FĹ‘oldal

Korunk 1931 Január

Fogaskerék


Kodolányi János

 


Az ütött-kopott vicinálisban nem égett lámpa. Régen fényűzés volt már akkor a vasuti kocsikban a világítás. Az ablakok ki voltak törve, a kerekek csikorogtak, a lépcsők mocskosak voltak. Néhány parasztasszony és paraszt kapaszkodott fel a kocsikba, a parasztok csizmában voltak és foghagymaszagot árasztottak, az asszonyok kendőbe csavarták a fejüket s irdatlan kosarakat és zsákokat cipeltek. A diák megváltotta a jegyét s beszállt a harmadosztályú kocsiba. Meghuzódott egy sarokban. A helyeket lassanként elfoglalták az utasok. Valahonnét gyertya került elő.


— A rosseb egye meg ezt a gyúttót, — káromkodott egy hosszú, nagybajúszú paraszt, mert hiába dörzsölte a gyufát, nem akart meg gyúlni.


— Olyan e, akár a fóradalom, — mondta rá egy másik parasztember. — Hiába csiholik, nem akar meggyúlni.


Egy katona, aki a vörös hadsereg lapos sapkáját viselte s a sapkán rajta volt a vörös szalag is, öngyujtót kotort elő s meg akarta gyujtani a gyertyát. De a gyertya nem volt hajlandó égni.


— Istenöm, istenöm, — sóhajtott a parasztasszony, akié a gyertya volt, — se a gyúttó, se a gyertya nem akar égni. Petrójom sincs a lám pába. Mink is tökmagolajt égessünk odahaza.


— A liszt ára meg megint fölment, — mondta rá egy másik asszony, aki öreg volt már és egy foga sem volt. Rettentő nagyokat sóhajtott. — Aszondik, má két korona kilaja.


— Lesz az még húsz is, — hagyta rá a katona s eltette az öngyujtót. A sötét kocsiban csak a szilhuetteket lehetett látni s csak a hangok


hallatszottak hol éneklőn, hol dörmögőn, de egyforma fájdalommal s egyhangúsággal.


Most valami fiatalemberféle szállt be. Nem lehetett tudni: kicsoda. Tavaszi felöltő volt rajta, amennyire az árnyéka mutatta és a fején puha kalap.


— Ejnye, a fenébe, de sötét van itt! — kiáltotta kedélyesen. — Mért nem csavarják föl a villalnyt ?


Általános nevetés keletkezett.


 Csavarjuk, de nem ég.


 Nem jó a körte.


 Van nálam körte, hátha az égne, csavarjuk csak!


Nem baj, velágit a hód, meg a csillagok, nyugodott meg az öreg paraszt békességgel.


 Az ötágú csillagot elvitte Kun Bélcsi, — kedélyeskedett tovább a kalapos fiatalember.


   No, de legalább azt meghagyta, aki az égön van, — sápitozott a vénasszony.


   Azt mondi, leiköm, hogy lesz húsz korona is a liszt? Akkor tönkre kell menni, hadarta a fiatalabb asszony.


 Azt is beszélik, hogy pézdevelváció lesz, úgy leszünk az új pézzel, mint régön vótak a Kúsútbankóval.


   Nem is ér sokat. De azér mégis sokan vannak ám, akiknek egyebük sincsen....


   Viszi a kékpénzt Kun Bélcsi, kiáltotta megint a fiatalember.


   No, jegyezte meg a hosszú paraszt nyugodtan, azér nem tud ám ü annyi pénzt elvinni, amennyit a bank nyomott.


   Csak azt tunnám, ki parancsol most a katonaságnak, kérdezte a katona.


   Majd csak akad valaki. A fegyvert nem szokták gazdátlanul hagyni..


   Hát pedig én csak azt mondom, mondta megint a nagybajúszú paraszt, aki nyilván bölcselkedő lélek volt s a történelem iránt érdeklődött, hogy azér nem köllött vóna olyan egyszerűen kiadni a fegyvert a kézbűi. Azt kellött vóna mondani, hogy nekünk nem kell ugyan Kun Béla, de hogy ki kell nekünk, azt maj magunk mondjuk meg. Mer azér ha Kun Béla gazembör vót is, vagy nem termött rá, a fóradalom mégis nagy dolog ám. A népnek a kezibe kell anni a fegyvert.


   A rosseb, aki megeszi, meguntam én má a fegyvert, apám! Ölég vót! — kiáltott fel a katona.


   Mer azér nagy dógot akartak ám itten, meditált tovább a nagybajúszú. Kétszáz esztendővel megelőzték a korszakot.


   Igaz, igaz, de rosszul csinálták, helyeselt a másik paraszt.


   Nem adták oda a fődet a népnek, kiáltott közbe a cserfes aszszony.


   Má pedig a főd a népé.


   A gyár meg a munkásé. Azé, aki dógozik.


   Nem jól csinálták, emberek! kiáltott megint a fiatal ember. Mert úgy kellett volna, hogy seggberúgjuk Kun Bélcsit, meg a többi zsidót, azután nekünk kellett volna megcsinálni a dolgot. Igaz?


A vasuti kocsi többsége nem! szólt semmit, az egyszerű emberek önkéntelenül idegenkednek attól, aki sokat beszél s aki mindig igazat ad a másiknak. Csak a nagybajúszú történelembölcs szólt közbe, miközben a pipáját tömte:


   Igaz, igaz. Hát majd talán a régi kórmány, ha visszagyün, kiveri az ellenségöt? Rosseböket veri, de sőt megegyezett véle.


   Ennek is a paraszt issza meg a levét. A büdös paraszt! kiáltotta megint a kalapos.


   Igaz, igaz.


Kis csend támadt a vaggónban. Felcsillant a katona patronból készült öngyujtója, ki pipára, ki cigarettára gyujtott. Aztán sötét lett megint, csak a tört ablakon világított be a szelid hold s kint, az éjszakába boruló tájon derengett a fátyolos fény a néma földek, álmodozó fák fölött. A. vonat lassú döcögéssel futott és szórta a szikrákat.


— Nagy idők tanúi vagyunk, — kezdte megint maró pipafüstöt ere
getve a bölcs. — Mer így vót ez a francia fóradalomba is, meg negyvennyócba is. Azér hiába gyünnek most vissza az urak, nem maradhatnak végkép. Lesz egy új fóradalom.


A diák boldogan itta a csendes paraszt beszédét. Hosszú napok óta most volt először boldog, most érezte magát először emberek között. Nem szólt, csak ült és hallgatott.


   Ammá igaz, hagyták rá többen.


   Mer olyan ám a történelöm, akar a fogaskerék, folytatta nyugodtan a bölcs. Eccő lenn van, eccő meg fönn van, de minket, embörkéket, csak a foga közé kap, osztán hiába bajlóggyunk, nem. lehet megállítani.


   Igaz, igaz... Heeej, de igaza van, bácsi!


   Mer itt vót a jobbágyság. Azt se akarták engenni, osztán mégis meglett. Most rosszul csinálták a cocálisták, de nem hagyik magikat, maj csinálik jobban is. Bélátik ám, hogy a fődet oda kell adni annak, aki dógozik rajta.


   Igaz, igaz.


   Milyen okos ember maga, sokat tanulhatott, szólt közbe dicsérőleg a kalapos ember.


   Nem mondom, hogy nem, szerénykedett az öreg. Elóvastam én még az Acsádi könyvét is a jobbágyokrul. Csak azér mondom. Aminek meg kell lenni, az meglesz. Most nem lett meg. Tán öt-hat esztendő mulva meglesz.


A vonat döccenve megállt egy kis állomáson.


No, leszállok inni, megszomjaztam, mondta a kalapos ember és felkapkodta magát az ülésről. S leszállt.


A vonat huzamosan álldogált. Emberek jöttek-mentek odakint, a kalauz lámpája vibrált a homokon. A tört ablakon illatos nyáréji levegő áramlott a kocsiba s birkózott a pipafüsttel. A hold egyre feljebb emelkedett s fehér fénybe borította a tájat, mintha hó esett volna. A békés emberek tovább tereferéltek.


   Mer nem, úgy megy ám az, ahogy most az urak gondolják, mondta a bölcs. Ük azt hiszik, a cocáiizmust csak úgy ki lehet irtani, mint a répát. Pedig olyan ám az, akar a sás. Még a főd alatt is bújik, terjed az indája, osztán csak kihajt a búzábul is. Jobb ebbe belényugodni. Sok bajt láttunk má, vót háború, fóradalom, mind csak a szegény nép szenvedi. Ez nem mehet így örökkétig, igaz-e. De ha sok bajt értünk, még sokkal többet kell megérni.


   Húsz korona lesz a liszt kilaja! Én édös istenöm! — kiáltott fel a fogatlan asszony.


   Harminc is!


Enni se lesz mit! Csak akit a parasztembörtül ellekriválnak!


Istenöm, istenöm!


Most egyszerre felpattant a kocsi ajtaja s lámpájával belépett a kalauz. A kalauz mögött a kalapos fiatalember látszott, mögötte pedig két darútollas katonatiszt zsinóros alakja.


Helyben vagyunk! kiáltotta a kalapos. Ez az a tudós kommunista, ni!


S ujjával a nagybajúszú parasztra bökött.


Senki sem értett semmit. Az emberek a jegyük után kotorásztak, a katona haptákba vágta magát s úgy tisztelgett, fején a szovjetsapkával, mintha parádén lépett volna el egy főherceg előtt.


   Hol van? Melyik az? -— recsegte egy fiatal tiszt s lovaglóostorával a csizmáját csapdosta. Hol van a kutya?


   Ott ül ni. Ő dicsekedett a kommunizmussal, ő szidta az urakat, ő mondta, hogy hiába bukott meg a forradalom! szaporázta gúnyos ábrázattal a kalapos.


   Na, az anyád büdös paraszt hétszentségit! ordított a tiszt s szétvetett lábakkal megállt a rémült öreg előtt. Hát te vagy az a nagy komongyista? Mi? Igazolni!


Dermedten nézte mindenki a jelenetet. A diák halottsáppadt volt, szive összeszorult s el volt készülve rá, hogy a két tiszt most rögtön agyonlő mindenkit a kocsiban.


 Uram, főhajdnagy úr... — dadogta a bölcs és felcihelődött. — Nem tettem én semmi rosszat! Csak beszélgetőztünk!


 Igen?! bömbölte most a másik tiszt is. Leszállni! Előre!


 Hát má beszélni sem szabad ? — kérdezte ártatlanul a másik paraszt.


 Ki jártatja itt a pofáját ? — fordult felé a főhadnagy s megsuhogtatta a kutyakorbácsát. Kinek van kifogása ellenünk? Neked ott? Állj csak fel! Igazold magad!


 Uram, hebegte a másik paraszt s a tarisznyáját rángatta , én három esztendeig kinn vótam a fronton, a Doberdőn is vótam, nekem családom van!


Nem hallottátok? Lefelé! Kiabált tovább a tiszt. Hosszú, sovány arca rángott a dühtől, szeme szikrázott, sapkája mellett reszketett a darútoll. Kitüntetések csörögtek a mellén.


A két ember szótlanul szedte a cókmókját s indult az ajtó felé. A kalapos fiatalember gúnyos büszkeséggel nézett körül s utánuk indult. Csak úgy foghegyről vetette hátra:


— Más világ lesz itt ezután. Aki nem tartja a pofáját: betapasztjuk. Jóestét.


Elől kotródott a két csizmás ember, görnyedten, némán, utánuk a tisztek, majd a kalapos ember s legvégül, mint rémült és tehetetlen; statiszta: a kalauz a lámpával.


A lépések elcsitultak. Fütty hangzott fel. A vonat megindult. S az emberek némán s döbbent és gyanakvó pillantásokat vetve egymásra, a kocsi sötét sarkaiba húzódtak. Kint szelíden világított a hold. A fák hajladoztak a szélben. Szántóföldek aludtak a szelíd lankák vánkosain...


   No, leteszem ezt a szovjetsapkát, mondta csöndesen a katona s a sipkáját levette a fejéről, összegyűrte s kidobta az ablakon. Látom, má arra se jó, hogy megvédjen az esőiül.


   Mit kell még megérni ebbe a rossebös velágba, jajgatta a vénasszony. De hirtelen szájára tette szikár kezét s körülnézett, a holdfény az arcába sütött s olyan volt most, mint valami halálfej: — Jaj, csak úgy kiszaladt a számon... azt se tudom, mit beszélök...


S többet nem szólt senki egy szót sem. Rokon sem a rokonhoz, falubéli sem a falubélihez.


Vissza az oldal tetejére