik, — Németországban 4 millió, Angliában 3 millió úgy, hogy az egész világon közel 20 millióra becsülik azok számát, akik minden kereset nélkül tengődnek.


*


A háborúból felocsudott kapitalizmus eleinte ujjongva mutatott rá, hogy minden Kassundra jóslat ellenére is sikerült a háborút megusznia, mert az infláción, munkanélküliségen, drágaságon átvergődő Európában megindult az ujjáépítés periódusa. Divatossá lett az a mondás, hogy amerikanizálódni kell, hogy fordizálni kell Európáit. Sehol sem fogtak bele oly eréllyel a koncentrálásba és racionalizálásba, mint Németországban. A fordimádók a prosperitás akadályát csak Európa tagoltságában látták. Ha Pán-Európát meglehetne valósítani, — mondták, — ha a 36 európai államot gazdasági egységgé lehetne összefoglalni, megteremtenők azokat az előfeltételeket, melyek az Új Világ prosperitásának alapját képezik. A kételkedők ezzel szemben azt hirdették, hogy Európának, ha élni akar, át kell térni a kollektiv gazdasági rendszerre. De velük szemben az érv arra, hogy csal, ideiglenes krízisről van szó, s a kapitalizmus nem bukott meg, — Amerika volt. Amerika, hol ujabb és ujabb emeletekkel nőttek a felhőkarcolók, ahol a milliómosok száma hihetetlenül szaporodott, ahol „minden munkásnak Fordja, rádiója és fürdőszobája volt.” A fákról azt szokták mondani, hogy nem nőhetnek az égig. De az amerikai kapitalizmus felhőkarcolóiról és Ford-vagyonairól azt hirdették, hogy végtelenek és határtalanok. A fordimádók szerint az amerikai prosperitás megdöntötte Marx elméletét és már-már azt állították, hogy Ford nagyobb zseni, mint Marx. A produkciót lehet ad infinitivum fokozni, s ha a belső piac csökken, a külső piacok szervezésével és kihasználásával a felesleget még mindig bőven ellehet helyezni. Ez a prosperitástól duzzadó amerikai kapitalizmus volt az, mely felé a polgári sajtó, a szakirodalom, a politikusok a bajba jutott Európa tekintetét irányították és úgy mutattak rá Amerikára, mint az igéret földjére. A kapitalizmusban — mondották —- nincs hiba. Csak az szükséges, hogy Európa amerikai mintára szervezze át magát.


Ezt a minden izében hamis elméletet azonban az amerikai krach egyszerre felborította. Kiderült, hogy nemcsak Európái nem lehet amerikanizálni, de Amerikát magát sem lehet fordizálni. Hiába képez Amerika egységes vámterületet, hiába van nyersanyagokkal megáldva, hiába nincs a háború által demoralizálva, hiába zárta el magát az európai bevándorlástól, hiába a demokrácia, Washington és Lincoln is mindhiába: Amerika sem tudta meghazudtolni Marx gazdasági tételeinek alapelveit és ha van élő példa a marxi elmélet alátámasztására, ez éppen az Egyesült-Államokban, a prosperitás országában található fel, ahol a krízis kezdődött és a legerősebb.


*


A kapitalista világ mindezek ellenére csak átmenetinek tekintette a világválságot és máig görcsösen állítja, hogy csak ideiglenes krízisről van sző és nem a tőkés rendszer válságáról. A haldokló kapitalizmusról jóformán heti bulletineket adnak ki Amerikában és Hoower dr. jelentései a beteg mindinkább gyengülő pulzusa ellenére is optimisták.


De mindez érthető. A végén is minden szentnek maga felé hajlik a keze.


Ami azonban megfoghatalan, az, hogy ebben a világkórusban a szociáldemokraták is ugyanezt a kapitalista nótát fujják. Mivel magyarázható az, bogy létezik egy II. Internacionálé, mely magát marxistának, mindenesetre antikapitalistának vallja, mely néhol a háború óta résztvesz országok kormányzatában, melynek nagy irodalma, sajtója, pártszervezete és milliókra menő párttagja van s ez a nagy szervezet csodálatosképpen mégis nem azt hirdeti, hogy a programmja életképes és keresztülvihető, de ellenkezőleg azt, hogy életképtelen és keresztülvihetetlen. És ezek a szociáldemokraták fő ellenségüket épp azokban látják, akik az ő felállított programmjukat életképesnek és keresztülvihetőnek tartják és azt meg is akarják valósítani. Ezek a szociáldemokraták úgy tesznek, mint az a csemegeboltos, akinek kirakatában látszólag cukorból való Mikulás van kitéve. De a gyermeknek, aki a boltba jön és a Mikulást meg akarja venni, mindjárt megmondják, hogy ez a Mikulás csak kirakatfigura, nem enni való és ha megenné: belehalna. Várni kell, mondják ezek a reformszocialisták. Hogy meddig, azt nem is merik megmondani. De a refrénjük mindig ugyanaz, hogy az eszmék megvalósításának ideje még nem érkezett el. E reformszociálisták programmja úgy hat, mint amikor az ember egy távcsőbe fordítva néz be: a tárgyak mind messzebb távolodnak, hogy szinte már láthatatlanokká válnak. Ez az, amit én defetizmusnak nehezek. Mert ha tényleg arról van szó, hogy a mi generációnkkal a szocializmus meg nem valósítható, akkor egy gyakorlati pártot ötven vagy száz esztendő mulva bekövetkezhető eshetőségre bazirozni nem lehet. Ez a defetista felfogás különösen érthetetlen ma, amikor statisztikai adatok egész tömegével a contrario bizonyítottuk, hogy nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus az utópia. Érthetetlen és szinte perverz gondolat, hogy amikor a szociáldemokraták minden egyes kis argumentumot, mely a kapitalista világ megroppanása ellen szól, nagyra fújnak, ugyanakkor mindazokat az eredményeket, amelyeket a kollektiv termelésre áttérő Oroszország máig is felmutatott, lekicsinylik. Holott ami Oroszországot illeti: ennek gazdasági fejlődése pont a fordítottját mutatja annak a képnek, amit a kapitalista országok gazdasági összeomlása nyújt. Közkézenforgó adatok szerint a Szovjetunió kontrolált ipari termése eléri ez évben a 2 milliárd arany rubelt, a békebeli, illetve a cári Oroszország 6.4 milliárd arany rubel értékű termelésével szemben. Az ötéves terv szerint a mezőgazdasági termelés évi 10.5 milliárdról 17 milliárdra emelkedik. Az elektrifikálás munkájában is szintén hatalmas a haladás: az 1915-as 1.078.000 kilowatt képességű apparátus helyett 1929 végén már 2,950.000 kilowatt képességű apparátus ontotta a villamos áramot. A villamosítás perspektívájában áll az a 48 új központ, amelyek között egyedül az óriási Dnieprosztroj több mint félmillió kilowattal növeli az áramszolgáltató erőket. Ugyanakkor, amikor Amerikában egy harmadával csökkentik az autótermelést, az új Oroszország évi 50.000 darabról 180.000-re emeli az évi traktortermelést. Ugyanakkor, mikor az egész világon irtóztató arányokban nő a munkanélküliség, a Szovjetunió teljesen likvidálja a munkanélküliséget, sőt külföldi munkaerő bevitelére kényszerül.


Akármiyen szigorú kritikával nézzük is ezeket az adatokat, egy dolog belőlük nyilvánvaló: míg a kapitalista világban határozott dekadenciát tapasztalunk, addig Oroszország rohamléptekkel halad előre. Már maga az a tény, hogy egy ilyen hatalmas méretű öt éves tervet állítottak fel s azt részben már túl is haladták, mutatja termelési módjuk főlényét az anarchiában vergődő kapitalizmus felett. A szembeötlő ellentét emlékeztet azokra a diszparításos sakkjátszmákra, ahol az egyik fél öt húzással előbb bemondja a mattot, mialatt a másik a kényszerhúzások sorozatával védekezik.


A napokban alkalmam volt az angol konzervatív párt egyik eminens vezető emberével beszélgetni. Ennek minden szavából kicsendült a kétségbeesett reménytelenség magával a kapitalista rendszerrel szemben. A konzervatív pártnak azok a fiatalabb elemei, akikhez ez a politikus is tartozik, már nem is tartják lehetőnek a tiszta kapitalizmus megmentését és pozíciójukat a magántulajdon részben való feláldozásával akarják biztosítani. Lehet, hogy erre azt a választ kapom, hogy ime én bizonyítom azt, hogy a kapitalizmus maga képes a szocializmus felé evoluálni és azért a szociáldemokratáktól nem lehet rossznéven venni, ha szövetkeznek ezzel az átalakulni kívánó kapitalizmussal. Az ilyen esetleges ellenvetésre csak azt válaszolhatom, hogy abból a tényből, hogy Angliában és Amerikában bizonyos tőkés körök reményüket vesztették és hajlandók lennének egy 50 százalékos kiegyezésre, nem az következik, hogy a szocializmusnak fel kell adni a küzdelmet. Ellenkezőleg az, hogy még jobban ós nagyobb eréllyel kell a kínálkozó résen betörnie.


A cikksorozatom felett indult vitában leszögezték (Kernstock), hogy a szociáldemokrácia magyar pártjának nincs más célkitűzése, mint a nyugati demokrácia. Jászi még tovább megy és nyíltan megírja, hogy a szociáldemokraták már nem hisznek Marx tanaiban, mert különben elvesztenék tömegeiket. Hogy így van-e, nem tudom. Jászi mindenesetre hivatottabb ennek megállapítására, mint én. De ha ez áll, akkor áll az is, hogy megértek a feloszlásra és máris minden jogosultságukat elvesztették. Taktikai okokból lehet koncessziókat fenni, ezt megengedem. De taktikai okokból a lényeget feladni, a tömegeket megtéveszteni: bűn. Azok a politikusok, akik azt a marxizmust prédikálják, amiben nem hisznek, épp olyan sarlatánok, mint azok. akik a vásáron csodaszereket árulnak.


Ha valaki tényleg azt tartja, hogy a forradalom nagyobb csapás, mint a háború, akkor harcról, pláne osztályharcról beszélni őrület. Ha nem akarok nacionalista háborút, nem fogom tömegeimet revanchre-ra nevelni. Ha félek a polgárháborútól, nem hirdetek osztályharcot.


Hogy az a taktika, melyet a mai szociáldemokrata pártok követnek, rossz, arra a németországi választások kostolóul szolgálnak. Ahelyett, hogy a németországi legnagyobb munkáspárt tért hódítana, ami a mai gazdasági krízisben természetes volna, jobbra és balra is veszíti a tömegeit. A polgári kormánnyal szemben tett szocialista engedményeket azzal magyarázzák, hogy megakarják menteni a német demokrata köztársaságot a Hitler-diktaturával szemben. Feltéve, hogy ez sikerül: a diktatura csak úgy meglesz, ha nem is Hitler-cég, de Brüning-cég alatt. A szocialisták ugyanis nem akarják belátni, hogy a pacifico-demokrata politika ma már kapitalista szempontból is abszurdum. Ha a kapitalizmus komolyan venné a lefegyverezést, akkor emiatt még nagyobb gazdasági krízisbe kerülne. Nem szabad elfelejteni, hogy a direkt és indirekt háborús ipar (nehéz ipar, textil, vegyi, készárú. mint az autó, repülőgép, traktor, stb.)éppen az antipacifista politikából él. Ha ezeket a hadi üzemeket bezárnák, legalább 25-50 százalékkal emelkednék a munkanélküliek száma mindenütt és a világkrizis még erősebbé válna. A kapitalizmusnak, különösen akkor, amikor a békeipar túlprodukcióban szenved, még inkább szüksége van a háborús iparára. Ennek piacát az imperialista politika biztosítja. Háborús ipar: háborút jelent. A kapitalizmus a háborút könnyebben elviseli, mint a polgárháborút. A háborús iparra a polgárháborúval szemben is szüksége van. A kapitalizmusnak a pacifizmus semmiképpen sem lehet célja. Ha pacifista lenne, először is ártana vele saját nehéz iparának. Másodszor: piacát csak militarizmussal tudja biztosítani. Harmadszor: a belső ellenség ellen is csak a fegyver védi. A válságban lévő kapitalizmusnak tehát a Renauldeleket, Mac-Donaldokat, a Herman a Müllereket ki kell dobnia, mint értéktelen ballasztokat. Neki a Mussolininkra, a Hitlerekre, a Pilsudszkyakra van szüksége. Hogy azután ezek a fasiszták mennyire képtelenek szállítani a tömegeket, ez később mint Mussolini esetében is: ki fog derülni, de ez már nem javítja meg a szociáldemokrácia sanszait, mert a munkástömegek akkorra más messzi állanak tőle.


Rátérve most már arra, hogy milyen szerepe volt és van a demokráciának ebben a válságban úgy Európában, mint Amerikában, errenézve tényként meg kell állapítani, hogy a demokrácia sem itt, sem ott nem tudta kivédeni a gazdasági katasztrófát. A krizis bekövetkezett Angliában, Németországban a nyugati demokrácia államaiban, ha Franciaországot egyelőre még nyaldossa is, mindjárt hozzá tehetjük: hogy a válságba a nyugati demokráciának ez a kedvenc állama is épp úgy bele fog esni, mint a többiek. És itt kétszer is alá akarom húzni, hogy a gazdasági válság beütött nemcsak a legyőzött államokban, de a győztes országokban és a háborúban részt vett államokban is. Spanyolország vagy Délamerika. Sőt éppen Jászi amerikai demokráciájának földjén, a prosperitás országában kezdődött és ott a legerősebb. Ezt azért hangsulyozom, mert a demokrácia és a parlamentárizmus tökéletessége vagy tökéletlensége, teljessége vagy nem teljes volta, semmit sem változtat a helyzeten. Dacára, hogy egyes országokban a háború óta bevezették a nőkre is kiterjedő választói jogot és szélesebi) alapokra fektették a demokráciát, dacára, hogy egyes országokban, ahol fél autokrácia volt, köztársaságok alakultak, — a feltartó/hatatlan gazdasági végzet ezekben is bekövetkezett. Én nem azt mondom, hogy ez a demokrácia hibája vagy bűne, de állítom, hogy a gazdasági krizis bekövetkezése és megoldása a demokrácia lehetőségein kívül esik.


Ezért egész csodálatos, hogy a mai szociáldemokrata pártok még mindig a demokrácián lovagolnak és ezzel mintegy nyilvánvalóan a tegnapi kapitalista rendet igyekeznek megmenteni. Ha az ember ennek okát kutatja, azt kell lássa, hogy mindez azért történik, mert a szociáldemokrácia mindjobban elpolgáriasodott és mindjobban ennek a halálra ítélt osztálynak s a rajta alapozott rendszernek a szószólója. Kritikusaim valószínűleg azt fogják válaszolni, hogy nem lehet a kérdést ilyen vagy-vagy módjára felállítani. Hogy vannak fokozatok a kapitalizmus és a szocilizmus között. Én ezt szívesen elismerem. Mert még az oroszok sem tudták megvalósítani a teljes szocialista államot. De állítom, hogy a szocialista elmélet fokozatos keresztülvitele is csak akkor lesz megoldható, ha az elmélet hívei birtokon belül lesznek. Az az evolució tehát, amiről annyi szó esik, nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus egy új formája felé vezet.


A pozsonyi Reggel hasábjain Jászi és társai szinte kéjelegve viviszelciozták azt a kijelentésemet, hogy 100 százalékos marxista vagyok. Ha el is ismerem, hogy ez a kifejezés, melyet a leegyszerűsítések hazájában Amerikában csupán nyomaték kedvéért használtam, nem állja meg a gorcsői analízist, úgy találom, hogy sokkal kisebb baj az, ha a szocialisták azt vallják magukról, hogy 100 százalékosok, holott esetleg 99 százalékos marxisták, — mintha, amint Jászitól tudjuk. — hirdetett eszméikben egyáltalán nem hisznek. Mert ez bizony erkölcstelen. Nincs u. i. különbség politikai morál és nem politikai morál között. És ha valakinek, úgy Jászinaik és társainaik kell ezt megérteni és emlékezni arra, hogy annak idején Tisza ellenes állásfoglalásomkor, amikor ugyancsak arról volt szó, hogy el lehet-e választani a közéleti és a privát becsületet, épp azért állottak mellém, mert én voltam az, aki az aréna közepén odadobtam a kaszinói politikusoknak a keztyüt. A BauerfĂängerai lehet, hogy ügyes és nyilván hasznos foglalkozás. Talleyrand mondta, hogy a szavak csak arra valók, hogy a gondolatainkat elrejtsük. A tévedés az, hogy ma nem élünk többé a tizennyolcadik században és nemcsak az udvari hintertreppen politika szünt meg, de megszünt a parlamenti kuloar politika ideje is és megbukott az áldemokrácia, az álpacifizmus és az álszociálizmus is. Ma nem puderes parókás márkik, nem is jólvasaltnadrágos nagyfejű diplomaták csinálják a politikát, de a tömegek.


De ezt az a gárda nem érti. Nem látja és nem érzi, hogy egy új és sokkal nagyobb földrengés előtt állunk, melyet apró kis ravaszkodásokkal nem lehet elintézni. Mert nem csak Jászi, de ha már a tömegek is tudják, hogy a szociáldemokrata vezérek nem hisznek az igében, mert nagyon is jól tudom, — igaza van Jászinak, — hogy léteznek hitehagyott szociálisták és a szociálizmus egyenes vonaláról való eltávolodás nagyon is dívik, ezért még hangosabban mondom, hogy 100 %-os marxista vagyok. Ha ezt nem értik meg a magyar forradalmak idegsokkosai és osztályharctól rettegő szociálistái, — pardon pour le geste, — de vállat vonok.


 


Vissza az oldal tetejére