FĹ‘oldal

Korunk 1931 Július

Valorizáció


DĂ©ry Tibor

 


58 éves, vékony madárfeje van, haját sárgára festi. Asztalán olcsó szárazbőrű kaktusz áll, amelyet legtöbbnyire elfelejt megöntözni. Ő és a kaktusz hasonlítanak egymásra. Az egyik hangja vékonyfonálu s még így is gyakran megcsuklik, a másik akkor se szól, ha leejtik a földre s összetörik cserepét, ami átlag minden hónapban egyszer megtörténik. Ilyenkor napokig hever lemeztelenített gyökerével, földmorzsák között az asztallapon s az ember utál hozzányúlni. Egy hét mulva új cserepet kap.


— Nagyságos asszony — mondja neki a cseléd, ha a folyosón véletlenül találkozik vele — tessék már új cserepet venni!


A vékony nagyságos asszony penzióban lakik, ahol egy vakudvarra nyíló sötét cselédszobát rendeztek be neki, reggeli és ebéddel napi három és fél pengőért. Vacsora helyett kávét iszik délután, a kávéházban, ahol el kell olvasnia az összes felfekvő ujságokat. Ha nem is az összeset végig, de legalább is az összeseknek a közgazdasági rovatát. Van egy nyeszlett bundája télire, azt nem veti le a kávéházban sem, holott a kályha mellett szokott ülni. Olvasás közben néha eszébe jut, hogy új cserepet kell vennie a kaktusznak. — Ja... ja — mondja, az ujságból felriadva, mintha a szobalánynak felelne, aki német. Olyankor is eszébe jut a cserép, amikor nem kell. Amióta koldusbotra jutott, kissé szórakozott.


Az ember álmodozik. Van, aki pénztárcát szeretne találni az uccán és szigorú szemmel, feddőn nézi az aszfaltot, amely elsikkasztja előle jussát: jár, jár s botjával olykor eszelősen megkopogtatja a járdát. Más levelet vár, a postást várja s reggelenként elszoruló szívvel ébred minden csengetésre: exotikus tájról most érkezik a vastag levél, ismeretlen bélyeggel, amely rézföldeket hoz donációba egy rokontól, akiről csak annyit (tud az ember, hogy csíptetőt visel s hogy szenet lapátolt, amikor áthajózott a tengeren. Vagy oly orvosról álmodozik, aki az aggsági tüneteket kis rózsaszín pilulákkal három nap alatt elmulasztja s dús fiatal hajat növeszt és tejfehér puha bőrt.


Az 58 éves Juli, vallási hajlamai lévén, földi reszurrekcióját a következőképen képzeli: angyali hirnök jő s tudtul adja, hogy ép az imént világosítván meg a minisztert, a tanács a holnapi napon el fogja határozni a hadikölcsön valorizációját. Üdv!


Vagy pontosabban:


Sötét éjjel van. Juli az ágyban fekszik, szemben az ablakkal s hallgatja a szomszéd lakásból áthangzó éles óraketyegést. Néha öt nyitott ujjával beleborzol ritkás sárga hajába, amely rövidre van nyírva s éjjel erősebben hull mint nappal. Az ablakpárkányon ekkor mintha valami gyenge fényt venne észre, gondörödő ezüst fényt, amelyről nem tudja, hogy egy pillanattal előbb ott volt-e már, de most mintha egyre erősbödnék, mintha egy távoli s lassan közeledő ezüst reflektor vetné előre görbe sugárkévéit. Már oly erős a fény, hogy Juli a legyet is meglátja benne, amelyet felzavart: zümmögve mászkál az ablakpárkányon, majd hirtelen elrepül. Helyére pedig, az ezüst síkon, apró gomolygó felhő ereszkedik, amely átszáll az üvegen; a felhőcskéből erős meztelen fehér láb válik ki, Juli pontosan kiveszi a mozgó inakat s a rózsaszín körmöket s mondhatatlan édes érzés fogja el. nagyot sóhajt. Ott áll az angyal teljes vértezetben az ablakpárkányon. Egy mélyülő sziklatáj peremén áll, fekete bazaltoszlop meredezik mögötte s hátrább vízesés világos porfüggönye száll alá a mélybe...


De hagyjuk a részleteket. Julinak egymillió kétszázezer korona hadikölcsöne van, amit az első évben fizetett be a férje, aranykoronákban az egész vagyonát; ezután meghalt. Juli eladta az autóját, az ékszereit, a lakását, a függőkoffereit, majd a fehérneműjét s beköltözött a cselédszobába és a kávéházba.


 Mindig a kávéházban, mindig a kávéházban. Nem szégyelled ezt az életet?


 Édes Jankám, hát abban a tyúkólban üljek egész nap, ahol megvesz az isten hidege! S Fredet hogy engedhetem be oda... te... te...


 Attól félsz, hogy kirabol, mi? Hogy elvágja csirkenyakadat azért a hadikölcsönért, amit...


 Kelj fel az asztalom mellől! Velem így nem beszélsz!


Janka elfordítja arcát, elhallgat. Juli továbbolvassa az ujságot. Vékony madárfeje kitüzesedik: ellenzéki beszédet olvas, amelyben a valorizációról is szó esik. Maga előtt látja a szónokot: karját a magasba emelve, mutatóujját kinyújtja, nemes arca kipirult, hangja ércesen dörög, ezüst páncélzata csillog a napfényben, pallósára üt, szárnyait csattogtatja, hogy szelük szinte elsöpri az alj népet s szép meztelen fehér lábával ingerülten dobbant, mint a mennydörgés...


Juli izgatottan forgatja hosszúnyakú sárga fejét. Ismeri mind, az ellenzéki szónokokat, egész argumentációjukat betéve tudja, kis madáreszében izgatottan csicseregnek a számok, éjjel se nyugszanak, hosszú csőrökkel rikácsolva benyúlnak álmába. Ébren s álmában, társaságban s ha egyedül van, másra nem tud gondolni, mint arra: hogy lesz az, ha ő megint milliómos lesz!


Egyelőre havi 130 pengő jövedelme van (60 pengő segély és kétszer 55 pengő egy-egy lánykori batrátnőjétől, akik közül az egyik Hollandiában lakik.) Senki sem érintkezik vele, csak Janka és Fred. Janka a nővére, az ötvenen jóval túl, vagyonuk összeomlásakor megtanult angol és francia gyorsírást, belépett egy bankba s napi tíz órai munkával megkeres 300 pengőt. Fejjel magasabb, mint apró nővére, épp oly sovány s nem festi szürke haját. Megveti Julit, de nem gyűlöli. Estefelé néha találkoznak a kávéházban, nyáron a korzón. Janka mindig egyenes derékkal jár. Fred még egyenesebben, mert még csak 21 éves és eintencer másodrangú lokálokban. Ha biztató hirek járnak a valorizációról, gyakran van együtt Julival, máskor hetek is eltelnek, míg újra meglátogatja. Nagyon buta s apró fekete bajusza van.


S így mulik az élet. Mindnyájan egyre öregebbek lesznek, Fred kivételével s minden hónapban eltörik egy cserép. Juliról azt tartják ismerősei, akiket olykor felkeres, hogy mániákus. — Tudod — mondja s keresztnevén nevezi a minisztert, akiről szó van — Sándor azt mondta, hogy az 5 százalékos kölcsön... — Türelmes mosollyal hallgatják, mint a beteget. Csőrös orra van s ha nem kendőzi vértelen, az állal összefolyó ajkait, mintha szája sem volna!


Hogy történhetett, hogy egy nap Juli kávéházi időben beállít az irodába hugához, aki ép íróasztalát csukogatja s haza készül. Először történik, hogy meglátogatja s Janka szinte meg sem ismeri s rémülten bámul arcába. — Mi történt veled? — kérdezi. Julit nem lehet megismerni, nem festette ki arcát s a szürkén ragyogó pofacsontok közül, mintha kétszer akkorára nőtt volna az orra: szemöldöke alig látszik, mert nincs utánaigazítva s a sárga haja fénytelenül hull homlokába, mint törött madárszárny. Nagy, aranyzsineggel átkötött csomagot tant kezébe, ezt szótlanul átnyújtja Jankának.


 Mi ez? kérdi ez egyre meglepettebben.


 Tedd el nekem mondja. A hadikölcsönök. Mihez kezdjek én odahaza velük... hisz úgy is alig férek el abban a tyúkólban!


Janka nem hisz a szemének. Hogy nővére kiadja kezéből a csomagot, amelyet még megtapogatni sem igen engedett addig! Figyelmesen az arcába néz. Juli vörösre sírt szemmel bámul maga elé, tekintete élettelen. Cipője csak félig van befűzve.


 Öreg vagyok, minek nekem ez már! mondja s kinyujtja reszkető kezét, mint az ellenzéki szónokok a képviselőházban.


 Mi bajod van?


Semmi baja sincs. S ha volt is, az is elmult már. Egy nap alatt néha öt évet öregszik az ember. Öregszik és megnyugszik.


Mi történt?... semmi! Julit egyik barátnője megkéri, kisérje el délután 16 éves lányát a strandfürdőbe, őneki nincs érkezése. A 16 éves ragyogóan szép, körülötte a levegő szinte pattogzik a fiatalságtól, mintha villanyárammal volna telítve minden sima tagja. Juli kis szobájába alig fér be, úgy perdül, forog, él minden porcikája, úgy cseng és harsog foga és arany haja. Juli már itt elszomorodik. Később egymás mellett mennek az uccán. — Tudod — mondja Juli s megrázza öreg sárga fejét, mint aki nem ért valamit — már akkor rosszul éreztem magam, valami nyomta a gyomromat, tudod, az volt az érzésem Janka, mintha valami korhadt falevélként zizegnék, ami beleakadt a cipője talpába, úgy szaladt és vonszol engem maga után a napsütésben... Igen, süt a nap és mennek az uccán. Fogalma sincs a hadikölcsönről. mondja Juli. Elmagyarázza neki, jobban mondva, elkezdi magyarázni, hogy mint áll a valorizáció ügye s hogy ha most nem is, de néhány éven belül... A 16 éves megkérdezi tőle, hány éves és amikor meghallja, hangosan, frissen felnevet. Nincs semmi sértő, semmi támadó nevetésében, oly jókedvű és ártatlan, mintha azon nevetne egy gyerek, hogy valaki megbotlik egy kőben és tántorog... Juli hirtelen elhallgat és nem beszél többet a valorizációról. Aztán kiérnek a fürdőbe, közös kabinba mennek. Amikor kijönnek a kabinból, Juli sápadt, halálsápadt, le kell ülnie, egyedül kell maradnia, leül a homokba, aztán visszamegy a kabinba, felöltözik. Évek óta, ki tudja, talán évtizedek óta nem látott fiatal testet. Most tudja meg, hogy ő nemsokára meg fog halni.


— Tudod — mondja —amikor ott állt előttem meztelenül, egy pillanatra maga elé nézett, végigsimított két tenyerével derekán és azt mondta: nekem kellene az a millió! Aztán térdére csapott és megint hangosan nevetett, mint előbb az uccán. Nekem már nem lehet gyermekem, Janka!


A tavaszi nap besüt az ablakon. A két nővér bólogatva ül egymással szemben, mint két szomorúfűz és susog. Később hazamennek. Juli azontul kevesebbet jár kávéházba, Freddel többé nem találkozik. Most néha előre köszön a házmesternének s egyszer hosszan elbeszélget az öreg mosónővel, ki fehérneműjét kezeli. Egy vasárnap délután együtt kimennek a népligetbe.


 


Vissza az oldal tetejére