Korunk 1930 Április

Wera Inber korregénye


László Ferenc

 


A szovjet első esztendeinek élet-halálharcáról szól Wera Inber regénye, a „Der Platz an der Sonne”. Nem is annyira korregény, mint inkább korrajz, forrongó,* bizonytalan esztendők története, világot átformáló éveké, amelyeknek üstjében egy új társadalom berendezkedése erjedt és forrt. Egy délorosz város keresztmetszetét adja a regény a polgárháború esztendejében és az azt követő években, majd Moszkva rajzát kapjuk a szovjet-berendezkedés első megszilárdulása után. A régi állami és társadalmi rend összeomlásának a rajzára több fejezetet áldoz a regény, mint az újnak a létrejöttére és különösen a könyv első felében az író mintha sajnálná a régi polgári társadalom összeomlását.


Egy magáramaradt asszony naplószerű feljegyzéseiből bontakozik ki ez a vajudó korszak, talán túlságosan szubjektív nézőpontból. A polgárháború évében, a város a pusztulás legvigasztalanabb képét mutatja, a lakosság menekül és Wera Inber komolyan foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhagyja hazáját. Véletlenen mulik, hogy mégis Oroszországban marad, abban az Oroszorszában, ahol a forradalom megszüntet minden polgári kényelmet. Fűtés és világítás nincs, élelmiszerben olyan katasztrófális a hiány, hogy csak titokban folytatott cserekereskedelemmel tudja az egyedülálló aszszony magának és kislányának a rossz zablisztből készült száraz kenyeret megszerezni és sorba kénytelen eladni minden ruháját és valamennyi ingóságát, hogy feltétlen életszükségletét biztosíthassa. Ilyen körülmények között ellenségesen figyeli a bolsevista agitátorok munkáját és a lassan épülő új életet. A szükség és nélkülözés azonban parancsoló erővel őt magát is valami szovjethivatalba kényszerítik és így kerül lassan közelebbi ismeretségbe az új rendszerrel. Megpróbál mindent, ott van az új szovjetszínház bölcsőjénél, tagja és „házi szerzője” lesz az első kis színháznak, a „Sosep”-nek, majd Moszkvába megy, ahol előbb egy kabaréban lép fel, hogy végül megtalálva önmagát, az irodalomban keressen vigaszt és új hitet.


Wera Inber regénye egy újjáalakuló élet könyve. Ezt a lassú kényszerű átalakulást a legszemléltetőbben mutatja meg a regény. Vannak jelenetei, amelyek valósággal megdöbbentenek bátor igazmondásukkal és objektiv tisztánlátásukkal. Amikor például az új proletár-színház első torz kísérleténél ijedten döbben arra, hogy az nem más, mint a régi polgári kabarénak rossz utánzata, amikor az állatkertben egy ifjúmunkás lelkes magyarázatából érzi meg először, hogy mint jelent a „mi” fogalma, amely az „én” uralmának a helyébe lépett és még sok hasonló jelenetben, éppúgy szemléletes, színes írásmodorában az új orosz irodalom nagy és teljes értékének igérkezik. A lelki átalakulás folyamata azonban még úgy látszik nem fejeződött be Wera Inberben. Még tulságosan az „én” dominál benne, szubjektiven a maga egyéni és asszonyi szemüvegén -át ítél meg mindent és könyve távol van még az igazi kollektív regénytől. Ha igaz az, hogy a „szabadság a polgár előítélete”, akkor Wera Inbert majdnem a kispolgárok közé kell sorozni, mert az egyéni szabadság legkisebb megcsorbulása is fáj szubjektivitásának, még ha- értékben és tartalomban többet is kap érte cserébe. Maga írja egy helyen, hogy első kéziratát azzal a megjegyzéssel kapta vissza egy moszkvai lap szerkesztőjétől, hogy próbáljon írásaiban kollektívebb szellemet megszólaltatni és ne egyes kiragadott emberéleteket helyezzen mindenek fölé. Wera Inbernek ma már nem idegen a kollektívizmus gondolata, azonban a moszkvai szerkesztő még ma is találna kifogásolnivalót regényén, mert a tömegbe való beolvadástól, az igazi kollektív gondolkozástól még messze van.


Ez azonban egyben erénye is. Regénye páratlanul őszinte és becsületesen bátor írás, amilyenné csak úgy lehetett, hogy az írónő nem volt hajlandó alávetni magát semmiféle lényétől idegen szempontnak. (Budapest)


*Mallik Verlag, Berlin. 1929


 


Vissza az oldal tetejére | |