FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Most pedig énekeljünk, olvasó


Szentgyörgyi Anna

 


Most pedig énekeljünk, olvasó, mert Szomory Dezső új könyvéről, a Párizsi regény-ről* csak ágy egyszerűen beszélni nem lehet, csak énekelni, lehetőleg kürtök és orgonák búgása közt, ahogy az ily turbulens szerző stiláris elragadtatottságaihoz illik, mondjuk hattyúnyakú kürtök, világító és sikitó kürtök, alkonyati és éjféli kürtök kíséretében az elámulás mélységeiből, elcsukló riadalmak kal, kitörve, ó kitörve ! hogy a szavakkal és mondatokkal, a nyelvvel és a nyelvi színekkel mi mindent tud ez a szerző. Már kitalálni se lehet szebben, se kifaragni, se ki vizionálni a harsogó és párás színek ből, amik itt szerte csorognak, valami éneklő palettáról olyan hévvel és gazdagsággal, hogy ez már a csoda. Olyan hevülettel és irammal, hegy ez már csak kápráztató, semmi egyéb. Egész bizonyos, hogy senki se tudja utánna csinálni, mert aki zengőbb az nyilván nem is író már, hanem zenész. Ezeket tehát minden további nélkül elismerjük. E valójában nyelven-túli-nyelvet tehát mindenkép honoráljuk. Az a speciális mondat, egész külön billentyű és fuvószenekar rendszerével, amit Szomory csinál, tényleg unikum, azaz külön találmány, valamiképen tehát nagy dolog, különösen ha az európai mondatfaragók szektájának szemszögéből vesszük. Tudjuk tehát, hogy e különös grammatikai futamokkal és dallamokkal ebben a könyvében is egy orcheszter zeng, mintahogy ezt már ezerszer megmondták: egy zenéken túli orcheszter — a szerző szivéből és tintatartójából, mindazokkal a lírákkal és hevületekkel, amiket vissza énekelhet az egykori katonaszökevény pesti ifju húsz éves életébe s a mult század végei Párisba, ahol egykor Szomory Dezső járt, a szavak nagy mániákusának fényeivel és homályaival beszórva a mai Kristóf-térről, ahol most a szerző elaggultan ül és bübájoskodik vissza a multra, lelkes és irónikus mosolyok közt a kócos és éhező ifjúra, aki volt valaha, írói küldetése szent hevében, mint egy gyöngyszem, az összes oldalakról és tekintetekből kivilágítva, mint egy mennyei szeráf! A könyvbe tehát az van, hogy Szomory a multra borul, — valószínüleg ő tudja, hogy miért: nyilván nagyon szereti s most összevissza csókolja és simogatja a multat s e multban minden pillanatot s a valószínűtlenül valószínű, de mégis kitalált, tehát kasirozottan-valódi multszázadvégi Párissal egyetemben mindent, a rengeteg lámpással és homállyal, minden egyes alkalommal tündökölve, kigyúlva, még az egy szál gyertyás szobák áporodott szegénysége fölött is valami cherubi pompával, szemet vakitón az összes nyomorokat és ünnepeket idézve, amikbe egy szegény ifjú sodródhatott széttaposott lakkcipőivel, loholva mindenféle halhatatlanok közt, a honvágy nagy keservétől epesztve, Pest és Jászai Mari, sőt Mátészalka után, búsan. Mondom ezt mi mind elolvastuk és értjük mindazokkal az iróniákkal, amiket a mindig újra kezdődő s így lompos fejezetekbe énekel, — ezért azután nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy Caesar, de még egy kosztümruhagyáros se emlékezhet szebben, akinek pedig királyi garderobeja van és így tetszése szerint öltöztethet ki mindent a gyémántpor és aranyfüst orgiáiban. Elismerünk ezekszerint mindent, ami elismerni való. Arról tehát ne is beszéljünk, hogy mit tud a szerző. Egész bizonyosan mindent, amit szerzőnek tudni kell. A mesterségét tudja! Egyénien! Minden alakja kétségtelenül élő. Egyik másikat nem lehet elfelejteni. Viszont: mond már, hogy tudja! (Hogy mi is olyan fordulattal éljünk, aminővel ő sokat szikrázik). Hát tudja! Az összes köteles írói-tudnivalókat a saját maga felcsigázott kulcsú hangjegyem, úgy hogy még a szenyfoltot is drágakőből. csiholja, még a szellőt is harsogássá hangszereli, még a merengés bárgyuságát is kilelkendezi, kipirositja, mint valami lángot a fantáziája gőzölgéseiben. A legnagyobb fokozó tehát. Önmámora-részeg, ki azonban valahogy a realitásban mégis megmarad, — a nagy operák realitása közt persze, miután az egész nem egyéb, -mint valami szavakba fullasztott opera viharzása, valami hamis műfaj tehát, olyan elementárisan hamis, hogy megkap, mint egy Strasnoffi szédelgés mely huszártiszti uniformisban püspökökkel operál. Nagyon jól tudjuk tehát, hogy milyen ormokon járunk a stílus e szeráfja után, a magyar stílromantika ormai fölött, sőt valamivel még magasabban, hol az értelme és az értelmetlensége a stílus e lázainak már egész nyilvánvaló. Mert végül teljesen mégse hoz lázba. A hűvös értelem mégse kábul el végleg. A szív éhsége se csitul. Igy tehát ki derül, hogy e mennyeivé maszkírozott zenekar poutpouriai között, ahol a legtöbb schersó, a schersó, amiket olyan elmélyedéssel és odaadással és pathosszal zenget, mintha, az Eroica volnának... Mondom, ha világos és éber figyelemmel kiséred, kikászolódva zenéi majálisából és kutatod, hogy e zene-szörpök és-aszuk mögött mi van, minő tartalom és mondanivalói, s e szédelgően tökéletes írói alakitókészség mögül micsoda értelem beszél... Mondom ha feleszmélsz a kábítás mélyén, egy pillanatra csak magadhoz térve, S a hangok e nagy káprázatának bíbor köntöseit meglibbented, hideg szemekkel mely mint a penge a páncél mögé vág, — vajjon mit gondolsz, mit látsz a mennyei lármák szeráfi svindliei mögött? Mit gondolsz ?


Egy közönséges pesti cigányzenekart. Valami olyan átöltöztetett bandát, mint aminőt sokat láthattál idegenbe, piros és egyéb egyenruhás maskarádékban. „Ni, ez csupa pesti cigánygyerek” — kiáltottál, honfiui szived redői közt, elmosolyodva. Hát ez a Szomory féle orcheszter is ilyen. Az összes zenészek a zenekarában (már mint az ő, ,nagy szivében”, ahogy mondaná) ilyen cigányféle gyerekek a pesti kőrútak kávéházai s az Otthon köréből. Az úgynevezett és jólnevezett pesti okosgyerekek ezek, az Ogyoe ma már jobbára viszértágulásos „ifjai”, a pesti jassz-intellektuel ma már nyilván hervadó figurái, Szomory Dezső pedig a karmester és a főpap. Egy extramentális romantika pathetikus színviharzásaival mindig csak ő ékeskedett köztük s a könyv is az ő zenésmiséjük bármennyire is átöltöztek. Nagy pontifikálás ez a legnagyobb maszkirozással, amire csak ez az okos és kaján szertartásmester képes. Pontifikációja történetei, betétjei és intervjui, találkozásai és lírái, elmélyülései és poenjei mind e bohém-szekta atmoszferájának visszhangjai. A pesti kávéház argotlelkisége és bohemien-cigánysága öltöződik itt egy cherubi zenekar köntöseibe és zengeti magát olyan grandiózus zenékkel és áriákkal, hogy mennyei pakolásában a Pesti Futár fabula és mélység olyan rejtett mint a macska a zsákban. Am — ismerjük el ez is teljesítmény, de mint mondanivaló! kissé kevés. Viszont a főpapnak csak ilyesmikhez van köze s legföljebb még: hogy úgy mondjam az ő saját zenélő köldökéhez, amelyet körül rakétáz és kivilágít s közben Ferenc József után eped. Ma! Hát nem egy pesti angyal ez az író!?


* Szomory Dezső: A Párizsi Regény. Athenaeum. Budapest, 1929.


 


Vissza az oldal tetejére