Korunk 1931 Február.

Gránti


Wladimir Lidin

 


Egy márvány vagy gránittömböt akartam vásárolni egyik barátom sírjára. Egy fiatal, izmos munkás jött el értem kora reggel, hogy segítségemre legyen az alkalmas kő kiválasztásában, amely méltó ahhoz, hogy egy ember nevét megörökítse.


— Nagyon nagy raktárunk van, — mondotta a munkás — de innen egy jó mérföldnyi távolságra.


Az orra kissé ragyogott a márciusi széltől s a kezei, amiken meglátszott a kövekkel való foglalkozás, pompás ráncokkal és karco ásokkal voltak teli. A város legkülső határáig mentünk, egész egy kolostorig, amelyben most egy mozi és egy klub-ház van elhelyezve. A kolostort ódon temető vette körül, amit három évvel ezelőtt bezártak s a pusztulásnak adtak át. Szerteszéjjel a gránit és márvány tömbök százai hevertek a félig kialudt nevekkel, amelyek valamikor talán híresek és ragyogóak voltak. Minden romlásban volt — összetört, összeomlott, pusztuló. Hig agyagon, sirokközti tócsákon mentünk keresztül s lábbal tapostuk azt, amit az én érzésem szerint nem lett volna szabad lábbal tapodni...


– Mindebből itt egy év mulva nem marad semmi, — mondotta a kőfaragó munkás élénken — mert itt egy stadiont építenek és futballozni fognak. Itt tessék valamilyen követ kiválasztani...


Találtam is egy megfelelő, nagy lapu, finoman csiszolt márvány tömböt, amelyre a küzdő és életharcos barát neve véshető.


— Nem, ezt a márványtömböt nem adják nekünk — mondotta a munkás, miközben a márvány halványrózsaszínbe játszó felületét megsimogatta, — ez szétfürészelés alá kerül. A villamosművek részére kapcsolótáblákat csinálnak belőle. Tessék talán egy kisebb darabot választani, vagy pedig gránitot. Ezeket a vaskeritéseket beolvasszák, vagy pedig minden változtatás nélkül használják fel új házak építésénél. Minden célszerűség szerint történik.


Tovább mentünk a temető felszaggatott útjain, keresztül a nedves földön, amelyből áradt a tavasz szag. A kolostor öreg, csipkés falain égett a nap. Mindenütt nevek voltak láthatók, amelyek valaha a kolostor zsíros aldásaiban részesültek s eltört oszlopok és feszületek s felhalmozott vasdarabok, a gyárakban való értékesítés vagy házépítésnél való felhasználás céljából.


— Anyagunk van bőven, — mondotta a munkás — egy egész pályaudvart lehetne építeni márványból. S ez mind külföldi, főleg olasz márvány, amit ma már egyáltalán nem lehet megfizetni! Ebből a szoborból itt húsz darab villanykapcsoló táblát lehet csinálni. Ebből a gránitból építettük az Intézet lépcsőjét — nagyon pompásan sikerült!


Tovább ment. Szakszerűen kopogtatta a gránit és a. márvány tömböket és simogatta csiszolt felületüket; — én mögötte arra gondoltam, hogy az intézet lépcsője valóban pompás s tulajdonképen sokkal fontosabb valami, mint mindezek az emlékjelek itt emberek számára, akik az élők teréről már réges-rég leléptek. S egyszerre a villanykapcsoló táblák számára szolgáló márvány sokkal jobban kezdett érdekelni, mint a régi feszületek s éreztem, hogy az a lira, amellyel megszoktam a multon csüggeni, az új erők élő futása előtt — oszlik. A munkás mögött mentem és már nem gondoltam többet a halottakra, hanem szememmel azokat a sík felületeket méregettem, amelyen nem sokára élő emberek futnak és ugranak és fiatal lábak rugják a labdát. Egy mozdulat a régi márvány síkján fényt gyullaszt, a gránit lépcsőfokon emberek lépnek felfelé s a vaskerítések, amelyek a sírokat veszik körül, nemisokára kerteket öveznek, amelyekben nevető gyermekek játszanak. Vajjon nem a legméltóbb emlékezés-e ez a holtakra, a cselekedeteikre és a kalandjaikra? A beomlott temetők fölött mindig valami méla fájdalom lebeg, engem azonban ez az érzés már nem fog el többet. — Éreztem, hogy ezek mögött a kolostorfalak mögött egy még mérhetetlenebb tér feszül, amely a föld erjedő szagában már az új tavasz csirái elé töri vajudva az útat.


— Ez a gránit itt nagyon olcsón megkapható, — mondotta most a fiatal munkás és megkopogtatta a szürke követ, — a legjobb svéd Labrador.


Én azonban tovább mentem a kolostorig és ismét vissza. Eltökélt szándékom volt kikeresni egy sírkövet a barátom számára s ezt a szándékomat már nem tudtam végrehajtani. Egyre a munkás mögött mentem és arra gondoltam, hogy a legjobb sír, a legszebb nyugvóhely — a sír a pusztában, a szelek rohamai közt, madarak menedékeül, vadon növő fű bozótjai közt — örök egyformán a jelenben és a jövőben. S hogy a régi tiszteletreméltó kövekből a holtak neveivel most lépcsők készülnek az élők számára s az ódon márványból villamos kapcsolótáblákat állítanak elő — mindez számomra egy új lírának tünt, a mi mai napjaink lírájának, amely ellenébe én a régi napok tetteknélküli líráját öntetszelgő mélabujával s magamagába szerelmes fájdalmával szívesen odaadtam.


— Majd eljövök mégegyszer. Talán legközelebb majd akadok valamire, — mondottam bucsuzás közben. Többet azonban nem mentem vissza.


Ismeretlen külvárosi utcákon mentem haza és az töltött el, hogy a mi mai időnk — gránit s hogy ne a nevek, még ha oly mélyen meg is érdemlik a vésőt, maradjanak az emlékezetben, hanem a tettek és napok, amelyek az emberiség fejlődésében a korszakokat kimérik s hogy a legszebb ajándék egy barát sírjára nem egy kő, hanem egy marék mag, amely a föld örök szomját csitítja s élő erejével ujból termékennyé teszi.


* A „törzs” (=phylum) a legátfogóbb biológiai rendszertani kategória.


 


Vissza az oldal tetejére | |