Korunk 1930 December

Béke


Ernst Glaeser

 


Ernst Glaeser uj regénye, a Frieden (Gustav Kiepenheuer Verlag) — ahonnan az alábbi részletet vesszük — bár cselekményében teljesen kikerekített, valójában mégis szerző világhirűvé lett első könyvének, a 902-seknek a folytatása. A hőse a Friedennek ugyanaz az ifjuság, amelyről Glaeser a 902-sekben beszél, azzal a különbséggel, hogy a Frieden lapjain a háborút követő napok történeti szcénái vonulnak fel s a német forradalom és ellenforradalom elevenedik meg a forradalom és ellenforradalom különböző típusaival.


 


Pár nap mulva nyugat felöl már jöttek a hazatérő hadsereg első oszlopai.


Hatalmas teherautók végtelen sora huzott az országuton, mely a Rajnától városunkon keresztül tört Délnémetország felé, köztük paraszt-szekerek zörögtek, motorkerékpárok kattogtak és katonák meneteltek rendetlen kötelékekben.


A hazaitérők kígyója végnélküli csigavonalban vonult a dombokon keresztül, áradt el a síkon, csapott le a falvakba, melyek az országut mellett feküdtek, ahol egy éjszaka nyugalma után ujból megerősödve és felfrissülve (tovább gyürüzött dél felé. Az országut, amit még első Napoleon csináltatott, mérföldekre szekerekkel, autókkal, kerékpárokkal és menetelő férfiak oszlopával volt teli, — hosszú órákon át hallottuk a lármát, mielőtt városunk határát elérte volna.


A menetelő oszlopok előtt kétségbeesett parasztok jöttek, akik a kerületi kapitányságon protestáltak. A rossz bánásmódról panaszkodtak, Ami zabuk volt, lefoglalták. Állataikat levágták s a lisztet, ami rendelkezésükre állott, az éléstáraikból kihordták. Doktor Hoffmann egy cirkáló szolgálatot szervezett, amely kerékpárokkal és vörös karszalagokkal ellátva a felvonulás utvonalait megszállta és a csapatok részére szállást csinált. Városunk iskoláiban és kaszárnyáiban nagy üstöket állítottak fel és az élelmezési raktár készletét, mely tulajdonképpen a munkásság részére szolgált, a bevonuló csapatok céljaira rezerválták.


Délután három óra volt, amidőn a kigyózó csapat éle városunkat elérte. Az élen négy teherautó, egy csoport motorbiciklis és egy távirászszázad haladt. Ezután két lovas őrizete mellett, akik a számvevőőrmesterek rendfokozatát viselték, egy csoport ló ügetett. Elöl egy hadapródőrmester lovagolt, aki a munkásőrszemekre lekiáltott a lóról és úgy táncolt a csoportja előtt, mintha kapitány volna valami parádéra kivonult század előtt. Doktor Hoffmann, aki a város kijáratánál helyezkedett el, üdvözölte. Valami beszédbe kezdett, a hadapródőrmester azonban rárivalt:


— Hagyja abba, szállásra van szükségünk! Spórolja meg a karattyolását.


A menetoszlopot a piactérre irányították. Ott sorakoztak fel egymásmellé a kocsik, a lovakat a fákhoz kötötték és egy tábori konyha kezdeti el gőzölögni.


A piacteret civilek állották körül. A csapatokat úgy nézegették, mint valami idegen néptörzset s a csapatok négerek módjára, akik a horgonytvető hajó fedélzetére jönnek, csakhamar elkezdtek kereskedni. Hátizsákokat, lovagló-nyergeket, sátorlapokat kínáltak megvételre. A teherautókról kövér bálákban szöveteket hengereltek le és szabdaltak fel.


Konzervek, képek, sőt egy zongora, damaszt takarók, belga csipkék, fegyverek, lovak, automobilok, pneumatikok, nyakra való kendők, rézedények, alsónadrágok, testmelegítők, parfömösüvegek, szappan, kanárimadarak kerültek elő s a piactér csakhamar egy repülő bazárhoz hasonlított, amely nyüzsgött a vásárlóktól. A parasztok nevetséges áron lovakat vásároltak, a kereskedők kis szekereken szállították el a szövetek báláit, a munkások kanárimadarakat vettek vagy pedig damaszttakarókat és csipkét.


A hadtáp elérte városunkat. A számvevők és élelmezési tisztviselők operettuniformisban ültek a korcsmákban s a kereskedőknek vagonszámra bőrt és szövetet adtak el. Egy civilnadrág ellenében katonai pisztolyokat és fegyvereket lehetett becserélni. Szekereket egész egyszerűen elhagytak az udvarokon s a parasztok megtartották. Ásók, hátizsákok, sátorponyvák hevertek szanaszét az úton. Gépfegyverek állottak az iskolák folyosóin tüzelésre kész töltényhevederrel — kilukadt zaboszsákok, üres konzervdobozok, karbidlámpák, oldalfegyverek összedobált kupacaiban gyerekek turkáltak. A csapatok áradása egyre sürűbb lett. Belefolyt az éjszakába, nyulósan és elakadva, keresztül az eldugult uccákon. Öszvérek nyihogtak, gramofonok recsegtek, itt egy kocsitengely tört el, ott egy ló bukott fel, össze-vissza csoportokban gyakran négyesben vagy nyolcan jöttek a katonák, mindegyiknek volt valami a zsebében, amit eladott, ittak, énekeltek, a korcsmákban a sörösüvegeket vágták a falhoz. „A fekete medvé”-ben a császárnak egy gipszből készült mellszobrára akadtak, amely alatt békében a tornászok a felesküvésre szoktak gyülekezni. A szobor feje köré valami vörös rongyot kötöttek, az asztalra állították s ezután elkezdtek rá lövöldözni. Aki a fejet teljesen szétlőtte, az nyert egy kis akó sört.


Ahol egy lány mutatkozott, ott a dereka alá nyultak, a korcsmába vonszolták és nagyon sok leány szívesen vonszoltatta magát, mert a katonák vidámak voltak és a zsebükben mindenféle hosszan nélkülözött dolog lappangott. A gramofonok recsegése, vagy a rosszul stimmelt zongorák hangja mellett csakhamar táncrakerekedtek, snapsz és bor folyt a padlón és tükrök törtek be. Olykor világító rakétákat lőttek ki s a város rózsaszín fényük alatt az alkohol s a bujaság mámorában ringott. A házak folyosóin párok lihegtek, a sétaterek bokrai közt fehéren világítottak a fehérneműk, némely szálláson, ahol a férfi hiányzott az asszonyok az ágyakra hallottak egy doboz szappannal vagy csomag csokoládéval engedelmessé téve.


Valami soha nem volt orgiazmus szabadult fel a lakásokban, a katonákat, mint hősöket ünnepelték és mint férfiakat értékelték. Közösen énekelték a népdalokat, közösen dicsőítették a békét és közösen ünnepelték a forradalmat s a császár nevének említésekor közösen kiáltották a pfujt, Nagyon sok asszony kezdett ismét kitelni és mélyen nevetni, hisz végre ismét használható férfiakkal telt meg az ágyuk, még ha nem is a tulajdon férjükkel. A később érkező csapatok számára gyakran erőszakkal kellett szállást csinálni, mert egyik-másik hős nem akarta átadni a helyét s egyik-másik asszony kipróbált hadtáperejét nem akarta kicserélni a lassanként bevonuló, sokkal kevésbé vidám frontcsapatok bizonytalan chanceai ellenében. Megható volt a gondoskodás, amivel a katonákat fogadták, nagyon sokan közülük Belgiumban olyan csalafintaságokat tanultak, amelyekről az asszonyok legtitkosabb álmaikra ismertek. Némely férfi, aki tizennégy nappal később érkezett haza, egy minden szemérem és tartózkodásnélküli tökéletes szeretőt és ágyastársat talált. S ha pár héttel később az asszony örömhirt sugott a fülébe, amelyben még mindig mint valami kiirthatatlan álomban, a robbanó srapnelek fehéren világos hangja, vagy a recsegő gránátok hasító becsapódása csengett, úgy áthajolt csendesen a vállán és a béke első mozgolódását figyelte az anya testében. Ám mily gyakran aggódott egy olyan gyümölcs éréséért, amely nem alz ő vére részese volt, s mily gyakran szakadtak ki a terhes testekből olyan gyermekek, akikért később, energiáit áldozta, miközben igazi apjuk Würtenbergben vagy Pfalzban űzte tisztes életét.


A hadtápvonal három napon át gördült át a városon. Három naphoszszat börze volt a piactér és sok asszony hűsége a frontkatonák illuziója. Ez a három nap elegendő volt két nemibeteg-speciálistának a későbbi praxishoz. Két fiatal orvos volt ez, akik december végén telepedtek le; két fiatalember, akik ismerték a háború és a hadsereg állapotát, amelyek Belgiumot és Lengyelországot megszállás alatt tartották.


A visszavonulás negyedik napján a városháza előtt álltam és néztem a bevonuló oszlopokat. Már nehéztüzérség vonult be, négylovas fogatokon, nagyritkán motorkocsira szerelve; ismét láttam tiszteket leszakított vállrojtok nélkül, láttam sápadt és fáradt arcokat szakálasan kigyulladt szemekkel. Férfiakat, akik nem nevettek, hanem gyakran félrenéztek, mintha meg lettek volna zavarodva. Hallgattak és ágyúlafettáik csörömpölése volt az a ritmus, amellyel bevonultak. Bizalmiférfiaik, akiket tábornagyuk parancsára választottak, a városházára mentek és ott dr. Hoffmannal tárgyaltak, aki szállásokat utalt ki részükre. Az ágyúkat la piactérre állították és elkezdték tisztogatni. A megszokott szolgálat néma magátólértetődöttségében csiszolták fényesre az ágyúkat, a tisztjeikkel egyszerűen és tárgyilagosan beszéltek, nem állottak egymással szemben feszesen s bajtársaknak nevezték egymást.


A vezetőik mind fiatal tisztek voltak. Csendes, sápadt férfiak, kissé elcsodálkozva a vörös zászlók és a felfegyverzett munkások fölött, a beszédjükben mértékletesek azonban, egyetértve dr. Hoffmannal abban, hogy a nyugalmat és a visszavonulás sírna lebonyolítását biztosítani kell. Cambrai környékéről jöttek s a házainkat elcsodálkozva nézegették s a szobákat, amit kiutaltak a számukra valami udvarias rendben tartották. Ha a lépcsőkön felfele mentek, a sarkukon jártak, s ha valamit kértek, ezt mondták: „bocsásson meg” és „kérem”. Nagyon keveset aludtak. Olykor vezényelni hallotta őket az ember álmaikban.


Trénnel alig rendelkeztek s kocsiaik se voltak bőrrel és szövettel.


A mi házunkba egy hadnagyot: és egy szakaszvezetőt szállásoltak be. Anyám felkérte őket, hogy étkezzenek velünk. A hadnagy először kitért azzal, hogy nem akar zavarni bennünket, anyám azonban rávette őket és minden este velünk vacsoráztak. A háborúról nem beszéltek semmit. Udvariasan ültek az asztalnál és jó modorra törekedtek. A hadnagy azt mondta, hogy a studiumait akarja folytatni ismét, a harmadik szemeszteréből ment ki a harctérre s a pihenőnapokon továbbra is jogi tanulmányaival foglalkozott. Valami kis göttingai kereskedő fia volt, a szülei reménye, akik két fiukat vesztették el. Arca keskeny és magas volt, a homloka erőltetetten feszült, a szemei alatt valami fáradság csüngött, ami kellemessé tette az arcát; a hangja azonban szórói-szóra vonszolta magát, mintha valamennyi szó előtt először fedezéket keresne magának.


— Két évig a gyalogságnál szolgáltam, a Somme mellett, — mondotta, — bocsánatot kérek, ha kissé egyszótagú vagyok.


A szakaszvezető beszédesebb volt. Gyakran megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi van. Tizennégy nappal ezelőtt ők még tartós és súlyos visszavonulási harcokban állottak, azután hirtelen a fegyverszünet következett és visszafele meneteltek. Utközben értesültek arról, hogy forradalom van és hogy a császár leköszönt.


Azt válaszoltam nekik, hogy a forradalom váratlanul jött. Uj állam alakításáról van szó, a régi különben is felmondta a szolgálatot. A hadnagy bólintott. Ezt mondtam: „Most köztársaság van”. „És?” — kérdezte a szakaszvezető. Elvörösödtem. „Ez csak egy elnevezés” — mosolygott a hadnagy. „Igen” — kiáltottam, — „de a kapitalizmust kiirtják”. A szakaszvezető úgy vélte, hogy ez nagyszerű. Általában a kapitalizmus a hibás a háborúban. A hadnagy bevallotta, hogy ő ugyan nem szocialista, Marxnak azonban jók az eszméi. Odakint a fronton olvasta a Kapitalt és meg kell hagynia, hogy ha az emberek bajtársiasak lennének egymáshoz, úgy nem volna semmiféle elnyomás többé lehetséges. A szakaszvezető mondta: „Hogy akarjátok tehát most csinálni? Mi kissé elvagyunk maradva”, — mosolygott és ránézett a hadnagyra, aki ezt mondta neki: „Igazad van Anton”.


Nagy zavarba voltam. S mert nem tudtam zavaromon segíteni, ezt mondtam: „Ki kell irtani a polgárságot és a profitot megölni”.


A szakaszvezető mondta: „És azután?”


A zavarom nőtt. A két férfi úgy vizsgált, mintha valami új ember volnék a számukra.


Ezt mondtam: „Azután testvériségben kell élnünk és együtt dolgoznunk, egyik a másikért és nem úgy, mint azelőtt, mindenki a kevesekért”. „Ezt érdemes hallgatni”, — mondotta a szakaszvezető, — „nem igaz Paul?” A hadnagy bólintott. El voltam ragadtatva, hogy oly komolyan vettek és mondtam: „Mi az igazságosság államát akarjuk, egy államot a nép számára, a forradalom egyszerűen azért történt, mert a nép már nem akarta törni magát tovább pár ember érdekéért. A forradalom új korszakot vezet be, a régi idő elmult”.


A szakaszvezető mondta: „Igen, a régi idő elmult. Ezt tudjuk már két éve. Nem igaz Paul?”


A hadnagy bólintott, a szakaszvezető mondta: „De miért kezdtétek meg ti az új időt anélkül, hogy megkérdeztetek volna bennünket? Miért nem vártatok, amig visszajöttünk!? Most itt állunk és nem tudjuk, hogy mi van. Tizennégynapig voltunk egy gonosz visszavonulásban és sennkisem tudta, hogy mi van tőle jobbra és balra. Most idejöttünk és ismét nem tudjuk, hogy mi van. Itthon is vissza kell vonultunk? Ki itt a főparancsnok? Hol áll itt az ellenség és mit kell itt tűz alá venni?”


Eleinte vonakodtam és csak azután mondtam: „A kapitalista társadalmat”. A szakaszvezető a fejét ringatta, végül ezt válaszolta: „Ez egy bizonytalan cél. Hogy történjék ez az egész?”


 A magántulajdont meg kell szüntetni!


É s ha megszűnik, akkor mi lesz?


— Akkor kezdődik a nagy közösség és testvériség, — mondottam biztonságom maradékával.


— És ha nem kezdődik meg? — kérdezte a szakaszvezető. Erre nem tudtam semmit sem válaszolni.


Hallgattunk és ettünk. A hadnagy egy titkos pillantást váltott a szakaszvezetővel. Általában látszott rajtuk, hogyszórakoznak azon ha egymásra néznek.


— Komikus, — mondotta pár pillanat után a szakaszvezető. — Ehhez hasonlóan mi is gondolkoztunk ha pihenőn voltunk. Ilyesmit a bajtársiasságról és a testvériességről. De hogy azt hogy kell csinálni, hogy az emberek végül ilyenek legyenek, azt ott se tudta senki. Ezért fogtuk be a szánkat és végeztük a kötelességünket.


A késsel ide-oda játszottunk a tányérunkban. A férfiak arca nagyon szigorú volt. Végül a hadnagy egy rövid meghajlással anyám felé fordult és mondta:


— Bizonnyára nagyon untatjuk a nagyságos asszonyt!?


Anyám nevetett és rám mutatott:


— Ezt a fiatalembert olyan eszmék babonázták meg, amelyek a jellemére megtisztelőek, a tapasztalt embert azonban untatják. Azt hiszi, hogy az emberek kényszeríthetők a tisztességre. Nem tudja, hogy a jóság mindig az egyes ember produktuma, amely által a tömegtől elemelkedik. Nem tudja, hogy az Isten az ördögből él, mint a fehér a feketéből s hogy a nap nem volna nap, ha az éjszaka váratlanul kimaradna.


   Igaza van nagyságos asszonyom, — mondotta a szakaszvezető — mi is csak azért tartottunk össze, mert a másik oldalról megakartak bennünket ölni. S bajtársak voltunk egymásközt, mert nem maradt egyéb hátra. Törekedtünk kölcsönösen segíteni egymásnak, mert összevéve mindannyian veszélyeztetve voltunk. A félelem volt, ami tiszteségessé tett bennünket. A túloldalról jövő gránátok teremtették a mi bajtársiasságunkat. Nem hiszem, hogy így maradhatunk ezután, amikor a halál már nem kényszerít bennünket. Oda kint az állásokban az egyik a másikhoz olyan volt, mint ember az emberhez. A hadtápvonalban azonban már ismét kezdődött. Drill, amihez a fegyelemnek semmi köze; a tisztek éles elhatárolódása a legénységgel szemben: sikanérozások; mindenki a saját szakálára dolgozott; mindenki csak maga magára gondolt — húsz kilométerre a front mögött ismét kezdődött a közönséges élet. Ezért nem hiszek a testvériségben. Én csak a félelemben hiszek, amely egymás felé kényszerít bennünket, de nem hiszek a jóság önkéntességében. Nagyon helyes, hogy a ti forradalmatok a rendszert megváltoztatja, mert ez már korhadt volt és nem volt benne összetartó erő; nagyon helyes, hogy a harcot felvettétek a kapitalizmus és a kizsákmányolás ellen, előbb azonban az embereket meg kell változtatnotok, de én nem hiszek abban, hogy meg tudjátok csinálni.


Az emberek csak békét kivánnak, ha az ember megkérdi tőlük, hogy mit akarnak, — mondotta a hadnagy — ez azonban csak állapot, nem pedig tartalom. Három napja vagyunk már idehaza és ha valakit megkérdeztünk, hogy most mi jön, akkor ez mindig azt válaszolta:, „béke”. Hogy azonban a béke milyen, azt nem tudta. Eszméje nincs róla. Kölnben hallottam egy kitünő szocialista szónokot. Mindaddig, amig a békéről beszélt, mindaddig, amig felsorolta, hogy most minek van végérvényesen vége: az éhségnek, a durvaságnak, a harctéri halálnak, mindaddig a hallgatóság ünnepelte és magán kivül volt az örömtől, — amikor azonban nekifogott kimutatni, hogy az igazi harc csak most kezdődik, a harc egy igazságos rendért, hogy a döntő ütközet csak most készül, a végső harc a szocializmus és a kapitalizmus között és hogy nem szabad arra gondolni, hogy a háború befejezésével minden rendben van s lehet ismét oda visszatérni, ahonnan elindultunk, hogy tehát most a valóságos háború kezdődik, — akkor a hallgatóság elhallgatott és egy kéz sem mozdult, amidőn a szónok a pódiumról lement. Ekkor világos lett előttem, hogy az emberek nem akarnak megváltozni, az emberek csak békét és nyugalmat akarnak.


 És ön, — kérdeztem.


 Én is, — válaszolta a hadnagy — az én fejem már nem áll új kísérletezésekre. Dolgozni szeretnék most és elkészülni a tanulmányaimmal.


— Igazad van, Paul — mondotta a szakaszvezető. — Dolgozni kell, ez az embert mindenen átsegíti. Az emberek már egyszer olyanok, amilyenek és semmiféle világboldogítással sem jut az ember tovább. A munka a legjobb orvosság. Semmi értelme sincs tépelődni, — mi a világot nem tudjuk megváltoztatni.


— A legjobb ha mindenki hat a saját körzetében s ha mindenki a helyeset teszi, mert akkor egyszer minden helyessé válik. Négy éven keresztül teljesítettük helyünkön kötelességünket. Mi ezen a kemény iskolán mentünk keresztül, — a változott körülmények között is megteszszük azt, ami a kötelességünk.


A hadnagy hallgatott és mosolygott. Amidőn anyám megkérdezte, hogy hol akarja tanulmányait folytatni, válaszolta:


— Heidelbergben. És elvörösödött.


Felemelkedtek, udvariasan elbúcsuztak tőlünk s a következő reggel elvonultak.


Óráról-órára erősbödött a csapatok száma, amelyek a Rajnától a mi városunkon keresztül vonultak el. Példás rendben jöttek és vonultak be, ének és hurrázás közben. Az uccákon lányok állottak virágokkal és frissítőkkel, zászlók lengtek a házak árbócain, a piactéren egy vadászezred zenekara koncertezett. A tisztek még valamennyiein viselték sapkarózsájukat s a takarmányszállító kocsikon fekete-fehér-piros zászlók repdestek. A város előtt diadalkaput állítottak fel fából, zöld girlandokkal díszítve. A diadalkapu homlokára deszkát szögeztek, „Isten hozott” felírással. „A mi hőseink” — kiáltották a leányok, ha új századok érkeztek s virágokat szórtak és teát osztogattak. A virágok mindenesetre az előrehaladott évszak miatt papírból készültek, de még mindig elég tarkák voltak ahhoz, hogy a táboriszürke egyenruhákat ékesítsék.


A hadsereg jött vissza. Valami kinos pontossággal rendezett hordája a férfiaknak. S bár énekük kissé folytottan csengett és a mód, ahogy a tisztjeikkel beszéltek meglazult, még sem viseltek vörös zászlót, nem szállották meg a bankokat, nem rohantak be a templomokba és nem tiltották meg a prédikálást a lelkészeknek. Fegyvereik erőszakával nem kiáltották ki a szabad szocialista köztársaságot, csak énekeltek: „In der Heimat, in der Heimat da gibts ein Wiedersehn, És tényleg viszontlátás volt. Egy szívélyes viszontlátás. Valami nagy vidám családi ünnep terült el az ország fölött. A férfiak levetették uniformisaikat s kényelmes ásítozásaik közben nyujtóztak el a hazai ágyakban. Nem érdeklődtek a kapitalizmus és szocializmus felöl. Egyetértettek abban, hogy a végrehajtó hatalmat a munkás és katonatanács gyakorolja, örültek, hogy valaki a dolgok helyes lebonyolításáról gondoskodik, de teljesen közömbös volt számukra, hogy ki ez, — odahaza voltak és vége volt a háborúnak. Vitatkoztak ugyan a helyzetről és az ember hallhatta mondani: „Ahogy eddig ment, már nem mehet tovább”. Elmentek a népgyülésekre, amiket dr. Hoffmann hívott össze, hurráztak, amikor hallották, hogy a forradalom békét, szabadságot és kenyeret jelent, gyalázták a császárt, viccelődtek a trónörökös fölött, átkozódtak a sikerekre, mondták, hogy a népet megcsalták, de azután nem mondtak többet.


A családok csakhamar felnépesedtek. Váratlanul erőteljes férfiakat látott az ember a kertekben állni, és fákat kivágni, vagy pedig felmászni a tetőre és a téglákat kijavítani. Udvarokon lehetett őket látni gereblyével a kezükben, szombat este, hogy a kavicsot rendes vonalakba huzzák szét a földön, fát aprítottak, kalapáltak a szobában, új csengővezetékeket szereltek föl, takarították az uccát, a kidőlt-bedőlt kerítéseket ismét kiegyenesítették, az üzletekben az üvegkirakatokat újjá arangirozták, az eldugult kanáliscsöveket kitisztogatták, saját maguk foltozták a cipőjüket, almabort sajtoltak, szétszedték a kerékpárjaikat és újra olajozták, kijavították a klozetek öblögetőit, amelyek már hosszú idő óta nem működtek rendesen, az albumokba a magukkal hozott fényképeket ragasztották és fehér tentával rajzolták körül, a kutyákkal játszottak, „Harras fogd meg!” s eldobtak egy követ és vörösre nevették magukat ha a kutya hanyatthomlok rohant az uccán vagy az udvaron. Nem soká aludtak, hanem már kora reggel megkezdték a házakban szorgos mozgolódásukat, varrógépeket olajoztak, képeket akasztottak át, ablakrámákat javítottak, állványokat ácsoltak a pincében az almának s ha egy villanyvasaló miatt rövidzárlat történt, örömtől ragyogva állottak a kapcsolótábla előtt és szereltek fel új biztosítékokat. Az ujságokat, amelyek most ismét megjelentek, alig olvasták, „hisz amit írnak az mind hazugság”, ezzel szemben mindegyik a hajlama szerint szívesen merült el könyvekben, amelyek a méhtenyésztéssel, a fotografálással vagy pedig a halászattal foglalkoztak. Szívesen mentek ki az” erdőbe és figyelték a dámvadakat; némelyek közülük vadorzónak csapott fel, amit azonban a munkás és katonatanács egy nyilvános rendelettel szigorúan betiltott, amire igen sok férfi a halászatra vetette magát. Patakok és tavak partjai mellett ültek, nagyon is bő kabátokban, széles kendővel a nyakuk körül, pipával a szájukban s vékony fonalon hernyókat dobtak a zavaros vizbe. Hallgattak és beburkolt fejük fölött susogtak a fűzfák, miközben a mezők a nedvességtől zöldeskéken ragyogtak s a közeli város tűzhelyeinek füstje tompakék kigyózásban ködölte át a horizontot.


Ha valamelyik halat fogott, amit azáltal jelzett, hogy fonalát egy hirtelen mozdulattal kikapta a vízből, a többiek odaszaladtak és megnézték a halat. S miután mindegyik egyszer a kezébe vette, ismét elszéledtek s ismét leültek a parton és fonalukat a vízbe lógatták.


A friss csapatok még egyre vonultak be a városba. Rendezett oszlopokban jöttek, elfoglalták a szállásokat s másnap reggel a városháza elé álltak, ahol a munkás és katonatanács részéről megkapták az elbocsátólevelüket. Városunkat minden oldalról katonák árasztották el. Nyugat felöl mint katonák jöttek, D. felöl és a városháza elöl pedig mint civilek. A civilek csakhamar túlsúlyba kerültek s a házaspárok kezdtek). ismét kompletté lenni. A férfiak a karjukon vezették feleségeiket az uccákon s esős időben tartották nekik az ernyőt. Ugy tűnt mintha a várost szerelmes párok szállották volna meg. Néha férfiak voltak láthatók, akik ingujjban az ablakban álltak, énekeltek és közben borotválkoztak.


 


Vissza az oldal tetejére | |