FÅ‘oldal

Korunk 1930 Március

Simon Andor versei


Zelk Zoltán

 


Simon Andor verseinek van egy nagyon jellemző sajátsága. Az. ő verseit nemcsak, hogy nem lehet részekre bontani, de azt hiszem, ő az egyetlen magyar költő, akinek a verseiből nem lehet idézni. Mert nem jellemzően szép sorokat, hanem jellemzően szép verseket ír. S talán ez a legtöbb, amit mondani lehet róla. S azért a legtöbb, mert Simon Andornak nincsenek elvetélt, ki nem bontott, vagy túlcizellált versei, minden verse egész s magányos, mint a jól hangsúlyozott szó s értelmes, — de nem értelmesebb — mint egy virág vagy egy patak. Egyetlen versében benne van ennek az egészséges embernek az egész attitüdje s mégis, ha igazán meg akarjuk ismerni Simon Andort, nem beszélhetünk külön egy verséről, vagy egy verskötetéről, egész költészetét át kell tekintenünk.


Az első, amit így megláthatunk, verseinek látszólagos egyformasága. De ez nem kérődzés nála, nem egyes verseinek megismétlése, hanem bizonyítéka annak, hogy Simon Andor minden versében egyazon élet költője. Különböző dolgok inspirálhatják írásra, de minden verse mögött érzem a Simon Andori világlátást. S az ilyen egyformaság a legigazabb bizonyíték az illető költővolta mellett.


Lehet, hogy akad olvasó, aki affektált pózt sejt abban, hogy Simon Andor valamennyi verse kevés kivétellel néhány szóból áll és legtöbbször egyetlen szó egy sort jelent nála. Holott, kevés hozzá hasonló őszinteségű költővel találkoztam még és semmi sem áll oly távol tőle, mint az affektáltság. Én ebben a rövidségben — helyesebben tömörségben — szintetizáló hajlamot látok. Simon Andor szereti a dolgokat összesürűsiteni s egy szóval — teszem: csillag — nemcsak magát a csillagot, hanem ezer más dolgot akar érzékeltetni. S ez legtöbbször sikerül is neki. Az egész elvégre egyéniség kérdése. Van, aki egy viziót csak körülírva, hoszszas faragcsálással tud érzékeltetni. Simon Andor viszont nem bíbelődő, ötvös természet, belőle úgy szakad ki egy vers, mint egy önkéntelen káromkodás.


Simon Andort szeretik, mint népi költőt beskatulyázni. Ezt viszont sokan, mint a faluba visszakívánkozó nosztalgiát értelmezik. Holott Simon Andorra éppen az ellenkezője igaz. Ő a faluból jött s az organikus életet élő metropolis felé vágyik. Az ő népiessége az a zamat s az a földszagú lehelet, amit magával hozott közibénk. Ez az ő nagy plusz többlete a népieskedő költőkkel szemben.


De végül is, bárhogy szeretnék minél többet elmondani róla, éppen költészetének megbonthatatlansága, tömbszerűsége s különös üdesége akadályoz meg ebben. Simon Andort csak olvasni lehet, de szétbontani nem. A kritikusnak csak egy teendője van: fölfigyelni a sivár magyar literaturában a költőre — és 1930-ban ez a legnagyobb dicséret valakiről, aki verseket ir: Költő. (Budapest)


* Simon Andor: Világhúllám. Versek. Budapest.


 


Vissza az oldal tetejére | |