Korunk 1930 Március

Chicagó, az ellentétek városa


Egon Erwin Kisch

 


A Western Electric, egy telefonkészülékek előállításával foglalkozó gyár mentőállomásán:


Körülbelül húsz széken vérző munkások; az egyiknek a fejét borotválják, a másiknak a térdsebét mossák; nagyon sokan a kezüket sebesítették meg; a műtőasztalok egyikén eltört karral egy férfi fekszik.


— Some Hundred, — válaszol egy ápolónő arra a kérdésünkre, hogy naponta hány esetben nyujtanak első segélyt.


Ön elrémül? Ó, ha ebben a gyárban naponta háromszáznegyven baleset történne, az még mindig csak egy százalék volna, hisz a Western Electric itt harmincnégyezer munkást foglalkoztat s az egyes sichtek nagyon gyakran váltakoznak s így a valószínűség oly csekély, hogy valaki mind a tíz úját elveszítse vagy pedig mind a négy végtagját kitörje.


A Stockyardok, a világhírű vágóhidak megtekinthetők, — győződjenek meg uraim, hogy a mi vállalkozásaink a Jungle című regényben ábrázolt ízléstelenségeket kiküszöbölték. Igen ám, de nem küszöbölték ki a munkafeltételeket... Upton Sinclair Amerika szivére célzott és a gyomrát találta.


Az idegen vezetők használatára egy titkos könyvet adott ki a cég, amelyben szószerint elő írta azokat a válaszokat, amelyeket a kényelmetlen kérdésekre felelni kell. Az idegen vezetőknek ezeket a kérdéseket és feleleteket be kell tanulniok kivülről s a könyvet senkinek se szabad látni. Pár kérdést és feleletet ide írok:


Kérdés: Hogyan képesek a csomagolótermek leányai állandóan kibirni mozdulataik gyorsaságát?


Felelet: A leányok szeretik a látogatók előtt gyorsaságukat és ügyességüket bemutatni. Mi állandóan óva intjük őket, hogy ennyire siessenek.” Ime meg kaptuk a magyarázatot! Ezek a chicagói munkáslányok valamennyien hiú teremtmények! Egész nap hanyagul végzik a munkájukat, ha azonban látogató jön akkor a gép pedálján úgy vágtatnak a lábaikkal mint valami hat napos bicikliversenyző, a jobbkezük mozog, a balkezük mozog, olyan tempóban, hogy a látogató szédül. Igen, mindez ámítás! Én magam láttam és olvastam, maga a cég elárulja a blöfföt és hibáztatja munkásnőít a téves látszatok feltüntetése miatt. Igen ám, de engem nem lehet felültetni. A chicagói csomagolólányok tehát olyan komolyan vesznek engem, hogy valamennyien az ujságok expedíciós termeiben, a postát csomagoló osztályokban, az Elgin féle óragyárban s a mezőgazdasági gépek előállításával foglalkozó Harvester Comp, munkatermeiben őrült gyorsasággal dolgoznak — ha közeledem — csak azért, hogy nekem imponáljanak!


Viszont van egy kis kérdésem: mi van a futószalaggal Mister Idegen vezető? Honnan tudja a futószalag, hogy mikor és hol jelenik meg egy idegen? Hogy van az, hogy a futószalag éppen akkor fog egy Olyan Ámok-futásba, amelybe a munkásnő — igen, igen! — a mutatványul szolgáló gyorsaságával, pontosan bekapcsolódik a kézmozdulatával, amelyhez a szomszédnőjének csatlakoznia kell?


„Kérdés: hogy képesek a munkások a vérszag, az ürülékek, a hőség illetve a hűtőtermek temperaturájának atmoszféráját kibírni.


Felelet: olyan sajátos ruhájuk van, ami a pórusokat védi”.


Ebből a ruházatból nem láttam semmit: Csak azt láttam, hogy úgy vannak öltözve, mint mindenütt a mészárosok, ahol a munka nincs beállítva óránként hétszázötven disznó, vagy kétszázötven marha levágására s így ezek felszabdalása és megtisztítása sem illeszkedik a futószalag tempójához.


A normális munkabér hetenként negyven óra munkaidő mellett óránként negyvenkét és fél cent; a heti bér tehát tizenhét dollár, vagyis hatvannyolc dollár havonként, ami bizony több mint sovány bér Amerika e legzsírosabb területén!


A munkások többnyire négerek és lengyelek. Amióta azonban a négerekkel, — akik mégis beszélik az ország nyelvét s a szervezkedés bizonyos feltételeivel rendelkeznek, — már nem lehet Chicagóban úgy bánni, mint a déli gyapot plantagekon, (ahol húsz cent napibért kapnak!) azóta vagonszámra pótolják őket mexikóiakkal. Ügynökök utazzák be Mexikót, hogy a munkásokat összegyüjtsék s családjukkal együtt Északiamerikába transportálják, ahova természetesen más néptörzsek munkásai nem oly könnyen vándorolhatnak be. Minél több tagból áll egy mexikói családja, annál jobb, mert ezáltal a szabadsága teljesen korlátozott s egészen ki van szolgáltatva. Ma a mexikói az, aki arra van ítélve, hogy a legszemérmetlenebbül kizsákmányolják s a munkabérét a legmélyebbre nyomják.


* * *


A chicagói felhőkarcolókat persze lehet fényképezni és leírni, Chicagó faházait azonban nem lehet lefényképezni és leírni. Ezek túltesznek minden képen. Európában alig akadhat valami, ami züllöttségben, omlandóságban, nyomorúságban hasonlítana ezekhez. Az örmény barlanglakások s Beszarábia sárkunyhói még mindig sokkal jobb állapotban vannak, mert ezek legalább védelmet nyujtanak a hideg és az eső ellen.


Elegendő Chicagó két-három ilyen lakóhelyét belülről megtekinteni — miután egyik hasonlít a másikhoz. Bármilyen kicsi is egy ilyen ház, mégis van benne négy vagy öt „lakás”, amik mindegyikéért a háziúr havi huszonöt-harminc dollár házbért szed be. Ez persze rettenetes nagy summa s a lakó csak úgy tudja kifizetni, hogy mindegyik szobában négy alvóhelyen nyolc személy alszik, felváltva. A gyerekek gyümölcs-szállító kosarakban alszanak, vagy pedig lapos ládákban, Mindenütt három vagy négy matrácot, illetve alvóládát láttam egymás mellett.


A bérlők és az albérlők valamennyien közös W. C-t használnak rendszerint a pincében. Nagyon sok helyen viszont egyáltalán nincs pince, mert a ház alatt Chicagó végtelen sok ingoványainak egyike huzódik: ezekbe az ingoványokba cölöpök ereszkednek s rajtuk két méter magasságban lebeg a ház az egészségtelen levegőben.


Két három perccel később, hogy a magas vasút elhagyja a város üzleti negyedét már ezek mellett a primitíven összeácsolt tákolmányok mellett halad. Minél messzebb ér az ember dél és nyugat felé, annál, szívfájdítóbb lesz a környezet a vágóüzemek mögött, Ciceróban, Chicagó Heighstban, Valleyban s a többi kerületekben, ahol naponta egy-egy államügyész, vagy más gazdag szeszcsempész kap pár revolverlövést a testébe.


Ezen a vidéken nincs semmiféle kanalizáció még s ahogy az emberi kutyaólak igazán a háttérben hivalkodó paloták és ötvenemeletes üzértornyok révén lesznek égbekiáltó skandalummá, úgy ennek a területnek az egészségügyi elhanyagolása egész rettenetességében akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha az ember megismeri Chicagó grandiózus vízellátó és vízlevezető műveit.


* * *


Azon tájt amikor Goethe meghalt és Bismarck született, itt a préri füve fölött nedves szél futott, s még egy kunyhó sem állt. Kilencven évvel ezelőtt egy csendes halászfalucska huzódott a parton: hatvan évvel pedig egy primitív vágóhíd s egy kis búzapiac. Ma Chicagó jelszavához hűen „I act, I move, I push” világrekordokat hajszol. S ez azt jelenti, hogy három millió ember legnagyobb része ijesztő munka, táplálkozás-, lakás-, szellemi- és erkölcsifeltételek közt él s kereskedik, nyüzsög, dolgozik azért, hogy pár newyorki, Miami-Beachi és floridai milliárdos még egy milliárddal többet összeszerezzen s végül egy millióból valami alapítványt létesítsen, amiért azután az egész nemzet részéről szakadatlanul, igen szakadatlanul mint zsenit és jótevőt ünnepeljék.


 


Vissza az oldal tetejére | |