FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

Az eleven ostor


Milo Urban

 


A háborús regények konjunkturája kétségtelenül mulóban van. Ennek ellenére szükségesnek tartjuk Milo Urban, fiatal szlovák író háborús regényéből (Zvy bic) alább következő részletet bemutatni.


 


A szurokfekete éjszakában ordítottak a vonatok.


Valahol falvak égtek és városok.


A katonák tetvesek voltak.


Tetvesek!


De a mérték még nem telt be. Még kevés vér folyt s még kevés volt a gödör a földben.


Ezért a trencséni katonákat egy alkalommal kihajtották a hegyekre, hogy lövészárkokat tanuljanak ásni.


Trencsén fölött történt.


A katonák reggel óta teljes felszereléssel majd harminc kilométer távolságot hagytak maguk mögött. Ebéd előtt két részre oszlottak és Róna szakasza valami keskeny hegyi ösvényen egy lejtőre ért, melyet felül erdő, oldalt pedig irtás határolt, amelyen még friss facsonkok ragyogtak. A másik oldal szabad volt A második szakasznak próbatámadást kellett itt csinálni és kézigránáttal gyakorlatozni.


A völgy elkövesedve és süketen feküdt a csöndben. A déli nap égő sugarai közt agyonszáradtan álltai a dolgok.


Valahol délre harangoztak. Az éhes és holtfáradt katonák vártak, amíg „oszolj”-ra ad parancsot Róna, mert a tisztek másfele mentek és a szakasz parancsnokságot Róna vette út.


Az „oszolj” helyett azonban Róna szakaszvezető egy már megjelölt irányba mutatott és ásásra adott parancsot a katonáknak.


A katonák kedvetlenül fogtak neki a munkának. A gyalogsági ásók úgy csikorogtak a köves talajon, mint a haragos ember fogai; a lelkek kigyulladtak s valami őrületes düh láthatatlan lángjaiban égtek. Olyan volt, mintha valaki olajait öntött volna beléjük és felgyujtotta volna, a lángok lobogtak, a lelkük úgy izzott, mint valami katlan s a szemeik előtt fekete piros karikák köröztek. A sivár lejtőn semmi mást nem láttak csak földet és ásót és semmit mást nem éreztek csak éhséget és haragot, ami rázta őket.


Rónának azonban még nem volt elég. Mint valami gonosz szellem szaladgált ide-oda és ordított:


 Haszontalan lusta fráterek, a legjobban szeretnétek csak henyélni! Iltcsik előtt hosszabban állt.


 Jobban, jobban! ösztökélte Iltcsiket.


Az izzadtság patakokban szakadt Iltcsikről. Ásója éle szinte szikrákat hányt és Róna még ordított rá...


Csak ez hiányzott.


Felnézett Rónára. Homlokán az erek kidagadtak. Kiugrott a mélyülő gödörből.


 Akkor itt van, ásson maga — mondta s odaadta neki az ásót.


Már minden mindegy volt neki.


Róna szakaszvezető rámeredt, mintha nem értette volna meg mindjárt, hogy miről van szó. Ezután ráugrott Iltcsikre és az arcálja vágott.


— Ökör! — ordította.


Iltcsik nem szólt egy szót sem. Egyik kezével megütött arcához kapott, a másikkal meg az ásója után és megsuhintotta a levegőben. Még látta, amint Róna szakaszvezető védekezőleg a karját felemelte, az ásó azonban tovacsapott a karja mellett s Róna fején egy rettenetes nagy seb tátongott. Meglódult, megfordult maga körül s mint valami zsák zuhant a földre.


Ez volt minden.


A lejtő megelevenedni látszott, kipirosodott és Iltcsik látta míg, amint szűrte embergomolyagok szaladgálnak ide-oda, zavartan.


Az első, ami világosabban Iltcsik tudatába került, az a rácsos nyilás volt. magasan fent a falon. A keskeny fénynyaláb, amely benyomult rajta a cellába, piszkos félsötétté változott, mely őszi napokra, esőre és sárra emlékeztette. A tárgyak ebben a világításban olyan sajátosan mállottaknak látszottak, mint a rosszul szellőztetett helyiségekben, tele homályos bűntudattal és megbűnhödött bűnnel, amelyek hordozójáról lehullottak s a hideg, összekarcolt és ismeretlen származású betükkel telefirkált falra tapadtak. Olykor, ha tökéletes nyugalom uralkodott, hallani lehetett az évekkel azelőtt elhangzott sóhajokat, egy meghajlott hátú ember lépéseit s a csörrenő bilincseket. Az órák, végtelenül, mint az évek megmerevedtek a levegőben s a napok a végtelenbe nyúltak.


„Agyonütöttem egy embert...” — gondolta Iltcsik s a tudatába tolult a boltozatos lejtő képe, tele természetellenes jelenségekkel; a szürke embergomolyag körültáncolta, a nagy csodálkozó szemek karikává olvadtak és átfogta Iltcsiket. Valaki kiáltott: de hogy mit kiáltott, arra Iltcsik már nem tudott emlékezni. Egész éjjel csengett fülében ez a szónélkül kiáltás; hoszszúra nyúlva és minden visszhang nélkül hasította át a levegőt, hangzott fel újból, mintha száz torok egyugyanazon a hangos ismételte volna...


Azután átvezették a városon. A kezeit bilincsbe verték. Az emberek összefutottak és rámeredtek, Iltcsik azonban — milyen különös — még csak nem is szégyelte magát. Látott egy cselédet, — egy falusi lányt, aki összecsapta a kezét: valami tréfásat akart neki mondani, de azután mégis meggondolta.


Valami előszobában, amelynek ablaka az udvarra nyílt, várakozott hoszszan. A szomszéd háztetőn — belátott rá az emeletről — verebek civódtak. Ezután a szomszédos terembe vezették. Kérdeztek tőle valamit, válaszolt, most azonban már nem tudott emlékezni rá, hogy mit.


Egy kérdés érintette valamennyi közül a leginkább.


 Miért?


 Nem tudom, válaszolta.


Közben tudta, hogy hazudik; ebben a józan, világos szobában azonban esztelennek, sőt lehetetlennek tartotta, hogy beszéljen a nyomorúságos, tetves éjszakákról, a pofonokról, a sárról s a lejtőn való gyötrő haragjáról. Úgy érezte, hogy valami kéz és lábnélkül valót mondana, valami szörnyűséges és illetlen viccet, amit egy ismeretlen csinált s ami fölött ezek a kicsiny, sovány urak csak nevetnének. Azután meg minden olyan hosszú és kusza volt, hogy attól félt, nem lesznek rá szavai. Ezért inkább vállat vont és azt mondta:


— Nem tudom.


Elrémült ezek fölött a szavak fölött. Lám agyonütött egy embert és nem tudja, hogy miért!... Nem tudja, hogy miért szelte ketté előljárója fejét. A lejtő azonban ismét felboltosodott előtte, a szürke embergomolyagok ismét körültáncolták és Iltcsik előtt világos volt, hogy Róna szakaszvezető saját maga ütötte agyon imagát. Ő csak az a dolog volt, aki helyette az ásót felemelte és nekilendítette...


Egy világos szeptemberi reggelen Iltcsik Istvánt kivezették a fogházból. Szép őszi nap volt. Egy, a város mögött fekvő dombra vezették, egy félig beomlott fal elé. Amint meglátta a házakait lent, Rásztokira gondolt, «melyet szintén így önt el a nap, az anyjára gondolt és Belanovics Hankára, akit Gyertyaszentelőkor megcsókolt. „Élni, élni!” — kiáltotta fiatal szive, kiáltotta a naptól felkavart vére, husz esztendeje a testében.


Erre azonban már nem volt idő.


Az emberi társadalmat meg kellett menteni, meg kellett szabadítani egy gyilkostól. Iltcsik Istvánt, ezt a rásztoki szegény ördögöt, aki közlegény a katonaságnál s aki senkit se hajtott a Piavéba, se városokat nem bombázott, se katonákat nem kergetett rohamra feltűzött szuronnyal, — agyon kellett lőni.


Különben mindez nagyon egyszerű volt. Iltcsik István egy végzetes és sorsteli hibát követett el, amikor felvette apja ostoba családnevét. Hindenburg néven kellett volna születnie. Akkor kora reggel nem egy félig beomlott fal elé vezették volna, hanem egy gazdagon terített aszta] elé, akkor ezen a reggelen nem rabló, hanem valami nagy tábornok lett volna, minden halandók mustrapéldánya.


Ez azonban nem olyan igazság, mint a többi.


Nem!


Igaza van annak, aki az igazságot a vékonyabb végénél ragadja meg és durván a másik koponyájára sújt.


Iltcsik fordítva csinálta. Ezért állították az omladozó fa! elé és kötötték be a szemét. Három nyilás, három sötét nyilás tapadt hidegen fekete tekintetével reá. A kard meglendült a levegőn, felcsillogott és —


Három lövés hangzott.


Három világos felhő emelkedett a levegőbe; három világos halál.


Iltcsik a falnak dőlt és lehullott mellette a földre. A kendő lecsúszott a szemeiről s a feje egy kiálló kőbe vágódott.


Valami alvóhoz hasonlított, aki felébredt s a ragyogó nap néma, fehér tányérjába néz.


 


Vissza az oldal tetejére