Főoldal

Korunk 1930 Július

Szexuálszociológiai problémák


Fábry Zoltán

 


A nő, a szexuális probléma irodalomban, könyvben még mindig üzlet, divat, Vandervelde, jó fejős tehén, pornografikus szükségletek kielégítése. Minden inkább csak nem tudomány, csak nem szociológia: az az felismerés, pontos diagnózis, utmutatás, segítség és vád. A berlini Asy Verlag kiadásában lát papvilágot egy sorozat: Beiträge zum Sexualproblem, mely elsősorban a gazdasági viszonyok befolyásolásának szemszögéből (ha nem is mindig szociális végkövetkezetességgel) vizsgálja a szociális problémát. Eddig 18 füzet jelent meg. A legfontosabbak: A kiadó F. A. Theilhabertől: Die menschliche Liebe, Die Prostitution, Sexualität u. Erotik. F. Sernau: Fiasko der Monogamie. A. Schöne: Krieg u. Sexualität. V. Noack: Wohnungsnot als Sexualproblem. W. Schöffer: Recht auf den eigenen Körper. H. Graaz: Nacktkörperkultur. M. Krische: Geschlechtliche Belastung der Frau. W. Peters: Entstehung u. Wandlung der sittlichen Gefühle, Mätressen am Fürstenhöfen. R. Otte: Landjugend u. Sexualität. J. Susmann: Sittlichkeit im Russland der Zaren. Balkis: Sexualrevolution in Russland. Zuchthaus oder Mutterschaft. Ezek a füzetek megdönthetetlenül mutatják hogy ma, amikor állítólag már nem létezik a rabszolgaság: közvetlen közelünkben, mindennapunkban rabszolgák járkálnak és szenvednek: a nők a test rabszolgái. A nemi nehezék (menstruáció, szülés, az öngyilkosságok ötven százaléka erre a periódusra esik) biológiai tragédiát jelent. A szexuáltörvények ugyanakkor a nőt sujtják a legérzékenyebben. A nőt csak az a társadalom tudja majd felszabadítani, mely a nő szexuális ökonómiai hátrányát kiegyenlíti, mely a nőt felszabadítja a mostani termelési rend szisztémája alól. És ezzel a lényeges ponthoz értünk: korunk kapitalizmus determinálta szexuális problémájához. A nő, az ember nem lehet szabad ura testének: törvények, osztályérdekek szentesítik a legnevetségesebb korlátokat. A legfőbb szentesítő az egyház. Az osztályállam és az egyház kéz a kézben menetelését semmi sem bizonyítja jobban, mint a szexuál-, a házassági-törvények egy húron pendülése. A szexuális élet egyetlen megengedett formája mindkét fórum szerint: a házasság. A különben erkölcstelenségnek bélyegzett nemi viszony, mint szentség, mint legbiztosabb erkölcsi pillér, mint az osztályállam és az ezt szolgáló egyház hatalmának elengedhetetlen alapja. Nemi viszony, erkölccsé léptetett adás-vevési szerződés, de eredménye: a mindennél jobb, a mindennél önzőbb és az így mindenre kapható, mindenre felhasználható — család. A család, mint az osztályállam alapja, legfontosabb sejtje. Az osztálytársadalom célja: mindazokat az erotikus hajlamokat, melyek nem állnak az állam (család, szolgálatában — elnyomni. Tehát mindent, ami a házasságon kivül esik. Azaz mégsem mindent. A házasságon kivül még van a nemi életnek egy törvényesen megengedett formája és ez a prostitució. Ez a tény egymagában kötetek helyett beszél. Minden más, ami közben van, tehát minden, ami tényleg igazi és emberi szerelem: bűn és büntetendő. A házasság az egyházi törvények szerint: életfogytiglani rabság. „Amit Isten egyszer összehozott, azt nem szabad szétválasztani”. Ilyenkor látja az ember, mennyire igaza volt Nordaunak: „A keresztény morál teóriája csak azért él még ma is, mert a valóságban már egyetlen ember sem törődik vele”. A házasságok az égben köttetnek, minden más a kígyó műve, az eredendő bűn! Vannak mesék, melyek kipusztíthatatlanok. A nap süthet, a rózsa virulhat, csak férfi és nő nem szeretheti egymást. Pedig sem a napnak, sem a rózsának, sem két ember szeretkezésének nincs köze sem erkölcshöz, sem valláshoz. Ezek egyszerű természeti funkciók, melyeknek nincs szükségük erkölcsi szentesítésre! A házasság, a szerelem ne legyen fogság, rabság, félelem, de öröm és szabadság. A házassági szabadság nem korlátlan szexuális szabadság (mint ellenzői diszkreditálják, ez titokban ép a monogámia zászlaja alatt virágzik) de a szabad házasság legyen az állam és az egyház gyámkodása alól felszabadult házasság. A házasság mai tömegformájában az osztályállam érdekeinek megfelelőn tipikus nyárspolgári intézmény: a jó otthon, bő és csámcsogó ebédek, zsarnokoskodás kicsiben és kényelmes emóciómentes nemi élet. Az állam mintha csak ezt a böfögő családi kényelmet kopirozta volna, amikor szexuális törvényeit megalkotta. Ez a mérték, ez a törvényes és követendő erkölcsös példa. De lehet a család pokol is és a „háló”, az otthon börtön, minden rossznak, bajnak, betegségnek eredője. Csak egy kicsit tovább kell menni, azokhoz, akikre a törvény nem gondol, egy bérkaszárnyába példáuk Éjszaka a bábát hívják. Színhely: egyszobás lakás. Személyek: az anya (férje börtönben), felnőtt lánya, aki szülés előtt áll, egy fiatalabb lány és a két kosztos, két lengyel munkás. Agyak nincsenek, a padlón szalma. Az anya és a két kosztos részegek. Az idősebb lány kínokban vajudik, huga a szégyentől és félelemtől sír. Más. Egy szobában két ágy: az egyiken a szülők és a csecsemő, a másikon az idősebb lány a lakóval, a földön a serdülő lány és bátyja. Ime: lakásdeterminálta szexualitás, betegségek, alkohol és tuberkulózis. Itt nem segit törvény, itt megszűnik a törvény. A bérkaszárnyában egy emeleten, vagy egy udvaron 27 család használ egy W. C-t. A házban 52 gyerek nemi beteg, 21 saját családjában szerezte. Itt törvénnyel, tilalommal, erkölcscsel semmit sem lehet kezdeni, itt rendes lakás kell, elegendő kenyér, radikális változás és akkor megszűnnek a szexuálszociológiai problémák, megszűnik a legrémesebb „kulturgyalázat” is: a lakásdeterminálta szexuálprobléma, (Bizonyító példája G. Birkenfeld regénye, a Dritter Hof links).


Hogy a szexuális probléma büntető szankcióiban és korlátaiban mennyire elsőrendű szociális probléma, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a hírhedt német Abtreibungsparagraph. Korunk leganakronisztikusabb, legembertelenebb morálszadizmusa, amely ellen hiába küzdenek legujabban a Piscatorok, Wolffok, Credék, orvosok, szociológusok és a szexuáltudomány nagyjai (élükön pl. egy Magnus Hirschfeld). Hiába az anyák minden szenvedése, tiltakozása: a kapitalista, a „demokratikus” állam, a korszerű egyház nem enged, nem engedhet merevségéből, nem vághatja maga alatt a fát. Mindazok, akik a kapitalista államot jelentik: ennél a paragrafusnál találkoznak. Németországban, ahol a legerősebben küzdenek az anyák rabszolgasága ellen, a parlamentben a szociáldemokraták voltak azok, akik megmentették az állam „becsületét” és az egyház „erkölcsét”, a szociáldemokrata frakció antiszociális szavazógépe szabadság helyett így ujra a test rabszolgaságába taszította a nőt, ujra az angyalcsinálók. piszkos műszereihez, ujra a börtönbe és a halálba.


És az egyház? „Halló, itt Rádió Budapest. Hölgyeim és uraim Tóth Tihamér beszédét közvetítjük az egyetemtéri templomból.” Tóth Tihamér ma a budapesti rádió legnépszerűbb sztárja. Népszerűsége vetekedik Weygand Tibi, Scherz bácsi sőt a cigányzenekarok népszerűségével. Nemcsak négy ország magyar katholikusai hallgatják, de zsidó hisztérikák és református papkisasszonyok is egyforma lázban lesik szent igéit. Miről beszél ez a Tóth Tihamér. Az ötödik parancsolatról. Két prédikációjában dörgi világgá a „Ne ölj!” tilalmát, az emberi élet szentségét. Háború? Vezérkarok, ultimátum-kormányok, fegyvertáldó papok, gránátokádó harangok? Nem. Ezekről nem érdemes beszélni, minek az ép behegedt sebeket újra felpiszkálni? A Ne ölj ellen nem ezek vétkeznek. A nagy tolvajok sohse vétkeznek... A „Ne ölj” ellen többek között vétkeznek Tóth Tihamér egyetemi tanár úr szerint a — tejhamisítók és a — „munkások közé furakodott kútmérgezők”. Ha pedig úri emberek vétkeznek, akkor ezek csak egyetlen uri formában vétkezhetnek és ez — a párbaj. Népek párbaja: urak párbaja, erről persze bölcsen hallgat aranyszájú prédikátorunk. Minek hősi halottaink megszentelt álmát zavarni, fordítsuk figyelmünket inkább a „csírázó élet” felé. Itt aztán órák hosszat döröghet az erkölcs. Mi az anyaság, kérdezi Tóth Tihamér: „bűn, vagy hősiesség?” Felelet: a magzatelhajtás: bűn, de a mindenek dacára világra hozása: hősiesség! Tóth Tihamér szerint a magzatelhajtás: „szociális gyilkosság”. Mert: „ha Isten kenyérre éhes szájakat adott, akkor kenyeret is fog adni”. Aki, egyetemi tanár 1930-ban ilyen szociális pozitívumokkal van felvértezve, mint Tóth Tihamér, azzal aztán igazán nem lehet vitatkozni. Legfeljebb leszögezni: a katholikus egyház lényeggondolata: „ismerd meg a szenvedést” itt is megteremti a maga gyümölcsét. Az egyháznak, az államnak szüksége van a többgyermekes családra („néphadsereg”) („Wer ohne Kinder lebt, weiss nichts vom Leiden” idézi Tóth), mert így nagyobb lesz a kiadás, nagyobb a nyomor, nagyobb az alázat, inkább kész mindenféle megalkuvásra és így nagyobb a valószínűség, hogy a túlvilági jutalom reményében mindent eltűr. A szenvedést a nyomort meg kell szüntetni: ez az egyetlen világos és logikus életparancs. Az egyház és az állam ezzel szemben a szenvedést felhasználja, motórikus erővé változtatja a saját energiáinak fokozására. De mert mégis csak kiutat kell adni — kenyeret? örömet? — nem, nem, a szenvedést erkölccsé fokozza, isteni megpróbáltatássá, melynek korlátja a félelem és jutalma a túlvilági örök élet, a semmi, a misztérium, mellyel olyan nagyszerűen lehel szociális változást szigetelni. El a ronda valóságtól, a valóság szociális bűneitől: a „ne ölj” mindennapjától. A „Ne ölj” embervédelme így lassan az anyaméhre korlátozódik, de ott aztán alapos és könyörtelen munkát végez. Az emberi élet szentségének farizeusai itt találnak teljes abszoluciót, lelkiismeretnyugtatást a saját szociális bűneikre. Amig az embriónak nincs emberi formája: addig a legszentebb élet és törvények védik, de amikor kész és kifejlődött ember,. akinek joga van élni és örülni is tud az életnek, akkor papi segédlettel ki a mészárszékre és törvényes korlátokkal be a gyár, a bánya poklába! Csak szülés előtt ne haljon meg a gyerek, hogy utána hogy él meg, az már nem fontos. Éhség, tuberkulózis, zsufolt lakás, munkanélküliség, öngyilkosság, börtön és háború — mert ez és egyedül ez „szociális gyilkosság” — ez túlesik a morálon. Törvényeknek, ha elvesztették értelmüket és a legteljesebb antiszocializmust eredményezik: pusztulniok kell. Az ember, a „teremtés koronája” kell, hogy teljes joggal ura legyen a saját testének és a nő legszentebb joga nem a kényszeranyaság, de az, hogy szüljön, vagy ne szüljön. A jövendő generációknak nem kényszer és félelemnemzett gyerekekre van szüksége, de olyanokra, akiket tényleg férfi és nő közös akarata, szeretete nemzett e világra. Amig az állam nem tud gondoskodni a megszületett — és szociális nyomort okozó gyerekekről — addig nincs joga törvénnyel életre hívni a — nyomort. Egy családban csak annyi gyerek élhet amennyit emberi módon tudnak táplálni és felnevelni.


Németországban egy év alatt 800.000 magzatelhajtás történik. Minden egyes esetnél egy vagy két személy segédkezik. Ép azért egy év alatt két millió embernek a fegyházban lenne a helye, ha minden egyes eset kiderülne, vagy ha az illetők önként jelentkeznének. Az államnak tehát nem lenne más dolga, mint fegyházakat építeni, ezeket adminisztrálni és ezt az egész hadsereget ellátni. A törvény, amelyik ezrek halálába kerül, ami tenger szenvedés közvetlen okozója így a legteljesebb nevetségbe fullad. Túlélte önmagát. El kell takarítani a jövő útjából úgy és olyan teljesen, ahogy eltakarította pl. Oroszország, mely ezzel a tettével példát mutatott a szexuális probléma végleges likvidálására. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére