Korunk 1931 Március

Prix Séverine


Bölöni György

 


A „Prix Séverine”-t, melyet irodalmi békedíj számba vesznek itt Párisban, először most adták ki és Marcelle Capy nyerte meg egy regényével. Az író egyénisége nagyon rokonszenves: a ritka asszonyok közé tartozik, akiket a háború nem szédített meg Franciaországban s aki mindjárt elejjén észrevette a nagy csalást. Szóval, tollal, tettel agitált Capy a háború ellen, cikkekben és munkahelyeken, gyárakban munkásnők között. Írásait akkoriban Romain Rolland ajánlotta be a közönségnek. Capy a háború óta sem lett csak a szép szavak embere és nem Briand pacifizmusa csöpög a tolláról, ha ír és akkor sem, ha beszél. Capy Franciaország legjobb női szónoka és ha át-átjárja, Európát, hogy a reakciós uszítások ellen síkraszálljon, mindig meglátja a dolgok nagy összefüggéseit, akár a kanadai gabonatrösztökről, akár a népszövetség hamis ópitum politikájáról essék szó. Capy abba a kis elít női csoportba tartozik, mely Madame Duchéne-nel, Camille Drévet-vel a férfiakat megszégyenítő kitartással jár élén a gondolat szabadságmozgalmainak. Ő úgy mondja magáról: „femme sociale”, hangsúlyozva, hogy elsősorban szociális lény és ezzel is elakarja magát az irodalmi kékharisnyáktól különböztetni.


Capy regénye (Les hommes passérent...) háborús regény, itt-ott mintha egyenesen riport regény volna, oly nyersen és egyszerűen mondja el a dolgokat, másutt pedig a föld, a paraszt, az emberszeretet és az emberi elnyomottság himnusza. A frontmögötti Franciaország egy délvidéki kis falujának élete, ahol a parasztok igazában még azt sem tudják, hogy Németország létezik s merne van a valóságban, amikor jön a háború. Jön a háború és a köztársaság uralkodó hatalma épp úgy a frontra söpri a francia parasztot, mint a császári mozgósítási parancs a német bakát. Nincs különbség: a láthatatlan hatalom épp úgy elbánik a franciákkal, mint a németekkel. „Il faut toujouirs dire la vérité” ez Capy könyvének Séverinetől örökségképp kapott mottója. Mi is ez az igazság? A regény egyik igazsága az, hogy megmutatja mennyire magára hagyott és osztályában elnyomott a francia paraszt és mennyire az uralkodó polgárság kiszolgáltatottja. Az is igazság, hogy nem volt revanche-szomj, nem volt német-gyűlölet, de elkeseredés volt azok ellen, akik a háborút csinálták. A francia falúból elmennek a férfiak és a magukramaradt asszonyoknak kell megbirkózniuk a földdel. Emberfeletti viaskodás ez — és ez is egy igazság. Folyik a háború és az ellenség, — a német, — fogalmának réme üli meg a falut, az ellenségé, akinek golyói a fronton lévőket a halálba küldi. De egyszer a szántásban, vetésben, aratásban kimerült, férfinélküli asszonyok megkapják az első német fogoly szállítmányt. Azok, akik a halált osztogatták, most segítőtársak lesznek és itt a nagy igazság, — megszületik a föld és a dolgozók szolidarítása a háborús pszihózis helyébe. A német foglyok után jönnek oroszok is, a németországi fogolytáborok lakói és végül megjönnek a franciák is, ki épen, ki csonkán vagy betegen, ha ugyan valamelyik milliós sírban ott nem maradt valahol. De ha hazajöttek, akkor sem azok akik elmentek: nagyon megváltozott a világ, a hajzatért férfiak és otthonmaradt asszonyok egyformán érzik a „miért” hiábavalóságát. Közeli városok hadispekulánsainak zsirosodásában a paraszt asszonyok szemük előtt látják a háborús kapitalizmust. A német foglyok gépekről, bányákról, kohókról, gyáriakról mesélnek és megismernek velük egy haladó, modern Németországot. A forradalmi Oroszország oroszainak hazavágyódásából felmelengetődik a faluban a szájhagyomány, a nagy forradalomról. És Capy nagyon jól megmutatja, hogy hol élnek igazán a forradalom hagyományai. Nem a július 14-iki nemzeti ünnepek lampionjaiban, zászlódíszeiben és báli orcseszterjeiben, hanem a parasztok emlékében. „A falubab tudták, — könyve egy szakaszát idézem, — hogy mi az, hogy forradalom. A történelmet tanulják az iskolában, de elfelejtik munkaközben. De van egy történelem, mely generációról-generációra mesélve száll. Az orosz események emlékeket idéztek. A vén asszonyok újra elmesélték, amit anyáiktól hallottak. A nagy forradalom idején sokan éltek a faluban, csupa földnélküli, pénztelen szegény ember. A föld mind a nagybirtokosoké volt. Egy Ragasse nevű főbérlő úgy címeztette maigát, hogy aranykirály: annyi aranya volt. Hogy mutassa milyen gazdag, aranyport hintett fehér bodros parókájára. A kutyáit friss hússal tartotta. A parasztok ez alatt zsirtalan levest, fekete kenyeret és nyers hagymát zabáltak. Nagy ünnepélyeket adott, ahol csodaszép dámákat látott vendégül, mondják, hogy a szeretői voltak. Parókát hordtak a fejükön és abroncsos szoknyát a hátuljukon. A faluban pedig a parasztasszonyoknak egyetlen ruhája volt, amit juhok gyapjából szőttek és lakodalmuk napjától a halálukig viseltek. — A Konvent letartóztatta Ragasse urat és leütötték a fejét — Bellecombe úrnak kastélya volt egy erdő közepén, hogy legyen hol vadásznia és szöllői voltak, hogy legyen a pincébe mit tennie. Az „öregek” mesélték, hogy amikor vasárnaponként templomba ment a faluban, pálcája végivel szedte le a főkötőt azoknak az asszonyoknak a fejéről, akik megtetszettek neki. Ezek meg se mozdultak, lesütötték a fejüket, Bellecombe úr azt szerette volna megértetni velük, hogy a báj csak a jó házból való nők kiváltsága. A forradalmak elől megszökött. Emigráns lett. A pincéjét feltörték. A kastélyát felgyujtották. Kő kövön nem maradt. — Hát a La Bastide Uraság? Ez gályarabságra juttatott valakit vadorzásért, akinek a felesége bánatában vízibe ölte magát. Ez az uraság tizenhét-tizenhárom éves lánykákkal fajtalankodott, és nem volt szabad ellene panaszt tenniük. — Felhúzták egy nyárfára. Az asszonyok a carmagnolet táncolták, mialatt a nyelve lógott. Sokat tűrtek. Sokat szenvedtek. Bosszut álltak. — Ez volt a nagy forradalom. — A régi parasztvér forrt az erekben a régi emlékekre, a vér, amit a barázdák szűkösen tápláltak, amit perzselt a nap, csípett a hideg, megcsúfoltak az igazságtalanságok, — amivel a háború a földet öntözte, ez az áldozati vér, mely mindig újjá ébred, mint tavasszal a fák nedűje, s mellyel újjászületnek fajták és nemzetek.”


Capy regénye kezdi Franciaországban utólérni a német háborús regények népszerűségét. Amiért Párisban a német háborús regényeknek s újabban a békeregényeknek nagy kelendősége van, nem valami túlerős békehullám lepte el az országot. Emmanuel Berl találóan állapította meg a multkoriban, hogy a híres francia békevágy, amiről annyit beszélnek, nem a béke szeretete, hanem egyszerűen a békeszerződések kiváltságainak védelme. Ennek a pacifizmusnak a háború elsősorban a németek háborúja volt, valamilyes „Made in Germany” s csak természetes tehát, ha ennek a német iparcikknek ezuttal a német írók a legjobb szakértői. Igaz, hogy Barbusse és francia írótársai leplezték le először a háborút és mutatták be a nagy mészárlást a tranchéek katonáinak emberi figuráiban és szenvedéseiben, de azóta sem emberileg sem szociálisan a francia írók a háborús körön túl nem mentek. És ha a francia a Remarque-ot falja és folytatásokban olvassa új regényét a Matin-ben, — (ha ugyan itt-ott meghamisítva is,) —, vagy Glaester Béké-jét az Oeuvre-ben vagy Renn Nachkriegjét Flammarion kezén már kiint a könyvpiacon, — ez az érdeklődés már nemcsak a háborúnak szól, hanem szól azoknak a kérdéseknek is, melyek a nagy háborúból megszülettek s az ő prosperitását és nyugalmának versaillei békeerődjét fenyegetik. A francia kiváncsi, hogyan vergődik a német a háború poklában, amit magára zúdított és hogyan pereg le utolsó fejezete a német nemzeti debacle-nak, hogyan omlik össze II. Vilmos császársága és hogyan születik meg a mai köztársaság, mely neki a Young-plan millióit fizeti. De ezekben a regényekben ott van a német forradalom elbukásának szociális tragédiája, benne az emberiség számára fontos lényeg, az új idők vívódó vajudása, amit miután saját írói nem tudják neki megmutatni, idegen íróktól kell megismernie. Marcelle Capy regénye azért valósággal esemény, mert francia író létére meri csinálni és a francia polgár önzésének és változástól félő konzervativizmusának felvetíteni, hogy új világ van keletkezőben. (Páris)


 


Vissza az oldal tetejére | |