FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

Az olasz tuberkulózis-ellenes kampány


Mária Béla

 


A fasizmusnak már évek óta különböző injekciókra van szüksége, hogy mesterségesen fentartott életét ideig-óráig meghosszabbítsa. Errevalók az utóbbi években sűrű egymásutánban hirdetett campagná-k és ballagliá-k, melyekkel a fasizmus főleg a külföld bizalmát szeretné elnyerni, de amelyek egytől-egyig a gyengeség, a tehetetlenség szimptómái. A búza-, a rizs-, a népesedési- és egyéb ilyen „kampányok” egytől-egyig kudarccal végződtek. Most legutóbb pedig az ú. n. humanitásnak akart áldozni egy harcot: a tuberkulózis ellen. Ebből az alkalomból tanulságosnak látszik a fasiszta állam egészségügyi viszonyait nagy vonásokban vázolni, különösen a tuberkulózis szociális profilaxisát illetőleg.


Itália kulturális, higiéniai és szociális szempontból ma Európa egyik legelmaradottabb országa. A proletáriátus jórésze (különösen délen) az osztályelnyomás ellenére is, ma még csak a lumpenproletáriátus színvonalán áll, mely főleg a még ma is hatalmas arányszámban képviselt analfabetizmus, valamit a fasiszta állam és a katholikus egyház egyesült népbutításának eredménye. A nyomor, az egyéni és a szociális higienia hiánya természetesen nagyszerű talaj a különböző fertőző betegségek, különösen pedig a tuberkulózis elterjedésére, mely főleg a háborús és háborúutáni általános nyomor hatása alatt ijesztő mértékben szaporodott el Itáliában. Olaszország, egészen a legutóbbi időkig, talán éppen kedvező éghajlata miatt, meglehetősen védve volt a betegséggel szemben és a megbetegedések aránylag kis számban fordultak elő. A tuberkulózisnak a legutolsó évtizedekben való hatalmas előretörése éppen ezért még súlyosabb arányokat öltött Itáliában, miután az olasz nép nem ment át azon a lassú immunizálási folyamaton a Koch-bacilussal szemben, mint például a középeurópai népek, akiknél a tbc. bacillus virulenciája hosszú évtizedek után valamennyire letompult. Ezért Itáliában a tuberkulózis ma még ugyanaz a majdnem leküzdhetetlen, legtöbbnyire halállal végződő betegség, mint amilyen Közép-európában volt néhány évtizeddel ezelőtt. Ez az egyik és legfőbb oka annak, hogy Itáliában, ahol a tuberkulózis morbilitása aránylag még mindig alacsonyabb, mint a középeurópai országokban, a tuberkulótikus halálozás arányszáma hihetetlenül nagy. (Ezzel szemben a valamennyire immunizált Középeurópában ma már a könnyebb lefolyású esetek vannak túlsúlyban. Szembetűnő ez, ha a tüdőtuberkulózis azon nagy csoportjára gondolunk, melyet nálunk tüdőcsúcshurut néven laikusok és sokszor orvosok is úgy tekintenek, mint a tbc.-től teljesen távol álló ártatlan „náthát.”) A tuberkulózis, e tipikus proletárbetegség Itáliában való rohamos terjedésének másik fontos oka a proletáriátus ijesztő nyomorán, a kedvezőtlen lakásviszonyokon és a higienia hiányán kívül, a szociális profilaktikus és terápiai eszközök és intézmények elhanyagoltsága. Csak pár évvel ezelőtt alapítottak Itália nagyobb városaiban dispensaireket tbc. betegek részére, ahol azonban egyrészt a proletáriátusnak az analfabetizmussal kapcsolatos tudatlansága, másrészt pedig a propaganda és a rendelkezésre álló anyagi eszközök hiánya miatt a tbc-és betegek csak elenyészően kis száma jelentkezik. De hiszen hiába is jelentkeznének, mert az intézmények kezdetlegessége miatt nem igen tudnának segíteni a jelentkezőkön. Nem beszélve arról, hogy a munkanélkül sínylődő vagy éttérért dolgozó proletárbetegeknek hiába ajánlanának pihenést, bő-kosztot és egyebeket, a hatalmas területű Itáliának alig 2—3 tüdőszanatóriuma van, ahová a betegeket küldhetik és azok is Északitáliában. Egész Közép- és Délitáliának nincs számottevőbb szanatóriuma és pld. a szicíliai vagy nápolyikörnyéki betegeket az osztrák határhoz közel fekvő Arco-i szanatóriumba kell beutalni, ami 1500—2000 km.-nyi útat jelent. Aki ismeri az olaszok lokalpatriotizmusát és konzervatív gondolkodását, el tudja képzelni, milyen nehezen szánja rá magát egy délolasz arra, hogy családjától ilyen messzi, számára teljesen idegen környezetbe menjen. Ráadásul az olasz adminisztráció még jobban megnehezíti a szegény betegek megfelelő szanatóriumba való jutását, mert erkölcsi, politikai megbízhatósági és egyéb bizonyítványokon kívül az illető község hozzájárulása is szükséges. Elképzelhető, hogy a községek csak a legsúlyosabb esetekben szánják rá magukat az ilyen költségekre, rendszerint olyan bürokratikus sietséggel, hogy a beteg meghal, mielőtt rendeltetési helyére juthatna.


Mint minden egyébben, a tbc. terápiája terén is igen lassú a fejlődés Itáliában. A tüdőtuberkulózis terápiája itt még ma is a Forlanini-féle pneumo-toraxban és a roboráló kúrákban merül ki és majdnem teljesen ismeretlenek még a tüdő tbc.-terápia legutóbbi vívmányai és kísérletei. Ugyancsak majdnem teljesen ismeretlen fogalom a munkásbiztosítás, betegpénztárak stb. és csak most ujabban történtek erre vonatkozólag igen vérszegény kísérletek a fasiszta szindikátusokon belül.


Közép- és Délolaszországban (melynek területe pontosan kétszer akkora, mint a mai Magyarországé) nincsen egyetlen számottevő tüdőszanatórium, de magában Nápoly városában több mint 400 és még kis 1000—2000 lakosú falvakban is 3—4 templom van. Az egyház évenként milliókat költ egyházi ünnepekre, templomokra, papokra, szerzetesrendekre és a vele szövetkezet fasiszta állam pedig a Miliciára, fegyverekre és egyéb háborús készülődésekre. A tuberkulózis elleni harcra csak az adóktól már úgyis roskadó szegény-emberek kikényszerített fillérei jutnak, melyeket főleg uccai gyűjtések útján szednek össze. Mindez pedig nem is annyira a proletárbetegek meggyógyítását, szanatóriumok felállítását stb., hanem a fasizmus „humanus” és „szociális” érzéseinek főleg a külföldön való propagálását célozza. (Nocera Superiore-Salermo)


 


Vissza az oldal tetejére