FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Korregény‚Äďkor nélkül


Haraszti S√°ndor

 


Furcsa könyv Háy regénye, nehéz eligazodni rajta. Ha a címét olvasod, azt hiszed valami újfajta történelmi regénnyel találkoztál öszsze. Budapest tíz év előtt: mi más lehet ez, mint a magyar kommün, lázas napjaival és tömegeivel, hívőivel és hitetleneivel, harcoló munkásaival és sötétben bújkáló ellenségeivel? S ha átbajlódsz az első lapokon, rájössz, hogy a regény ugyan erről a kétségkívül érdekes és tanulságos korról szól anélkül azonban, hogy a kort megtalálnád benne. A szerző eleve lemondott arról, hogy korregényt írjon és bár tudja, hogy „tíz évvel ezelőttről az emberek történelmet várnak és nem vérszegény gyerekek nyafogásait”, mégis ragaszkodik a vérszegény nyafogáshoz, szubjektív emlékeihez, mert „megrohanta az emlékezési vágy.” S mik azok a szubjektív emlékek, amik az írót visszaűzték a magyar mult legtörténelmibb korszakába, a kommünbe? A szerelem emlékei: egy fiatal (természetesen) híres és fanatikus bolsi agitátorlány, amolyan magyar Kollontay, akibe halálosan belébolondúl a regény főhőse. Ez a fiatalember viszont tip-top úrigyerek, aki a maga kamaszos szexuális problémáival és nyugtalanságával belecsöppen a forradalomba, mint Pilátus a krédóba. S ott marad, ott tartja a szerelem, a fiatal bolsi agitátornő szép szeme, a romantika, amely holmi tragikus ízekkel és színekkel gazdagon csorgott abban az időben is. Ez a szerelem tölti ki a regény meséjét, amely nem végződik ugyan heppy-anddel, de alkalmat ad az írónak arra, hogy a szereplőket úgy mellékesen „beszéltesse” a korról is, amelybe belerázta őket a történelmi véletlen. S így valahogy Háy annak a kötelességnek is eleget tesz, hogy a korról, ha halványan és színtelenül, vagy egyoldalúan, de valami képet ad. Az igaz, hogy ez a kép nem éppen szívderítő, az úrigyerek a legsanyarúbb tipus: a gyökértelen intellektuel, aki „tíz év előtt´ Leninre esküdött anélkül, hogy tudta volna kicsoda, most viszont már „mindent tud” és semmire és senkire sem esküszik. Ahogy mondja valahol, keserű meditálás közben: „Én csak egyet gyűlölök: a történelmet. A történelmet, ami megöli az embert, a testét és lelkét egyformán.” Háynak ezt a gyökértelen, hitetlen, halálra érett modern Werthert sikerült pontosan megrajzolni. Ügylátszik ehhez érzi magát a legközelebb, ennek a típusnak az életéhez kapcsolhatta legjobban a maga emlékeit és élményeit. A többi figura hibás, elnagyolt, mint például a bolsevikJuliáé, aki szinte praeraffaeliste konturokban pompázik a regény lapjain. S ezért van, hogy a szerelem, amivel Háy a kort „kitölti” kissé ponyvaszerű irombasággal hat és hiányzik belőle minden meggyőző atitüd. Nagyon megérzik, hogy ebben a szerelemben az író nem volt benne, kitalált mese, aminek kedvéért kár volt elejteni — a történelmet. (Budapest)


* Háy Gyula: Színhely: Budapest. Idő. • Tíz év előtt (Génius kiad.)


 


Vissza az oldal tetejére