FĹ‘oldal

Korunk 1931 Június

A magántisztviselőosztály válsága


Gergely Janka

 


A kistőkéseken kívül, akiknek a vagyonkáját háború és infláció felszívták, egyetlen társadalmi osztály helyzete sem változott meg annyira az elmult három évtized alatt, mint a magántisztviselőké. A gazda, a kereskedő, az orvos, az ügyvéd, a tanító, mind érzi mennyire változott a világ rendje, de legalább a munka külső körülményei mindegyikük számára nagyjából Ugyanazok maradtak. A magántisztviselő ellenben egészen megváltozott helyzettel áll szemben: ami azelőtt természetes volt, a korral való előbbrejutás: a hivatalnoki társadalom ranglétráján, az ma nincs. Ami régebben érték volt, az éveik munkájában gyüjtött tapasztalat, az ma hátrány vagy legalább is értéktelen. Egy igen keskeny felső réteg, a vezetők tapasztalata még ér valamit, a tömegé, a tízezreké nem érték, mert a gép tapasztalatok nélkül is pontosabban és gyorsabban dolgozik, mint az ezernyi testi-lelki behatástól függő emberi munkaerő.


Kis üzemek alkalmazottainál ez a nagy átalakulás egyelőre még kevésbé érezhető. Nem szentimentalizmusból, hanem mert az irodai munkagépek ma még nagyon drágák, csak nagyüzemek tudják őket beállítani. De nem, a kis üzemek helyzete determinálja az alkalmazottak sorsát: a döntő elhatározások, a bér- és alkalmazottpolitikai állásfoglalások a nagyüzemek személyzeti osztályain jönnek létre. A nagyüzemek pedig a tudományos üzemvezetés minden eszközével építik fel az egyszerűsített adminisztrációt és építik le ezzel egyidejűleg az alkalmazotti létszámot. Középeurópa egyik legnagyobb kávébehozatali vállalata például, melynek magában Bécsben kilencvenhat fióküzlete van, nemrégiben áttért a statisztikai gépekkel való könyvelésre. A főkönyvelőség azóta minden reggel tíz órakor dekára kimutatja, hogy a kilencvenhat fióküzlet mindegyikében előző esti üzletzárásig milyen volt a forgalom kávéban, cukorban, teában, csokoládéban és minden egyéb árúban, mennyi a pénztárállomány és mekkorák a készletek minden egyes árúcikkben. Ez a könyvelési osztály, amely ilyen rengeteg forgalmat bonyolít le, áll mindössze öt személyből, akik közül négy fiatal leány a statisztikai gépiekhez szükséges kartonlapokat lyukasztja, mig az ötödik a kilyukasztott lapokat a gépbe behelyezi. Az összes többi munkát: szortirozást, feljegyzést, összesítést, elvégzi a gép.


A perspektíva tehát kilátástalan, ha még oly helyes is az üzemracionalizálás törekvése s a termelés olcsobbá tétele, mert ez a tendencia egybeesik a fogyasztás eddig soha nem tapasztalt krízisével és felmerül a kérdés, vajjon ki fogja megvásárolni a sok olcsón előállított élelmiszert, ruházati és egyéb használati cikket. Nem, mintha a legszélesebb társadalmi rétegnek nem volna szüksége sokkal több élelemre és ruházatra. Sőt a legnagyobb szüksége van rá. De — a termelés — minden racionalizálás ellenére sem tudja nélkülözni azt a negyven-ötven millió fogyasztót, aki a Népszövetség által hivatalosan kimutatott munkanélküliek millióiból és azok családjából kerülve ki, ma alig jöhet számításba a fogyasztás szempontjából.


De térjünk vissza a magántisztviselőkhöz. Európa egyik legtekintélyesebb polgári napilapja, a Frankfurter Zeitung: cikksorozatot közölt egyik ismert közgazdasági szerkesztője, S. Kracauer tollából, amely Die Angestellten címen,, könyvalakban is megjelent. Kevés ennél megrázóbb helyzetképet produkált mostanában a könyvpiac. — A könyv Németország anyagát dolgozza fel, ahol három és félmillió az irodai magánalkalmazottak száma, köztük 1.2 millió nő. Szerző gondolatmenete nagyjából a következő:


Álláshoz jutni azelőtt is igen nehéz volt, ma még sokkal nehezebb. Nem csupán azért, mert kevesebb állásra több a reflektáns, hanem azért is, mert próbaszolgálaton kívül még egészen speciális vizsgálatokon is keresztül kell esnie a jelöltnek ha az iskolai előképzettség és származás kellékeinek „megfelel. Az ilyen alkalmassági vizsgák, orvosi vizsgálat mellett még psychotechnikai és grafológiai térre is kiterjednek és igen fontos a jó megjelenés és az előzékeny modor. Akinek valami testi hibája van vagy ősz a haja, ráncos az arca, hiányos a fogazata, az már előre kevesebb reménnyel kopogtat a főnök ajtaján, mint. aki fiatal és jó megjelenésű. Amerika után most már Európában is virágzásnak indul ez alapon a kozmetika. Olyannyira fontos szempont ez, hogy egy képviselő a német parlamentben indítványt tett arranézve, hogy a szociális biztosítás az ilyen irányú Entstellungs-Führsorgera is terjedjen ki.


Ha azután nagynehezen bejutott valaki egy üzembe, akkor úgy jár, mint a fiatal katona: kizárólag csak feljebbvalói vannak. De még oly gyorsan sem megy előre, mint a katona, mert a vezető állás nagyon kevés. Az irodai munka annyira mechanizált, hogy csak egy-egy részlet jut belőle minden alkalmazottnak és a vezetés pár vezérkari tiszt kezében fut össze. A főnök szobája százszorosan elzárt szentély, semmi jele ott a lázas tevékenységnek, hűvös nyugalom; honol benne, de a falán ott függnek az egész munkamenetet sematikusan feltüntető ábrák. Fényjelek jelzik például, hogy mikor indul el a posta aláirásra, miután diktáló-, író-, számoló-, könyvelő-gépek, meg színre és méretre pontosan előírt blanketták segítségével elkészült. A felelősség csak a cégvezetőknél kezdődik, akiknek a száma igen csekély. A munka menete a legprecízebben és a legnagyobb részletességgel elő írva, az instrukcióban még a szellőztetési pauzákról sem feledkeznek meg. Szakképzettség, tapasztalat mind felesleges, csak egyet kívánnak az alkalmazottaktól: a munkatempóra való figyelmet. Egyik nagyüzem az író- és számológépeken dolgozó alkalmazottait maga oktatja ki a gépek kezelésére. Az; evvel megbízott tanító leülteti őket a gépek elé és miután a kezelést nagyjából megmagyarázta, bekapcsol egy grammofont. A tanulók akaratlanul is a zene ritmusára dolgoznak és nem veszik észre, hogy a lemez egyre gyorsabban forog,, a munkatempó egyre lázasabb. Ezeket a különlegesen gyors munkára dresszirozott munkaerőket azután később rászabadítják a többiekre, akik ezt az iramot nem birván, rövidesen mind a munkanélküliek szomorú táborát gyarapítják.


A racionalizálás általános szabályait egy erre a célra külön alakult testület, a Reichskuratorium für Wirtschaftlichkeit (RKW) állítja fel. Az a szó, hogy ember, egyén, nem fordul elő sehol. „Nyilván azért, mert az ember már nem játszik fontos szerepet” — mondja Kracauer. Hogy ilyen körülmények között a munka monoton robottá válik, az csak természetes. Mutatkozik is ellenállás a régebbi generáció részéről: Kampf um die Arbeitsfreude jeligével.


A régebbi generáció sorsa különben is tragikus. Ha valaki negyven év körüli korban valamilyen okból elveszti az állását, csak különös szerencsés véletlen folytán kaphat ujat, — egyébként elveszett ember. És ez az: „öregség” már nagyon korán kezdődik. Egy berlini divatárú üzlet „idősebb” 25—26 éves alkalmazottat keres hirdetés utján. Joggal kérdi erre Kracauer: hol kezdődik vajjon az ifjukor? Egy alkalmazotti szervezet körkérdésére beérkezett válaszokból a következőket közli:


1.      Üzemvezető voltam. Jelenleg negyvenéves vagyok, két gyermekkel, három éve állás nélkül.


2.      Harminckilenc éves, nős, három gyermekkel. Három éve állástalan. Jövőm ? Munka, elmegyógyintézet vagy a gázcsap.


3.      Harmincnyolc éves, négy gyermekkel. Teljesen kétségbeesett, önbizalmát vesztett ember.


4.      Harminckét éves, két gyermekkel. „A jövőm sivár és kilátástalan. Legjobb volna mielőbb meghalni.”


A munkáltatók az alkalmazottak eme szomorú hangulatát természetesen a maguk javára használják ki és olyan dolgok is fordulnak elő, hogy még a biróságok is megsokalják. Egy nagy iparvállalatnál tizenöt éve dolgozott egy jelenleg harminchárom éves gyorsírónő. Fuzió folytán áthelyezték egy más osztálybaj, gépírói minőségben. Ezt a degradálást félév mulva elbocsátás követte, betegeskedés és lassuság címén. Az ügy bíróság elé került és a bíróság megítélte az elbocsátott tisztviselőnőnek a végkielégítést azzal, hogy a szóban forgó nagy cégnek módjában lett volna tovább is foglalkoztatni a tizenöt éven át bevált munkaerőt, aki ellen a legutóbbi időkig semmi panasz nem merült fel. Különben sincs tisztázva, — mondta a felperes ügyvédje beadványában — hogy, a felperes munkateljesítménye! volt-e elégtelen vagy az ujabban beállított írógépkezelőké abnormisan felfokozott.


Hogy ilyen abnormisan felfokozott teljesítmények is előfordulnak, arra égy igen érdekes adatot látunk a bécsi munkás-és alkalmazotti kamarának egy a Kracauer-könyv megjelenése óta kiadott Handbuch der Frauenarbeit in Oesterreich című gyüjtőművében. Egy osztrák iparvállalat Hollerith-rendszerű statisztikai gépeket állított fel, melyek a már említett lyukasztott kartonlapokkal dolgoznak. A lyukasztást fiatal leányok végzik, akiknek a munkakedvét úgy akarták fokozni, hogy gyorsasági díjakat tűztek ki. A díjak olcsó ékszereik voltak. Hogy az ékszereket elnyerjék, hihetetlenül agyonhajszolt tempóban dolgoztak és az eredmény az lett, hogy aki a leggyorsabban dolgozott és a kitűzőt díjat elnyerte, annak a munkateljesítményét állapították meg minimumként. Aki ezt a teljesítményt nem érte el, annak a munkájára a vállalat egyszerrűen nem reflektált tovább...


Az előmenetel kérdése szintén más, mint azelőtt. Sok a tömegmunkás, kevés a vezető. Utóbbiakat a leépítés veszélye nem nagyon fenyegeti, mert tudvalevőleg a takarékosság a kissebb állásoknál kezdődik. De ha meg is üresedik egy-egy jobb állás haláleset folytán, azt ritkán töltik be az üzemből! kikerülő alkalmazottal. Rendesen kívülről hoznak valakit, aki jól megválasztotta a szüleit vagy az összeköttetéseit.


Az ilymódon felgyülemlő sok elégedetlenséget a vállalatok vezetői természetesen igyekeznek valahogy levezetni. Ennek a célnak a szolgálatába állították a ma oly népszerű sportszenvedélyt. Alig van nagyobb üzemi, amelynek ne volnának torna-, futball-,, tennisz- vagy uszó-csapatai. A csapatok felszerelése, klubházak bérlése, csónakok vásárlása stb. terén szívesen áll a vállalat az alkalmazottak segítségére, az igazgatóság tagjai még diszelnöki tisztet is vállalnak a sport- vagy dalegyletben, csak arra ügyelnek nagyon, hogy más alkalmazottakkal ne kerüljenek összet, nehogy komolyabb szervezkedés legyen a labdarugás következménye.


Igen megszívlelendő dolgokat mond el Kracauer arról a furcsa háboruskodásról, amely egyrészt a köz- és magántisztviselők, Másrészt az irodai- és elárusító-alkalmazottak között folyik. A leggroteszkebb a bankhivatalnokok osztálygőgje. Az üzemmechanizálás a nagybankokban mutatja a legnagyobb arányú fejlődést, mert ott a leggazdaságosabb a költséges irodagépek beállítása. Ennek folytán a bankhivatalnokok munkája sablonizálódott leginkább. Mégis ők tartják magukat ma is a magántisztvisélő társadalom elitjénak. Hogy miért, senki sem tudja. Lehet valami igaz abban az állításban, hogy az aranyborjúval, la pénzzel való foglalkozás és a bankpaloták pompája hat bizonyos mértékig a bennük dolgozók mentalitására, úgyanúgy, ahogy a székesegyházak pompája emeli a hívők hitbuzgalmát.


Ezek révén Kracauer is felveti a kérdést, hogy miben rejlik ima a munkás- és a magánalkalmazott helyzetének különbözősége s válaszában arra utal, hogy más az életstandardjuk. Egy német alkalmazotti szervezet két évvel ezelőtt ankétet rendezett annak megállapítására, hogy hogyan él a német alkalmazott. Az ankét eredményeként az szürődött le, hogy a munkás átlag többet költ élelemre, az alkalmazott többiet testápolásira, utazásra, szórakozásra. Ez önmagában azonban még nem tenné ki a különbséget, ha nem volna egy lényegtelen, de mégis nagyon lényeges eltérés: a hivatalnok havi fizetése szemben a munkás hetibérével. Ha számszerűleg nem is változtat a helyzeten, hogy a dolgozó egy meghatározott összeget heti vagy havi részietekben kap-e kézhez, mégis,, legalább Európában, nagyon befolyásolja ez a különbség az életvitelt. És az alkalmazottak ragaszkodnak, is a havi fizetéshez. Nem is ok nélkül.


Az alkalmazotti problémák egyik kiváló szakértője: Ernst Lackenbacher, a bécsi Kampf egyik legutóbbi számában igen figyelemreméltó dolgokat mond el erre vonatkozólag. Többek között a következőket:


Ha a munkatartalom, a remélt előhaladás és az alkalmaztatás állandó jellege meg is szüntek, valami maradt, ami az alkalmazottat a munkástól megkülönbözteti: a fix havi fizetés. A munkás óra- vagy akkord-bért kap, aszerint,, hogy mennyi ideig vagy mennyit dolgozott. Ha túlórázik, többet kap, ha ünnep van, akár egyházi, akár krízis-okozta ünnep, kevesebbet. Az alkalmazottnál másként áll a dolog. Ő mindig fix összeget kap, akár huszonnyolc, akár harmincegy napos a hónap, akár betegség folytán mulasztott, akár ünnepnapokon maradt otthon.


A vállalkozók most ezt is meg akarják változtatni. Ezt a fejlődést meg lehet figyelni Németország legujabb szociális történetén. 1930. tavaszán kezdődött a folyamat, a Becker-féle vas műveknél. Az egyesült acélművek megvásárolták ezt a telepet, hogy az acélkartell árait ne rontsa. A telep üzembeszüntetésre volt ítélve. Állásaikat megmentendő, a megrémült alkalmazottak felajánlották, hogy lemondanak szerződésszerű illetményeik egy részéről, ha a telep továbbra is üzemben marad. A hatalomra éhes acéltröszt azonnal átlátta, milyen fontos előny kinálkozik itt és hajlandó volt az ajánlatot elfogadni, ha az illetékes szakszervezetek a fizetésredukciót szerződésbe foglalják. A szervezetek ilyen megállapodást természetesen nem köthettek, de ez a helyes állásfoglalás nem segített rajtuk.


A következő fázis volt az Oyenhausen-i választott birósági döntés. A Rajna-westfáliai nehézipari munkások kollektiv szerződésé lejárt és a döntőbíró megengedte a munkáltatóknak az akkordbérek leszállítását. A munkások a munkaügyi miniszterhez felebbeztek, aki a „Preisabbau durch Lohnabbau” jelszava mögé bujva, megállapodott a vállalkozókkal egy árcsökkentésben és egyidejűleg leszállította 7.5 százalékkal nemcsak a munkások, hanem az alkalmazottak fizetéseit is, amelyek pedig nem is képezték vita tárgyát. Az alkalmazottak szakszervezete azt hitte, hogy eme jogi képtelenség ellen védelmet keresnek a biróságoknál. De csalódott. A bércsökkentési pszichózis hatása, alatt a biróságok nem respektálták a fennálló szerződéseket).


A berlini elektromos ipar azután döntő csapást mért a fix havifizetések rendszerére. Alternativa élé állította az alkalmazottakat. Vagy tömeges felmondások vagy munkaidő megrövidítés bérredukcióvál. Perre került a dolog, melyet az alkalmazotti szervezetek első fokon megnyertek, másodikon elvesztettek. Az intervencióra felkért munkaügyi miniszter nem a trösztöt, ha-nem az alkalmazottakat igyekezett engedékenységre birni. Közben az üzemiek életbeléptették a munkaidő és illetményredukciót, a tröszt hatalmas feje, Siemens jó példával óhajtván előljárni önként lemondott óriási jövedelme tiz százalékáról. Hogy mi maradhatott Siemensnek a jövedelméből elképzelhetjük, ha tudjuk, hogy nem ő, a koncern hatalmas elnöke, hanem a nála sokkal kisebb állású és jövedelmű két vezérigazgató évente egy-egy millió márkát keres. A koncern huszonöt igazgatójának illetményei annyit tesznek ki, mint ötezer alkalmazotté együttvéve. A tízezer alkalmazott mindössze kétszerannyi fizetést kap együttvéve, mint a huszonöt igazgató.


Hasonló jelenség az osztrák elektromos iparban is előfordult (Elin) és a legnagyobb osztrák nehézipari vállalat (Alpine Montan) éppen most határozta el az általános bér- és fizetésredukciót.


*


A magánalkalmazotti réteg válsága csak egyik tünete annak az általános válság-szituációnak amelybe termelési és ráépülő társadalmi rendünk került.


 


Vissza az oldal tetejére