FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Kassák Lajos uj regénye


Justus P√°l

 


Kassák feladata legmagasabb fokon bizonyára az, hogy szuverén formáló akaratával kibontsa anyagából a rejtett törvényszerűségeket. A valóságot nem urának, hanem anyagának, a művészet célját nem reprodukálásban, hanem új értékek alkotásában látja. Munkamódszere szigorú és következetes. Mintegy előre megvonja műve határait, a kört, melyből kilépni nem fog, de amin belül ki akar fejezni minden kifejezhetőt. Igy a Napok, a mi napjaink-ban, ahol az államügyész családjának falain csak alig-alig nyilik rés; így az Angyalföld-ben, ahol a külváros miliője átléphetetlenül zárja magába a regény embereit és eseményeit. És ha a Marika énekelj át is töri a falú zárt világának határait, hogy a kis parasztlányt eldobja a városba, a regény alapjában éppen olyan zárt, mint az előbbiek. Marika életének határai egybeesnek a dolgok és események határaival, a könyv világa azonos Marika világával.


Ám zárt és kimért határain túl mégis ad kilátást a könyv tágabb perspektívákba, a falakon ablakok nyilnak ismeretlen távoli tájakra. Gondoljunk a Marika szüzessége elvesztését követő reggel leírására, vagy a könyv annyi más részletére, amelyik mind túlmutat a Marika s a hozzá hasonló egyszerű emberek életén. Nem kell hogy tragédiák vagy nagy események legyenek: a mérhetetlen nyári éjszaka vagy a vásár a szomszéd városban, az ősz megállíthatatlan záporai, vagy az óra, amelyben Marika elhagyja faluját, mindez kinyitja a regény falait. És az emberek is átlépik a kijelölt határokat. A konok parasztagitátor, akit a csendőrök visznek el, a katona, aki vastag falak közül szabadul vasárnaponként, hogy aztán visszahulljon a vastag falak közé, a gázos ember, aki ismeretlen utakon jár és ismeretlen utakról beszél, a kisfiú ravasz, önmaga előtt is bujkáló élete, s a Marika tulajdon útja is, a faluból a városba, keresztül a szerelmen, a hétköznapok egyszerű életén, apró ravaszkodásokon, kínlódáson, börtönön, vissza a falujába, s a halálba: ez az emberélet, amely nem von le tanulságokat és nem prédikál morált, mert ize és színe van csak, mint magának az életnek, mindez a dolgok megbonthatatlan egységét jelenti.


Hogyan valósítja meg Kassák ezt az elgondolást, melynek keresztülvitele végső fokon a regényírás egyik alapvető, számtalanszor megoldani próbált és mégis nyitott problémájára mutat vissza: a realitás és költészet kérdésére. Hogyan oldja meg, hogy Szigorúan a valóság talaján állva mégis többett ad a valóságnál ? Ezen a ponton Kassáknál kétségtelenül a keverés módja és aránya, a formálóakarat szerepe a döntő, mely nem analizálható s egy-két külső megnyilvánulásában figyelhető csak meg. Igy az alakok soha nem egyéniek, hanem mindig tipikusak és bár többnyire élő emberekről mintázottak, Kassák kivon belőlük minden különlegeset s az általánosat hangsúlyozza. Nem analizál, hanem szerkeszt, nem szétbont, hanem összeépít alakjaiban is. Nem kiváncsi romboló ő, hanem alkotó ember. Igy tesz a lírikum hozzávegyítésének módjában is. A Mariká-ban semmivel sem kevesebb a lírai tartalom, mint előző regényeiben, de ez a líra itt feloldódik az egészben, egyenletesen ömlik el rajta s jelenléte csak abból a feszültségből konstatálható, amit az író állandó beavatkozása, érdekelt volta okoz. A realitás és költészet viszonyára érdekes és talán a legjellemzőbb példa Marikának s anyjának levelei. Soha parasztasszony vagy parasztlány ilyen leveleket nem ír és nem írhat. És mégis: e levelek igazak, igazságuk mélyebb és több a szavak és jelenségek igazságánál. A dolgok és lelkek lényegét adják, igazolva ezzel Kassák absztrakcióját, mely nem-naturalista eszközökkel a valóságot és nem-romantikus eszkökel a költőiséget formálja. E belső egyensúly külső takarója Kassák hosszú küzdelmekben s kísérletezéseken át letisztult stílusa és nyelve, mely nem dobja el a kifejezés sürített, olykor egészen versszerű lehetőségeit, de nem is engedi túltengeni s a mondanivaló fölé súlyosodni azokat. (Budapest)


*Marika énekelj! Pantheon kiadás, Budapest 1929.


 


Vissza az oldal tetejére