Ó nők, ó nők, ha egyetlenegy ruhátokat vennénk és kifacsarnánk, isteni teremtmények vérét látnónk kicsurogni belőle! — mondta szent Bernát a tizenegyedik században s bizony elég a varrodák rabszolganőire és a házi varrónők millióira gondolnunk, hogy ma sem tartsuk túlzottnak és időszerűtlennek ezt a felkiáltást.

Pedig ötszáz kerek esztendő viharzott el az emberiség fölött azóta, hogy a siennai szent erre a kijelentésre ragadtatta magát a szociális nyomor láttán s immár száz éve van meg a varrógép, amelytől első feltalálója, Thimonnier Bertalan francia szabó, munkástársai helyzetének a megjavulását várta. Amikor mindenki támadta azzal a súlyos váddal, hogy proletártestvérei ezreit teszi kenyértelenné és csak nyomorukat növeli, így válaszolt egy röpiratában: „Az a munkás, aki lázad a gépek ellen, olyan, mint a gyermek, aki rosszul bánik tápláló-anyjávai”. Thimonnier ösztönös forradalmár volt, a harmincas és 48-as évek fia, aki marxi ráeszméléssel jött rá a luddizmus meddő kétségbeesettségére és arra, hogy végeredményében mégis az átkozott gép lesz az az egyik főtényező, amely — keserves megpróbáltatások árán ugyan — előbb-utóbb hozzásegíti a munkásságot felszabadulásához és történelmi szerepének a betöltéséhez.

Százéves az első tulajdonképeni varrógép, a mult századbeli nagy technikai forradalomnak ez az egyik legjelentékenyebb vívmánya, de feltalálójának azt az eszményét, hogy enyhítse munkásainak a helyzetét, sőt függetlenné és szabaddá tegye őket, még nem valósította meg. Látszólag még mindig igazuk van a modern luddistáknak, akik tehetetlen dühvel átkozzák a gépet, a technika még rohamosabb fejlődését, a racionalizációt, amely napjainkban a munkásoknak már nem százait és ezreit, hanem millióit teszi munkanélkülivé, vagy szánalmasan tengődő kulikká. De a folyamat, amelyet a gépek megindítottak, korántsem fejeződött be s egészen bizonyos, hogy ma már közel van az idő, amikor a munkás éppolyan szeretettel fogja magához ölelni a rövidlátóan kárhozatosnak vélt masinát, mint a hálás gyermek tápláló édesanyját. A Thimonnierknak lesz igazuk, — ehhez nem férhet kétség.

Mint a legtöbb találmányénak, a varrógépnek a feltalálását is annak tulajdonítják, akinek sikerült kivívnia a maga számára ennek formális dicsőségét és haszonélvezetét. A köztudatban az amerikai Howe Éliás (1819—1867) szerepel megteremtőjeként, együtt Singer Merrit Izsákkal, a volt vándorszínésszel, aki néhány apróbb tökelesítést végezve a Howe-féle varrógépen, 1851-ben szabadalmaztatta Amerikában a vagyont jelentő találmányt. Maga Howe 1844-ben alkotta meg gépét Bosztonban s öccse révén legelőször Angliában értékesítette, ahol Willam Thomas esernyő- és cipőgyáros vette meg a brit szabadalmat 250 font sterlingért és minden eladott varrógép után fizetendő 3 fontért. Ugy Thomas-szel, mint Singerrel szemben Howe szerencsésen kiperelte jogait s gazdagon fejezte be életét. A varrógép ős-feltalálója azonban elvitathatatlanul a francia Thimonnier, aki még 1830. julius 17-én szabadalmaztatta sikerült találmányát, anélkül azonban, hogy ezzel ki tudott volna lendülni a munkássorsból. Jó tizenöt évvel előzte meg Howe-t, de alkotása értékesítése során nem birta a versenyt tőkeerős angol és amerikai versenytársaival.

Thimonnier Bertalan 1793-ban született Arbresle-ben, de már két éves korától kezdve Amplepuis-ben nevelkedett, ahol apja kelmefestő volt. Belőle szabó lett s 1825-ben Saint-Etienne-ben telepedett meg. Nem sokáig dolgozott teljes odaadással, mert hamarosan rögeszméjévé vált a varrógép gondolata, amely miatt aztán a legnagyobb nyomorba sülyedt családjával. Négyévi kísérletezés után 1829-ben megszerkesztett egy fa-gépet, amelyben már megvoltak a mai varrógép összes lényeges alkotó-elemei. Az értékesítés kedvéért társult egy bányaiskolai tanárral, Ferrandnal, aki ötven franco-t adott gépe másodpéldányáért, miáltal aztán Thimonnier találmányának minden titka hamarosan ismert lett az ipari államok technikusai körében. Thimonnier egy kis részvénytársasággal nemsokára ruhakonfekciós gyárat létesített, ezt azonban a szabósegédek szétrombolták. Egy évvel találmánya szabadalmaztatása után a szerencsétlen szabó, aki jól ismerte kora szociális mozgalmait is, tönkrementen tért vissza Amplepuis-ba, hogy tökéletesítse varrógépét. Ez sikerült is neki s 1834-ben már Párisban alapított ruha-konfekciós gyárat, ez is megbukott azonban amiatt, mert a vevők írtóztak a kész öltönytől, aminthogy még manapság, egy évszázaddal később is, széles körökben megvan ez az indokolatlan előítélet. A francia fővárosból két évi erőlködés után ismét letörve került vissza szülő-falujába Thimonnier. Ezuttal majdnem tíz évig nem hallatott magáról, mígnem rézből is elkészítette varrógépét, amely már 200 öltést végzett percenként. Ekkor Londonba is elkerült, ahol 1848-ban percenkénti 300 öltés alapján szerezte meg az angol szabadalmat. De ez már hiába volt, mert közben megelőzték s ráadásul lekésett az 1851-beli világkiállításról is. Egyedüli dicsősége az volt, hogy még jobban tökéletesített varró-himző gépével érmet szerzett az 1855-ös kiállításon. Két évvel ezután meghalt, minden vagyon nélkül hagyva hátra feleségét és négy fiát, akik gyári munkások voltak és maradtak életük végéig.

Thimonnier alakját nem csupán feltalálói tragikuma teszi rokonszenvessé és kiemelkedővé, hanem ennél is inkább az az öntudatosság, amelylyel a munka forradalmának a szolgálatában állott. Elvakult társai tömegében tisztán látta a gép szerepét, hivatását, azt, hogy ha átmenetileg súlyos megpróbáltatások elé állítja és még kizsákmányoltabb rabszolgává teszi is a munkást, új erőkkel gazdagítja az emberi fejlődés és jólét lehetőségeit, mihelyt a termelőeszközök nem képezik többé a kiváltságos kisebbség magántulajdonát. (Nagybánya) (K. S.)