FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

A tanácstalan építőművészet


Háy Gyula

 


Két kiállítás


Májustól augusztusig új attrakció jött segítségére Berlin megcsappant idegenforgalmának. A „Berlin” szóból és a Brandenburger Tor architekturájából stilizált jólismert jelvény, amely a „Jeder einmal in Berlin” jelszónak illusztrációjaképen hivogatja az idegeneket ebbe a valóban minden igény számára valamit nyujtó városba, most a nagy nemzetközi építészeti kiállítás reklámjául szegődött.


Az új, nyugati városrészben, a Funkturm körül legujabban épült kiállítási telep zsufolva van a „Deutsche Bauausstellung” látnivalóival és ember legyen, aki arra vállalkozik, hogy az egész telepen mindent megnéz és mindent megjegyez magának. Pedig ez az óriás kiterjedésű komplexum korántsem ölel fel mindent, ami építészeti szempontból pillanatnyilag érdekes és bemutatásra méltó, hanem nagyon helyes szándékkal néhány fő kérdésre koncentrálja magát és ezek nézőpontjából akarja az építészet mai helyzetét és legközelebbi kilátásait bemutatni. Annyit már most is megállapithatunk, hogy ez a törekvés a polgári építészetet illetőleg teljes eredménnyel járt. Ám ez a teljes eredmény egyáltalán nem megnyugtató és azok számára, akik a legutóbbi évek mozgalmaiból az európai építészetnek valami nagy fellendülésére következtettek, nagy csalódást okoz.


Városépítés, korszerű lakás, képzőművészet és építőművészet kapcsolata: ezek azok a főbb pontok, amelyek köré (néhány szakkérdést, mint például a garázsépitészetet leszámitva) a kiállítás rendezősége a rendelkezésére álló anyagot csoportositotta. És mikor a szorgalmas néző a kiállítás összes osztályait, termeit és pavilonjait végignézte, akkor époly kevéssé tudja, mint azelőtt, hogy mi is fog hát a városépítés terén a jövőben történni, milyen lesz az a város, amiben majd gyerekeink laknak (ha már abba esetleg bele is nyugszunk, hogy az, amiben mi az életünket leéljük, olyan lesz, mint a mostani), milyen a ma és milyen lesz a holnap lakása és végül, van-e köze és ha igen, hát mi köze az épitőművészethez mindannak, amit mi képzőművészetnek tanultunk nevezni.


Ki felelős ennek a, nagy gonddal megcsinált kiállításnak ilyen ki nem elégítő tartalmáért? A kritika, — amennyiben a hiányosságot észrevette, — a rendezőket és a kiállítókat akarja felelőssé tenni. Nagyon igazságtalanul. A rendezők és kiállítók a polgári építészet legjobb reprezentánsai, akik a maximumot nyujtották, amit a mai társadalom építészete nyujtani tud. Hogy a kiállítás a legfontosabb és legégetőbb kérdéseire a mának és a holnapnak nem tud válaszolni, annak oka egyszerűen az, hogy mindezeket a kérdéseket társadalmunk is képtelen megválaszolni, sőt még feltenni sem tudja és meri önmagának. Röviden: az építészet, mint a társadalmi fölépitmény egy része nem vállalhat felelősséget az önmaga csődjéért, mert az csak következménye, kiegészítője az alépítmény általános csődjének.


Amig a fényes és semmitmondó hivatalos kiállitás nagy garral vonza magához a politikai bizonytalanság félelmétől megtizedelt turistákat, addig a város kevésbé dekorativ vidékén, ahova nem szokták elvinni a tengerentuli kíváncsiakat, egy másik kiállitás nyilt meg, mely, az összefüggés és ellentét hangsulyozására, Proletarische Bauausstellung néven nevezi magát. Ez a nagyon szerény keretek közt, — egy düledező ház udvari szárnyában, amely mintha csak demonstratíve egyesítené magában a lakhatatlanság és lebontásraitéltség minden ismérveit, — a „Kollektiv für sozialistisches Bauen” által rendezett kiállitás éppen azokra a kérdésekre akar válaszolni, amelyekkel szemben a másik tanácstalanul áll: az alépítmény és fölépitmény összefüggésének kérdésére.


 


A város és ami alatta van


A nagy Bauaustellung nem fogy ki jó tanácsokból arra nézve, hogy milyenre építsük városainkat. Wagner építész, maga is, mint építésügyi tanácsnok aktiv résztvevője a városépítés terén jelenleg folyó munkának, szemléletes módon mutat rá drága és szép plasztikus térképein, táblázatain, hogy mik a hibái a mai városnak, hol vannak azok a középkori kinaifalak, (főleg törvényekben, határokban és bürokratikus tekervényekben látja Wagner a bajok gyökereit), amelyek ledöntése nélkül nincs fejlődés és nincs kiut a mai kaoszból. De arra a kérdésre, hogy ha mindez rossz, hát miért van mégis mindez így, ha mindez megváltoztatandó, hát miért nem változtatják meg, sőt miért van az, hogy minden idevonatkozó kísérlet, még a minden tekintetben kitünő berlini és frankfurti telepépitkezések is előbb-utóbb elakadnak és ezer belső ellentmondásuk folytán lehetetlenülnek, — erre a kérdésre se Wagner, sem más a fényes kiállításon nem válaszol.


Szellemes, meggyőző propaganda folyik esztendők óta az új, a jó városépítés érdekében. Könyvekben, folyóiratokban, kiállításokon, sőt a lehetőség szerint tettekben is igyekeznek az épitészvilág legjobbjai a hibákat felkutatni,, azoknak kiküszöbölésére a leghelyesebb módokat megtalálni. Alacsony ház, vagy csoportépitkezés; egyik építőanyag vagy a másik, — ilyen és ehhez hasonló pontok körül kristályosodott ki a kérdés. És minél tisztábban rajzolódik ki a probléma, minél közelebb jutnak vagy vélnek jutni a szakemberek a megoldáshoz, annál határozottabban kell felismernünk, hogy az egész dolog-szép lassan elveszti az aktualitását, a találgatások mindinkább légüres térben mozognak és a megvalósulás reménye eloszolván,az égető problémák körüli vita akadémikussá válván, — a. vitatkozók is szükségképpen elvesztik a realitás iránti érzéküket és ábrándozásokba tévednek. Oly ábrándozásokba, amelyeket csak az egész gondolkozásmód gyökeres megváltoztatása fordíthatna vissza reális területre, — az a gondolkodásmód, amelyre a polgári társadalom hivei a legkevésbé kaphatók, — az egész problémacsoportnak dialektikus vizsgálása.


Hogy nem puszta véletlen az, hogy mikor és hol épültek a városok, azt ma már aligha kell bárki előtt is hangsúlyozni. Az összefüggést a nagy gazdasági áramlatok és a városok keletkezése és elmulása között nem nehéz megtalálni. (A „Proletarische Bauausstellung” szemléletes térképek sorával mutatja be ezt a szoros kapcsolatot.) A kinai folyók mentén alakult városok, a Földközi tenger fokozodó gazdasági élete folyamán felnövekvő és Rómában kicsúcsosodó antik városkultura, a keresztesháborúk vonala mentén életreébredő városok, (Velence, Genua, délnémet városok stb.) majd ezeknek elhalása az Amerika fölfedezése folytán hirtelen szerephez jutott Atlanti-tengerpart felvirágzásakor, végül a netovábbig fejlődött fináncgazdaság magaképére teremtett amerikai felhőkarcolóerdői és az ellenpóluson új életformákat alkotó orosz tervgazdaság most meginduló és valószínűleg minden eddigitől különböző városépitkezése, — élénk példái a városfejlődés és gazdasági alépitménye szigorú összefüggésének.


Mi az antik gazdasági élet? Rablógazdálkodás. Egy nagy, nagyjából ismeretlen, látszólag határtalan terület ötletszerű fosztogatása. Mi ennek folytán az antik városi Menekülőhely, barlang, amelybe a ragadozóállat zsákmányát hurcolja, fegyveres emberek tanyája és a hatalom reprezentálója, — a fegyveres erő pszihológiai támogatása végett.


A középkori város egyedülálló sziget a feudális világ komplikált gazdasági életében. Városháza, Céhuccák, mint az önálló élet alkotásai, városfalak, mint az önálló élet védelmezői, — templomok, mint a minden önállóságon mégis csak áttörő egyházi centralizáció képviselői.


Az abszolutizmus, az újkori államalakulás, újabb végleges áttörést, sőt letörést jelent a középkori város számára. A céhélet autonómiájából eredő girbegurbaság megszűnik, helyébe a központi hatalom rendszeresitő munkája nyilegyenes uccákat, csillagalaku tereket teremt, — amennyire tud. Hogy tudniillik a város mennyire válik rendszeressé, geometrikussá és menynyire marad meg középkori kuszaságában, az mindig attól függ és arra jellemző, hogy mennyire tudott urrá lenni a központi hatalom a városi polgárság autonómiája fölött. London térképén alig-alig lehet szabályszerűséget felfedezni, Páris csillagterei és sugárutai mintaszerűek, a Habsburgok városai radiális-körutas rendszert mutatnak és még az akkor lassan fejlődő Berlin is megkapja a Grosser Kurfürsttől a maga Unter den Lindenjét. Az abszolutizmus városaiban a termelés mellékes szerepet játszik. A manufaktura leszorul a perifériára, a centrumot pedig a, közigazgatás és katonaság foglalja el, behozva a városba egy nagy népességet, amelynek tulajdonképpen a városhoz semmi köze: az állam emberei ezek, akik csak a városban laknak. Ez az államilag vezetett populáció egész városrészek egységes tervezését hozza magával.


A kapitalizmus ujabb vezetőszerephez juttatja a termelést s a gyárak és elosztószervezeteik, a kereskedelmi vállalatok, majd a financszervezet rajzolja meg a maga anarchizmusával és tervszerütlenségével a város képét. A gyárvállalatok óriásivá növekedésével többé-kevésbé szabályszerű és átgondolt munkástelepek alapítása válik lehetővé, de a jellemző továbbra is a kuszaság marad. (És hogy menthetetlenül annak kell maradnia, amig a hozzátartozó rend uralkodik, azt alább még részletekbe menően is látni fogjuk.) Csak a kollektiv társadalom a maga tervszerű termelésével tud a kaosz helyébe rendet teremteni. Hogy milyen lesz a tervgazdálkodás városa, azt még nem tudjuk. Oroszországban csak most indul meg az építkezés. Több megoldási lehetőséget mérlegelnek még a munkák keresztülvitelével megbizott szakemberek és a végleges választást csak. a gyakorlat és az első tapasztalatok fogják meghozni. Mindenesetre a fentebbiek alapján annyit már most is mondhatunk, hogy az új társadalom városai nem valami ötlet, valami mindent megoldó találmány alapján fognak épülni, hanem pontosan a gazdasági alépítményhez alkalmazkodva: dialektikusan.


 


Az Akropolistól a Cityig


Nemrégiben hallottam egy fiatal német építész panaszát, hogy nem képes amerikai kollégáitól felvilágosítást kapni New-York városáról. Csak a város egy nagyon kis részéről, a felhőkarcolók negyedéről hajlandók beszélni és ami az amögött elterülő vagy tizszer akkora területet illeti, arra nézve mély és kínos hallgatásba burkolódznak. Minden eddigi városnak volt egy ilyen emlegetett és egy ilyen agyonhallgatott része. Egy városkorona, amelyben a hatalom birtokosai és szervei helyezkednek el és a tulajdonképpeni város, a nagy tömegek lakóhelye. A hatalmi szervezet racionalitásától függ aztán, hogy mekkora területű korona tud mekkora területű város fölé emelkedni. Pekingben a két rész körülbelül egyforma kiterjedésű, míg New-Yorkban a finánchatalom romantikus sziluettű fellegvára a város térképének minimális részét foglalja el.


A városkorona a munkahelyeknek csak kis részét, a lakóhelyeket meg éppen alig foglalja magába. A város, mint a mindennapi életnek, a munkának és lakásnak kerete kiszorul a központból, mintha ez holmi mellékes és nem éppenséggel a legfontosabb funkció volna. „A város mint hotel és gyár”, így nevezik a jövő városát azok, akik az osztálytagozódásnélküli társadalom városát értik ezalatt.


A koronanélküli városban minden a lakás és a munka — és a kettő közti észszerű közlekedés — szempontjai szerint igazodik. Központi szervekre természetesen ott is szükség lesz, sőt a családi háztartás elhalása folytán fokozott mértékben, de ezek, minthogy nem uralmi szervezetek, aligha fognak Cityt alkotni. Hiszen már a mai nagyváros embereinek szükségleteit is nagyrészt központi szervek elégítik ki, de ezek leginkább a városkoronán kivül helyezkednek el. Berlin centruma fölött nem az Aschinger-féle vendéglők adminisztrációs palotája uralkodik, hanem a Schloss, a Dom, a Reichstag, más ponton a városháza, a bőrze.


A lakóhely és munkahely közötti lehető rövid közlekedési vonal keresése (milliárdokat utazgat el ma fölöslegesen minden nagyváros dolgozó lakossága az elpazarolt időről nem is beszélve!) egy nagyon egyszerű sémához vezet: a szalagvároshoz. Egy zöld vonalnak egyik oldalán a lakóházak, másik oldalán a gyárak. A gyárvonal mögött a vasut. Mindenki a munkahelyéhez legközelebb eső lakóhelyet keresi ki magának. Terjeszkedés a szalag két vége felé. Természetesen ez durva séma, amelyeket a gyakorlati követelmények át meg át gyurnak. Bizonyos azonban, hogy a teljesen újonnan épülő városok az eddigiektől minden tekintetben különbözők lesznek és a mai értelemben vett belváros fogalmát nem fogják ismerni.


Természetesen a városfejlődés nagyrészt nem teljesen szűz talajon fog történni, hanem a már meglévő városokra támaszkodva, azokhoz csatlakozva. Az így fejlődő város szalag-rendszer helyett inkább a trabant-rendszer szerint fog növekedni, ami azt jelenti, hogy a mai várostól bizonyos távolságra elszórtan újabb centrumok keletkeznek, újabb telepek, amelyek a régi várossal csak a legszükségesebb kapcsolatot tartják fönn és fokról-fokra önállósodnak. Ilyen rendszer szerint indult meg Frankfurt am Main fejlődése tízéves terv szerint,* amelynek azonban csak az első félidejét sikerült keresztülvinni, aztán az egész dolog megfeneklett azon egyszerű oknál fogva, hogy a telekmagántulajdon társadalmában a legeslegjobb szándékkal sem lehet komolyan tervszerű városépítést keresztülvinni. (Aminthogy a kapitalisztikus gazdálkodás minden messzebbmenő tervszerűséget szükségképpen kizár).


Hogy a trabantváros trabantváros maradjon és az új telepek ne duzzadjanak fel annyira, hogy összeérve egy egységes kőrengeteggé olvadjanak, minit ahogy Berlin az apró elővárosok végnélküli tömegével hizott Gross-Berlinné és ahogy Budapest is falja az elővárosokat, ahhoz az kell,, hogy bizonyos zöld területek egyszer és mindenkorra zöldek maradjanak. De lehet-e ezt egy társadalomban, ahol a város életének legfontosabb nyilvánulása a telekspekuláció és amelyben — tudjuk jól — ez a spekuláció mindig megtalálja az útat a városi és állami törvényhozáshoz, amelynek dolga volna a kaoszban rendet tartani.


Frankfurtnak sikerült — kérdés, hogy meddig sikerül még — kertésztelepeket ékelni a lakótelepek közé azzal az igérettel, hogy tartósan ott maradhatnak. Hasonló igéreteket tettek más nagyvárosok a sportolók telepeire vonatkozólag. Ám a telekspekuláció nyomása alatt az idevonatkozó szép rendeletek legnagyobb részét máris vissza kellett vonni. A tervszerűségre vonatkozó minden kisérlet megtörik a mindenható magánérdeken. A közegészségügy szép dolog, amíg el nem kezdi a telektőzsdét idegesíteni, akkor azonban nincs hatalom, ami ellenálljon a tömeggyilkos spekulációnak.


„Lakással is lehet embert ölni éppúgy, mint fejszével” — mondotta Heinrich Zille és ismétlik tehetetlen fogcsikorgatással a polgári városrendezők. Csak éppen ez ellen az emberölés ellen mitsem tudnak cselekedni. A legjobb szakemberek legkitűnőbb tervei készen állnak, ötletekben nincs hiány, új építési metódusokat, anyagokat mutatnak be, az egész építőipar kész átszervezkedni, ám mind a szép programok, mind a dicséretes agitációk a levegőbe puffognak el, mert a dolognak a gazdasági alapja hiányzik és mindig nyilvánvalóbbá lesz, hogy a mai társadalom ezt a gazdasági alapot természeténél fogva képtelen megszerezni.


 


A család otthona, az egyén börtöne


Hogy a családi lakás körül valami nincs rendben, azt építészek és építtetők úgylátszik már évtizedek óta sejtik valahogy. Különböző merényletek történtek már a családi otthon ellen. Kisérletek a házastársi hálószoba felszámolására, a családi reprezentálás helyiségeinek, szalónnak, ebédlőnek megszüntetésére. Egy új szobatipus keletkezett, a „lakószoba”, mely elaszticitásával megakarja könnyíteni az egyén életét a családi otthon falai között. A „hall”-nak, ennek a definiálhatatlan célú (és sajnos leginkább semmiféle célra nem jó) szobának is hasonló feladatai volnának.


Miért mindez? — A család strukturája a fejlődő és hanyatló polgári társadalomban rohamosan és gyökeresen megváltozik. A maga fénykorában a család mint zárt egység lépett fel a külvilággal szemben, tagjai mint egyének közvetlenül alig-alig léptek kapcsolatra a családnál magasabb közösséggel. (Ha pedig léptek, az csak ideiglenes és minden tekintetben, így lakás tekintetében is tarthatatlan volt, mint például a diákok albérleti elhelyezkedése, a katonák bekaszárnyázása stb.)


Ez a szigorú egység azonban már évtizedekkel ezelőtt bomlásnak indult. A kapitalisztikus termelés magasabb fejlettségi fokán nem lehetett elkerülni azt, hogy az egyén a család feje fölött átnyulva lépjen kapcsolatra a külvilággal. Már nem reprezentált a család mint egység, már nem volt magátólértetődő a gyerek alárendelése a szülőknek minden tekintetben, — még alaprajz tekintetében is. A családi lakás atmoszférája, fojtóvá, türhetetlenné vált az egyén számára és modern szakemberek lázasan keresték az elasztikus, a minden előre ki nem számitható egyéni kívánságot kielégítő lakást. Ha már börtönbe zárja a család az egyént, hát legyen az humánus börtön, — gondolták az építészek és jöttek sok érdekes megoldással, amelyek azonban kettős szerepüknél fogva leginkább egyik feladatnak sem feleltek meg teljesen és mivel ugyanezen oknál fogva közönséges halandónak tul drágák is voltak, hamarosan gazdag emberek játékszerévé vagy papirmegoldásokká változtak, amiket esetleges megvalósulásuk előtt ezer kompromiszszum torzitolt felismerhetetlenné.


A családi háztartásnak, mint kisüzemnek irracionalitása könyen érthetővé vált a modern mérnökember szemében és nem kis számban születtek meg a tervek, amelyek a családi életet racionalizálják. Walter Gropius végigvezeti a gondolatmenetet és a nagy Bauausstellungon kiállítja egy felhőkarcoló közös helyiségeit.. A terrasz, bár, étkező, tornázóhelyek bizony mindenkit csábithatnának az ilyen házban való életre, — ha csak a legcsekélyebb kilátás is volna rá, hogy az ilyen ház a közeljövőben egyáltalán felépül. Dehát ki épitse? Erre a kérdésre elfelejt válaszolni Gropius professzor. Mindazoknak, akik ma építtetnek legtávolabbról sem áll érdekében, hogy az élet kollektivizálódását elősegítsék és az egyént jobban felszabadítsák, mint amennyire mostanig — már is tulságosan! — felszabadult.


Nem, — a lakókombinátusok, a teljesen kollektiv és éppen ezért teljesen egyéni lakások ideje még nem érkezett el és a polgári társadalmi rend életében el sem fog érkezni. A családi lakás a kapitalisztikus társadalommal áll és bukik.


Megint elérkeztünk egy fejlődés legvégéhez. Lehetetlen lesz a családi otthon és egyben a tőkés társadalom történetének utolsó mondata után pontot nem tenni.


 


A tanácstalan művészet


Amit a berlini Bauausstellung az építészet és képzőművészet kapcsolatának bemutatása érdekében tesz, az igazán szánalmas kínlódás. A kiállító művészek minden igyekezete oda irányul, hogy valami feladatmorzsát csípjenek fel maguknak az épületek külső és belső dekorálása terén. De a munkák színvonala szomoruan bizonyítja, hogy egy ilyen feladat komolyságában maguk sem képesek hinni.


Nem mindig állt ilyen tanácstalanul a polgári művészet az építészet problémáival szemben. Ha a polgárság sohasem is volt képes saját polgári épitőművészetet teremteni magának, — mert a régebbi korok hatalom szimbolumainak „stilus”-szerű utánzása ujra és ujra fölébekerekedett a gyönge lábon álló polgári osztályöntudat épitőművészeti kifejezésének, — de néhány tiszteletreméltó kísérletre mégis visszatekinthet. A korai burzsoáziának ott volt a biedermeiere, a század-forduló körüli virágzó burzsoáziának a secessziója, majd az ehhez csatlakozó népies nemzetieskedése.


Végül a fejlődő gépkapitalizmus kora is megkísérelte a maga művészetét kitermelni. A „neue Sachlichkeif, a „Bauhaus”-stilus, mind a mechanizálodó polgári társadalom formavilágát keresi. Ám ez a formavilág nem szervesen épül fel a mögötte élő gazdasági társadalomból, hanem csak mint szimbolum, mint parallel jön létre. Az apró használati tárgyak formavilágát a korszerű termelés valóban át tudta gyurni és azok formaalkotását az iparművészet köréből a gyári produkció körébe tudta átmenteni. Az épités technikája azonban ezidőszerint távolról sincs a gépgazdálkodás általános nivóján és tervszerűség, nagyvonalúság híján egyelőre nem is fejlődhet odáig. Igy hát a gépkorszak épitészi formavilága ténylegesen tartalom nélkül próbál életrekelni. És mivel a technika megfelelő fejlődése is a feladatok korszerűsödése, — amiben pár év előtt még reménykedni lehetett, — mind nyilvánvalóbban átköltözik az ábrándok világába, hát a keresésre vonatkozó minden irányvonal teljesen elmosódik.


Az ember körül teret alkotni, az emberi életfunkciókat épitészileg körülhatárolni: művészet. Külön keresgélni a kapcsolatot művészet és épitészet között fölösleges és értelmetlen dolog. Ám egy társadalom, mely az emberi életfunkcióknak már semmi tekintetben nem tud teret és keretet adni, nem remélheti, hogy éppen a művészei fogják a problémát megoldani. A magaskapitalizmus rövid művészeti fellendülése, illuziókra alapítva bár, de mégis sok olyan eredményt hozott, ami komoly értéknek tekinthető. Ezeket az eredményeket, ezeket az értékeket azonban már csak egy következő társadalmi rend fogja kiaknázhatni.


* L. Korunk 1931. márc. 216 o.


 


Vissza az oldal tetejére