Főoldal

Korunk 1931 Április

Garami


Haraszti Sándor

 


Pár napig ott ragyogott ez a név a magyar szociáldemokrácia firmamentumán. De csak pár napig. Aztán fénytelenül, mint pályáttévesztett meteor lebukott és elmerült a párthétköznap nem éppen üdítő tengerében. S ha igaz, már ki is utazott külföldre, mint Coriolán, szivében tele keserűséggel, megtépázott vezéri nimbusszal, panaszkodva. A párt „hálátlan” volt hozzá, a magyar szociáldemokrácia úgy bánt vele, mint fölszarvazott férjek szoktak a — kanapéval. Vele a vezérrel, a tekintéllyel, néhai miniszterrel, a Népszava Hötzendorfi Konrádjával, a kommun emigránsával! S nem jutott eszébe Bebelnek az a bölcs mondása, hogy ,,a tömegek soha sem hálásak, aki tehát hálátlanságról beszél, saját magára panaszkodik.” De hogy is jutott volna eszébe, hiszen ót csak egy párt és annak a pártnak is nem éppen népszerű vezérkara küldte önkéntes számüzetésbe. S miért? Mi történt tulajdonképpen? A vezér került szembe az alvezérekkel, egyént ambició és hiuság egyéni ambíciókkal és hiuságokkal? Semmiesetre. A konfliktus sokkal mélyebben érinti a magyar szociáldemokrácia válságát. Garamival a bürokrácia falanxterén is átütő „elégedetlenség” csapott össze a hivatalos pártpolitikával. Mit rótt fel jennek a pártpolitikának ? Azt, hogy tulságosan nyiltan és „taktikátlanul ballag Bethlen pórázán. S olcsón szolgál, anélkül, hogy „eredményekkel” tudná magát fedezni. A következmény? A proletártömegek előtt elveszti becsületét, izolálódik, elgyengül. Ott van szeptember 1, ott vannak a munkanélküli tüntetések! Azt bizonyítják, hogy a tömegeket a nyomor és elégedetlenség viszi — balfelé. S ha a szociáldemokrácia megáll, Bethlenhez ragad, hamarosan azon veszi észre magát, hogy nincs kivel és kinek a kontójára paktumot kötni. A mór-nak pedig, ha már nem tudja elvégezni a dolgát, egyszerűen kiteszik a szűrét. A pártnak tehát követni kell a tömegeket balfelé... Nem kell azonban megijedni: a balfelé masirozás nem jelenti azt, hogy a „reálpolitikát” most már felváltja a tényleges osztályharc. Ez a balfelé-lépés csupán egyszerű „taktika”, életbiztosítása a szociáldemokráciának, felismerése annak a ténynek, hogy a tömegek megtartására az eddigi módszerek már nem alkalmasak. Azt sem kell komolyan venni, hogy ki tartja lehetségesnek az uralkodó fasizmus „demokratizálódását” és ki lát ebben veszedelmes kilengést. Peyer és társai siettek is leszögezni, hogy „lényegében” nincs köztük és Garami közt semmi ellentét. S ez olyan igaz, mint ahogy Makó messze van Jeruzsálemtől. Hogy ennek ellenére mégsem fogadták meg a vezéri tanácsot? Ennek is megvan a magyarázata. A párt hivatalos vezetősége tudja, amit Garami, a politikusnak örök dilletáns, nem tud. Azt hogy az a taktika, amit javasolt, igen veszedelmes. Azt mondhatnám: kétélű fegyver. Tömegharc? De ki meri garantálni, hogy nem járnak úgy, mint Goethe büvészinasa? A sírna, járt-úton nemérheti az embert baleset, a jégen, azonban könnyen bukik. S a szociáldemokrácia soha sem szerette, ma pedig különösen nem kedveli a kockázatot. Garami viszont valami ilyesmit akart. A bürokráciának több gondot, munkát, a pártnak több izgalmat, sikert. Am ki tudja nincs-e igaza Rosa Luxemburgnak: „Vannak győzelmek, amik tulajdonképen vereségek és van vereség, ami felér egy győzelemmel.” (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére