Főoldal

Korunk 1930 November

A város varázsa


Oskar Maria Graf

 


— Na, még meglehetősen behozta, — mondotta, egy kövér úr a meleg szakaszban szembenülő álmos feleségének és duplafedelű óráját bedugta a mellényzsebébe. A szakaszban ülők valamennyien hallhatóan lélegzettek, egyeseit behúzták kinyujtott lábaikat s kimerülten néztek ki a félig nyitott ablakon.


Röviddel ezelőtt még sikon futottak; nyugodt és gondozott mezők maradtak el magányos falvakkal és skatulyaszerű házikókkal s félig learatott szántók, keresztül-kasul futó vékony utacskákkal, itt-ott könnyű dombhullámokon barnálló erdőkkel. Mindezek felett az alkonyat lógott és elállt minden távolbavesző tekintetet. Lassan már kezdtek a magas szénporos városi házak reklámfalai feltünedezni. A sínek lármájából a jelzőpóznák emeldeztek föl színes lámpásaikkal. A vonat fülsiketítően repült egyiktől a másikig tova s közben úgy csattogtak, mintha csupa kő lett volna valamennyi: A félig vagy egészen nyitott ablakon használt levegő tódult be.


— Hála Isteni Végre! — mondta valaki s az utazók között nagy élénkség támadt. Egyre több és több fény merült fel és robogott el a vágtató vonat mellett.


Ez az emberi Először a nagy koffert! mondotta rosszindulatát leplezve az asszony vessző vékony urának, aki a merev, súlyos koffert levette a hálóból. Mindenki állt, mozgott, bocsánatot kért és tolongott.


A vonat csörömpölése eltompult, mintha hirtelen, szinte óvatosan szárnyát szegték volna repülésének. Valami nagy hidon gördült át. Mélyen alant lomhán feküdt a folyó olajos víz-színével s a hosszúranyúlt mozdulatlan vontató halyók közt szivacsosodott a fény.


— Ó, nagyon köszönöm! Nagyon kedves! Köszönöm! kiáltotta egy barátságos asszonyi hang s az ember szinte érezte terjedni a levegőben


mosolyát. A vonat keskeny folyosói tele gyömöszölődtek emberekkel. Egy szénfekete híd alatt sárga fények lobbantak fel. Egész szorosan magas házfalak mentén nyomult a vonat a kitárulkozó városba. A sínek úgy szikráztak, mint az ezüst. Valami mély akna következett, amelyből nyugtalan fáklya és fényszoró-fény tört elő vakítóan miközben a vonat óriási nagy kísérteties emelőkarok mellett suhant el. Ezek az emelő karok sóváran nyúltak a félig kész falak fölé s lassú mozgásukban sajátságos fenyegetéssel mozogtak ide-oda. Az épülő fal mellett emberek állottak s olyan szánalmasan kicsinyek voltak, mint a legyek.


Na, na kisasszony! Csak nyugodtan! hangzott könnyű vidámsággal egy férfi ajkán a szakasz lejárója előtti tolongásban.


Egyre több és több háztömeg tömbösödött fel. „Az Elida szépít!” — kiáltozták ugráló betűk. „Az inyenc Manolit szív!” Vagy: „Temetkezési i-n-t...” futott a szemek előtt tova. Lent, mint valami árokmély aknában emberek, autók és villamosok futottak aprón és eltörpülve ide-oda. A lármától áthasogatott levegőt éles füttyök szaggatták fel, majd pedig egy v-uu-pp — és a vonat megállt. Most minden gőzölgő, meleg és örvénylő világos volt.


Az óriás fénybenúszó gőzzelteli várócsarnok nyüzsgött, recsegett, dörgött. Az ezer és ezer cipő kopogása, az üditő-ital és ujság-árúsok harsány lármája, a türelmetlen emberek össze-vissza beszéde, a hordárok kiáltozása, a nyitott várótermek tányérjainak csengése, a podgyászszállító érckocsik világos csengése, az érkező és távozó vonatok harsány füttye, csattogása és dohogása, s a járdák aszfaltjának halk remegése — mindez valami páratlanul kábító zsongás zajává tömörült. Testek párolgása, parfumök cigarettafüstök, olaj, konyha, szappan és más megszámlálhatatlan szagok folytak össze és töltötték be az izzó levegőt, mint valami láthatatlan por. Az érkezők és elutazók sűrű csapatai hullámzottak keresztül-kasul. A kijáratok előtt hotelportások ajánlották hangosan és szemtelenül szobáikat, autók tülköltek és futottak, utazók fecsegtek és nevettek, tünődtek és kérdezősködtek, veszekedtek vagy hordárokat fizettek. ki. Valamennyi előtt a lárma és a sötétedő nyári város mozgalmas fénycsillogása kerengett. A hatalmas ég a házak egyre-másra változó cikkcakkja fölött csillagbeszórtan feszült. Valaki vidáman kiáltotta: „Fiúk, egy éjjeli város! Egy idegen éjjeli város! Nagyszerű!” Pár nagyiparos a közös céghez tartozó részvényeseket üdvözölte és beszállottak a készenáló magánautóba. „Na csakhogy már itt vagyunk!” — mondta az. egyik közülük, a kényelmes ülésbe sülyedve. „Nehéz tárgyalás lesz ez”. Az állomás előtti bugyborékoló téren villamosok futottak. Egyik barát a másiknak mondta: „Nagy üzem, mi?” — és nevetett. Valami rettentő velőt hasogató kiáltás hangzott minden felé. „Uh-uah!” — hangzott fel recsegve. Egy auto elakadt és megállt. Egy villamos hirtelen fékezett. A bentülők izgatottan ugráltak fel, mindenfelöl emberek futottak össze, a fonal egy pillanat alatt összegombolyodott, közben fénylő rendőrsisakok imbolyogtak fel.


   Egy éjszaka a nyomortanyákon! Az új kormány névsora! Földrengés Indiában! — trombitálták az ujságárúsok. — Kéjgyilkosság a kültelken! Titkos játékbarlangok! Mi a perverzitás!


   De az Istenért, Kurt! Állj meg, ne menj oda! Ott történt valami.´ Rettenetes! — jajongott egy kicsi golyógömbölyű asszony, valami vékony köpenyben, zsebkendőjét a szeme elé tartva, miközben megállt. Ugyanolyan kicsi kövér férje kimerülten hagyta leesni a járdára a két nehéz koffert s levegőt szippantva dörmögött valamit és törölte le ábrázatáról az izzadtságot. A teher egészen meggörbítette s a térdei csak lassan lettek valamivel egyenesebbek. „Csak egy dolog aggaszt, — a munkások kezdenek megint babrálni velünk. Ellenrendszabályaink azonban már teljesen kidolgozottak...” — mondotta az egyik nagyiparos a másiknak menetközben és morgott: „Nyomorult banda!”


Az állomás előtti térre bekanyarodott egy sötét mentőautó, az embergombolyag két részre oszlott, a rendőrök éles vezényszavakat kiáltottak, azután a villamos megindult ismét, az elakadt autó tovább ment, a mentőkocsi is tova surrant, az emberek szétszóródtak s a legnagyobb sietséggel széledtek el. Egy öreg embert gázoltak el, a sebészeti, klinika egy új beteget jegyzett fel, Meyerék elkéstek a színházból, mert a szerencsétlenséget előidéző kocsiban ültek és nem kaptak tüstént autót, egy rendőraltiszt valami rövid jelentést írt a holnap hivatalos „balesetkrónika” számára, egy hátulsó lépcsőn egy asszony kiabált, itt-ott gyerekek sírtak, az ujságnyomdák tördelői még pár ép´most érkezett és gyorsan kiszedett sort tördeltek a „közlekedési balesetek” rovatába, a pályaudvar előtti járda kövér házaspárja ismét menetelt tovább és kereslte a legközelebbii olcsó szállodát. Az Unió szálloda lakájos kis szalonjában gyülekeztek a Jost et Co. Rt. felügyelőbizottságának tagjai.


— Az anyagbeszerzés nem okoz semmi nehézséget. Üzemeink racionalizálása minden fennakadás nélkül megtörtént, a futószalag a legelőnyösebben: bevált. Nyolcvannyolc óra alatt teljesen kész egy motorbicikli... A munkások nagyobb kiválogatása mellett az előállítási idő nyolcvankét órára való leszállításával lehet számolni, — jelentette tárgyilagosan a cég főmérnöke.


A zsufolásig telt nyitott kávéházakból a zene kihangzott az uccára. A pompásan kivilágított kirakatok a világ összes kincseit varázsolták a járókelők futó pillantása elé. A tetők mélyeiből tarka fényreklámok ugráltak a sötét magasba és táncoltak kísértetiesen a sötétség bizonytalan lepedőjén. Részeg férfiak csapata foglalta el az egész járdát rekedten énekelve, molesztálva a járókelőket; az undorodók kitértek, a megbosszantottak szitkozódtak. Egy rendőr gyorsan beleavatkozott, uccai lányok invitáló szemekkel jöttek-mentek és büszkélkedtek tova, kamasz ifjak durva szavakat szórtak utánnuk.


— Majdnem az egész első felvonás!... Ilyen szemtelen színházi szolga!... Velem az ilyesmi nem történne meg, — te azonban mindent hagysz csinálni magaddal! — sziszegte Mayerné bosszúsan, s izzadtan és nyögve ült le földszint ötödik sor. Izgatottan kutatott nehéz ezüst retiküljében a lornyon és a kölnivízflakon után. A férje hallgatott és dohos képével a világos színpadra nézett.


És azután?... Azután drága kis feleségem, azután megint visszajövök! -- mondotta az elegáns színész partnernőjének játékközben és kétértelműen végignézte.


Valami kéteshirű kávéházban többek közt két tanonc rostokolt.


Amint látják hölgyeim és uraim, mindezek után a kollektivizmus két fajtája közt állunk, mondotta Neffinger professzor a kollektivizmus szellemi alapjai cíelőadásában. Majd pedig folytatta: — a mondhatnám amerikai vagy mechanikus és a most feltörő orosz, szellemien vallásos és szociálisan meghatározott kollektivizmusok között. — Erre megállt és ívott egy korty vizet.


A falakon keresztül behatolt a tűzoltók éles sípolása. Az ucca során a tűzoltók fecskendős létrakocsijai futottak. Itt-ott megálltak az emberek, egyre csengett, a szorosan megszállott kocsik bekanyarodtak egy mellékuccába és dörgő lármájuk elveszett. Csak az egyre megismétlődő sípolás hallatszott még egy ideig. Egy bérkaszárnya harmadik emeletén a nyiton ablakokból kicsaptak a lángok. Az egész házban jajveszékelve rohantak az emberek, ordítva és pánikszerűen a lépcsőkön lefelé. Feketén és nyugtalanul bámult az uccán a bámészkodók tömege.


— Az Istenit, milyen éhes vagyok! Nem megyünk át a szomszéd automata buffetbe. Franz? mondotta az egyik tanonc a másiknak és meglökte a barátját.


Egy idősebb joviális úr ebben az időpontban elhagyta a Continental szállodát, hogy egy kis éjjeli kiruccanást tegyen. Nagyon pedáns volt, a legutolsó divat szerint öltözködve és illatos. Egész véletlenül az automata-buffetbe kötött ki, leült egy kis márványasztal mellé és vidáman, fürkészve nézett körül.


— Na gyere már, Franz! Már korog a gyomrom! — ismételte az első tanonc s egyik kezével a nadrágzsebében levő kevés pénzét számolgatta.


— Ott kapunk valami olcsót!


A kísérője egy nyúlánk legény kihívó ábrázattal végre engedett és fölemelkedett:


Hát, miattam! Az automata buffetben egész´ jó.


Valamelyik széles főuccából munkások sűrű tüntető menete ömlött a térre. A kiváncsiak a járdákon tömegesen vették körül őket. Vörös zászló röpködtek merészen, dobogva döngött a menetelők lépése s határozottal, mintegy kilökve zengett lármájuk fölött az ének.


Egyszerre megálltak. Pár percig csend volt. Dagdarag-dag-dag-daragdag... ruktattak elő a lovasrendörök. A tömeg szétszóródott. Füttyök és szitkozódás. Káromkodás és fenyegetőzés s éles parancsszók süvítettek a levegőben Visszafelé és oldalt kitért a tömeg, a házak mentén menekülők futottak, itt-ott egy-egy elszánt kiabált: „Megállni! Ne fussatok el! Előre! Gyerünk!” Kihívóan és ijesztően, lopakodva és haragtól kigyúltan hullámzott össze-vissza a szétugrasztottak csoportja. A lovasok messze kimagaslottak a tömegből, közbe felbukott egy ló, felcsillant egy kard, jajgató szavak hallatszottak s az átkok özöne ömlött a lovasra. A tüntető csapata egyre fogyott, majd eltünt a mellékuccákba, vagy pedig feltünés nélkül eloszlott s a tér végül visszanyerte megszokott -ábrázatát.


A két tanonc baj nélkül érkezett az automata buffethez. Mindegyik rendelt egy pár virslit, egész véletlenül a joviális úr asztalához ültek és anélkül, hogy tekintettel lettek volna rá, sóváran elkezdtek falatozni.


Parancsolnak sört? kérdezte a pincér s a félszegebb kérdően nézett fel Franzra.


Igen, hozzon két világost, mondotta a bátrabb.


Az Istenfáját, te, nem szeretnék benne lenni... Egyszerre csak bent ülsz és nem tudod miért! — mondotta Franz, csak úgy mellékesen a szétugratott tüntető menetre célozva.


Történt valami?... Na ja, szocialisták! Igen az ilyesmit már megszokta az ember. Csak butaságokat csinálnak, — kezdte a joviális úr a két kamasszal a beszélgetést.


   Tizennégy véresre vert munkást szállítottak a rendőrségi fogházba, két súlyosan sebesültet pedig a klinikára.


   Izlik, fiúk? — kérdezte a joviális a tanoncoktól és közelebb ült.


Barátságosan nevetett. A nyugati készültségi parancsnokságnál hangosan csengett. A telefonban valami erős hang szólt: „Itt Möbius-strasse 14... Nagy verekedés... Több haláleset... A „Barátságos fészekhez” című lokálban... Futó lépést!” Egy hirtelen kivilágított garázsból a tömötten megszállt autó kirobogott a felijesztett, félsötét külvárosi uccákra.


A fiatal urak ugye erről a vidékről valók?... Tudják kérem én szeretnék egy kis éjjeli kiruccanást tenni! Nem akarnak az urak elkisérni? — fonta a joviális úr az automata buffetben a beszélgetés fonalát tovább s miután a két tanonc igent mondott, a joviális úr hanyagabb lett és rendelt végezetül nekik még két porció virslit és sört. A kamaszok vidáman hunyorogva néztek egymásra.


Az előadó teremből kifele tódultak a megilletődött hallgatók és élénken vitatkoztak Neffinger professzor megállapításai fölött.


— Rendkívüli! Egészen új! Mesés kombináció! — hallhatta az ember. Valami fanatikus egyetemi hallgató a kivonulók elé állt és kiáltotta: „Disznók! Miért mennek akkor önök kedélyesen haza, ha a kollektivizmus a megoldás!... El kell kezdeni!” A legtöbben azonban nem törődtek a diák kiáltozásával és gyorsan odébb álltak.


Ember ne fecsegj itt! Gyere! mondta a fanatikus pár barátja és magukkal akarták vonszolni. Ez azonban még vadabb lett és akkora lármát csapott, hogy a többiek egyszerűen otthagyták. Egy rendőr letartóztatta csendháborításért.


A színilázban minden felvonás után frenetikus tetszés. A darabot nagyon jól játszották és nagyon szellemes. Mayerné az ura nem számit a nagy szünetben a foajéban találkozott Windeggers kereskedelmi tanácsossal.


Na, tudja! Rettenetes!... Egész nyugodtan ülünk a villamosban — direkt a házunk előtt áll meg — egész kényelmes összeköttetés a színházhoz!... Ilyen ostobaságot!... Az egész első felvonást elmulasztottuk.... A pályaudvarnál, igen a pályaudvarnál... Mind a két lábát levágta a villamos. Rettenetes! Egy teljes negyedóráig kutattunk autó után! Micsoda állapotok!... Istenem, szegény ember!... Én nem tudom az ilyesmit nézni!... Különben még is megtartotta azt a leányt? Tényleg pompás darab!... Hogyan?... Na igen a Stuhldorf!... Direkt mintha neki írták volna ezt a szerepet! Egész egyszerűen aranyos! Édes! — gágogta Mayerné és a többi foajé bámésznak a nyilatkozata se volt sokkal különb.


A Möbius-strassen kinyitották az ajtót, vad lárma csapkodta a szomszédos házak falát, amelynek emeletem az ablakok egyenként kivilágosodtak. Összevert, vadul maguk körül handabandázó alakok rohantak ki a lokálból, az esze-veszett verekedés még tombolt, amikor a két teherautó beérkezett az uccába.


— Adjon neki két injenkciót, — mondotta a klinikán az orvos a betegápoló nővérnek s a magas fehérbe és feketébe öltözött személy feltünt a hosszú folyóson, amely csak gyéren volt világítva. Az öreg ember legázolt lábaival állandóan ordított. Ijjesztően hangzott ez a kaszárnyaszerű kloroform-szagú csendbe...


Na, vegye át a vezetést... Jőjjenek fiatalemberek, csatlakozni, csatlakozni! — bátorította a joviális úr a két inast, amidőn azok kiléptek az automatabuffet ajtaján és beléjük karolt.


A tizennégy munkást egy zárkában helyezték el. Pár órával később a kövezett folyosón újabb letartóztatottak dobogó lépését hallották, akik: nagyon izgágán viselkedtek, azután egy ajtó csikordult és csapódott be.


— Vajjon ezek kik lehetnek közülünk? — kérdezte az egyik munkás álmosan.


— Az ördög tudja, — dörmögte egy másik. Megint nyikorgott (egy ajtó, ismét lépések hallatszottak fel s a zárkában hirtelen kigyulladt a fény. A félig alvó emberek felegyenesedtek a kemény fapadon és belebámultak a poros világosságba. Az ajtó felszakadt és egy egyetemi hallgatót löktek be. Ez volt az az egyetemi hallgató az előadásról.


Az egyetemi hallgató a munkások közt szokásos üdvözléssel fordult a többiek felé, akik élénken fogadták a köszöntést. Az egyik közülük szinte vidáman mondta:


— Hm, közülünk agy! Na, mi történt?! Gyere fel és feküdj le ide!


Az ujságnyomdákban a rotációs-gépek zörögtek, mint az örlő mammutok. Az egész ház remegett. Egy szemüveges szerkesztő izgatottan szaladt keresztül a termen, kezében egy frissen érkezett távirattal:


— Ha-alt! Stopp! Távirat!... Uj címeket az első oldalra: „Háború Bolivia és Peru között! Az amerikai olajmágnások üzelmei!”


— Az istenfáját — káromkodott a gépész és megragadott egy fogantyút. Valami roppanás, valami megtorpanás hallatszott és a gép megállt.


De, kérlek énnekem haza kell menni!... Különben kilöknek!... Nem, Willy én nem mehetek! Nem! védekezett egy Frida nevű leány a séta téri padon és igazgatta a szoknyáját, amely alig fedte be a térdét:


Neem kérlek!... Hiszen tudod!


A vágyakozó férfi hirtelen felugrott és kiszakadt belőle:


Nahát akkor nem, és ostoba libának nevezte. Egy ideig ide-oda vitatkoztak, azután a férfi otthagyta a leányt.


A színház már rég kiürült. A Jost et Co. A. G. felügyelőbizottságának ülése befejeződött, páran a bárban ültek, mások pedig egy szolid vendéglőt kerestek fel. Ott berugott egyetemi hallgatókkal vesztek össze, akik szakadatlanul énekeltek és ingerelték a vendégeket.


A villamosok ritkábban közlekedtek. A város valamennyi táján autók rohantak, a nagy koncertkávéházakban a zenészek becsomagolták instrumentumaikat s a termek elhasználtan és siváran meredtek. A pincérek dörmögve rakták a székeket az asztalokra. Takarítóasszonyok bukkantak fel. Az uccákon az uccai lányok megállították a férfiakat, akik magányosan mentek. Szívósan és kitartóan ajánlották fel magukat s a továmenők után közönséges fenyegetéseket kiáltoztak.


   Na, na, hát hol van ő? ... Hol marad az a drága Franci? csacsogta a joviális ár egyik sötét uccán. Az egyik tanonc bement egy piszoárba és eltűnt:


   Na, ... ez elveszett. Gyere drágám! szólalt meg ismét és a zavarban lévő fiút cipelte tovább.


Az éjjeli lokálokban és lebujokban még élénk volt az élet. A túl jóllakottak, az elzüllöttek és az elveszettek adtak ott egymásnak találkát.


A tizennégy letartóztatott munkás álmatlanul feküdt a tizenkilences zárka priccsén.


   Be van rugva! mormogta Weiler vasesztergályos.


   Na és!?... Hiszen úgy is munkanélküli vagyok! válaszolta egy másik.


   Mindaddig, amig a hatalom nincs a kezünkben, az ilyen akciók értelmetlenek! vélte egy intellektuel s valaki a sarokból még hozzátette: egyetértésre van szükségünk, semmi másra.


   Mi az, hogy egyetértés!? Inkább pár, de megbízható emberre... Árulókkal nem lehet semmit sem csinálni! — kiáltotta egy izgatott szabó. Itt-ott forgolódott, nyöszörgött és mormolt egy alvó.


   Ugy zúg a fejem!... Az a disznó úgy megvágott! mesélte egy gyári munkás.


   Na, köszönöm szépen, még megjelenik az öregem szelleme! — mondta egy délnémet pék.


   Mi az, nincs közöttünk egy nő sem? kérdezte berlini dialektusban valaki.


Majd csak akad... válaszolta a pék, majd egy kis ideig elhallgatott. A sötétségbe Weller mondta bele tompán:


Oroszországban szintén nem stimmel valami.


Mayerék ép most vetkőztek a hálószobában.


 Ez megint: rád vall!... Néznem kell, hogy a kereskedelmi tanácsosék autóval mennek el a színházból!... A te szivarjaid — azok nem lehetnek elég drágák. Ha azonban arról van szó, hogy megmutassuk, hogy kik vagyunk, akkor el kezdel takarékoskodni — sipitozott Mayerné és megfeszült miederjét leszaggatta magáról, úgyhogy kövér teste úgy fojt szét, mint valami kovászos massza. A lábával toporzékolt a padlón és pujkavörösen kiáltotta:


 Az Istenért ne ülj a kalapomra!... Bele bolondul az ember a veled való életbe — Hát csak várd, amig én egyszer színházba megyek veled. — S mogorván és tele szemrehányással bámult az urára. Majd hirtelen elhallgatott és figyelt, miközben az orrán keresztül vett lélekzetet:


 Na, mit szólsz ehhez Károly, most jön a lány haza! Ez már igazán sok! s kinyitotta az ajtót s hangosan kikiáltott:


 Frida? Csak most jön még haza...?


A leány valami bocsánatkérés félét mormogott, Mayérné azonban nem hallgatott oda:


Nahát azt mondhatom magának, mégegyszer az ilyesmi nem fordulhat elő! s hevesen becsapta az ajtót és még hangosabban szapulta. Napról-napra komiszabb lesz!... Már két óra fele jár! — Az óra egy óra és öt percet mutatott. Mayer úr hallgatott és szó nélkül bujt be az ágyba.


A magasvasút dübörgött távol. Az ablakokon halk remegés futott át. Valahol egyre hallatszott valami tompa, nagyobb szabású zsivaj. Igen messze vonatok fütyültek. Az ég lassan bontotta sötét fátyolát és már halaványabb volt. A szégyenlős tanonc heves szívdobogással surrant be odujába és feküdt le úgy ahogy volt, felöltözve az ágyra. A joviális úr végül olyan tolakodó lett, hogy a fiú segítségért kiáltott, majd pedig amikor a másik megijedt, elfutott a bizonytalan éjszakába.


Az egyik betegszobából egy ágyat gördítettek ki. „Meghalt”, mondta az ápolónő az orvosnak. Az orvos csak a vállát vonogatta. A gyéren világítot csendes folyosón megállt az ágy. Az öregember hullája, akinek a villamos leszelte a lábát, feküdt az ágyon.


Egyik széles és üres uccán a városi villamos sínmunkásai dolgoztak. Messze hangzott ütemszerű kalapácsolásuk, metallikusan csengtek a síndarabok. „Ho-rukk! Ho-rukk!” hangzott a rekedt torkokból. A forrasztólámpák, mint a tüzes kardok szurtak ki végig a földből. A forrasztólángok sisteregtek.


— És ha négy darabba vágnak — még jakkor sem vesznek ki belőlem semmit, — még egy hangot sem —; dohogta a Möbius-strassei verekedők cellájában az egyik.


Ne fecsegj! Fogd be a pofád! — intette le a szomszédja ezért a csendzavarásért.


Tejszínű derengés csorgott a mély uccavonalakban. Az ég felöl friss légáramlat ereszkedett. A lámpákat kioltották. Itt-ott még felbukkant egy-egy magányos az uccán. Lépései fásan kopogtak a nedves járdán. Tejeskocsik zörögtek fel. A reggeli levegőn keresztül uccaseprők szava hangzott. Egyre-másra redőnyök gördültek. A nyitott ablakokból vekkerórák vékony hangja síkított ki.


— Ide nézz, Gusztáv... Micsoda üzenet!? — mondta egy uccaseprő az előljárójának s egy zászlófoszlányt vett fel az aszfaltról. Ugylátszik már megint megverték őket.


Miért csinálnak ilyen rumlikat, válaszolt a kolléga. A bérkaszárnyák oduiban útra készülődtek a munkások. A város hangosabb lett. A szállodák étitermeiben a reggelit szervírozták. Az utakon keresztül ismét futottak a villamosok. Uccahosszat kiabáltak a rikkancsok. Autók futottak a pályaudvarhoz. A vonatok mintegy menekülve dübörögtek tova a kiabálóan befestett házfalak mentén. Az emelődarúk felemelték homok terhüket és kiöntötték. A kotrógépek dolgoztak. Az emberek kimásztak a házakból, a kirakatok józanon néztek a világba.


Amikor a vonat a széles hidon haladt át, a kövér úr mégegyszer visszanézett a nyüzsgésbe. A füstből és koromból égnek meredtek a magas házak, a nedves sínpárok keresztezték egymást, a helyi vonatok lassan gördültek tova.


— Hm, hm hatalmas üzem ez, hatalmas város, hatalmas város! — mormogta a kövér úr, mintegy magamagának és csóválta a fejét, azután becsukta az ablakot és leült.


— Az ilyesmihez is gyomor kell — vélekedett a felesége és úgy tűnt, mintha az arca egyre jobban és jobban feloldódott volna minél tovább nyomult a vonat előre a síkságon...


 


Vissza az oldal tetejére