FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

A forradalom igazságszolgáltatása


Szil√°gyi Andr√°s

 


Aki a forradalom fia volt egyszer, ha csak félig is, ha nem is egész szívvel, az nem hagyhatja el többé soha. A forradalom szellemi halállal bünteti árulóit.


Ime, néhány bizonyító erejű példa: az orosz emigráns írók, Kuprin, Mereskovszkyj, Csirikov és mások, a polgárság és az intelligencia írói, akik a győzelmes orosz forradalom után az ellenforradalom táborába mentek. Mi lett velük? Élnek még? Élnek, de egyetlen jó sort nem írtak azóta.


Mereskovszkyj, a gyűlölettől csepegő aggastyán csak köpködni tud, artikuláltan mondatokat a párisi boulevárd-lapok és a Neues Wiener Journal hasábjain. Irt ugyan egy Napoleon biográfiát, de ez a század legrosszabb Napoleon életrajza, helyenként már a hintertreppe nívójára sülyed.


Kuprin Kripta cimű regényéből ír színdarabot, régi értékeiből próbál kifacsarni egy előadásra valót.


Arcübasev és Leonid Andrejev is éltek még öt-hat évet a forradalom után: mit alkottak ezalatt ?


És hiába feleli valaki erre: azért terméketlenek, mert távol élnek az orosz földtől. De hiszen Gorkij sem élt odahaza, mégis csak úgy ontotta, jobbnál jobb regényeit. Turgenyev legerősebb munkáit Párisban írta, emigrációban. Shelley nagy verseit szintén akkor írta, amikor menekülnie kellett Angliából. Heine fél életén keresztül volt emigráns.


A mai orosz emigráns írók azonban az orosz földdel együtt az élő valóságtól is elszakadtak. Ezért terméketlenek. Alexander Blocket ugyanabból a fából faragták, mint Mereskovszkyjt vagy Kuprint. Misztikus és szimbolista intellektuel a velejéig. De: a döntő pillanatban együtt ment a forradalommal. Eredmény: Block leghatalmasabb munkája, a Tizenkettő.


Block meglátta azt, hogy külön intellektuel ideológia nem állhat fenn. Vagy csatlakoznak az intellektuelek a dolgozók mellé és átveszik azok ideológiáját, vagy meghalnak és elbuknak a fassizmusba, az ellenforradalomba. Más út nincs.


*


Hogy mennyire nem a földtől, az otthontól való elszakadás okozza az ilyen írók szellemi halálát, azt legjobban láthatjuk Szabó Dezsőnél, a zseniális magyar írónál, aki mióta leszegődött az ellenforradalomhoz, elsatnyult, művészileg-nem ment előre.


Szabó Dezső esete olyan tanulságos, hogy érdemes vele foglalkozni.


Ami művészi erő, igazság és éles meglátás volt az Elsodort Faluban, az a forradalomhoz tartozott s a Petőfiek, a Dózsák, az Adyk tradíciója volt.


Szabó 1919 végén eljegyezte magát az ellenforradalommal. A mézeshetek eredménye a Csodálatos élet círegénye.


Ez a könyv legérdekesebb példája egy ember meghátrálásának, művészi és emberi összetörésének.


A Csodálatos Élet végső értelme ez: a forradalom megbukott, de az élet szép és csodálatos! Szép a tavasz, szépek az évszakok, szép a munka, a lassú eseménytelen élet. Szép a parasztélet, gyerünk vissza a faluba magyarok! A főhős vándorol mindenfelé, végigcsinál mindenfélét s élete végkonkluziója: vissza megy a faluba, parasztlányt vesz el feleségül. S ma is élnek, ha meg nem haltak. Az író, a levert forradalom után megtalálja újra gyökereit, az „öröm forrását”, a „csodálatos életet”.


Ez a regény emlékeztet az 1905-ös forradalom után megjelent Szanin-ra, Arcübasev regényére. A Szanin filozófája ugyanaz volt 1906-ban, mint a Csodálatos Életé-é 1922-ben: az élet szép, csókolózzatok, éljen az erotika, a forradalmárok zavaros fejek, maguk sem tudják mit akarnak, nem kell forradalom, kiábrándultam a forradalomból, vizsgáljátok meg az életeteket, az élet és az ölelés szépségét, én költő vagyok és azért írtam ezt a regényt, hogy felfedezzem előttetek az élet szépségét és hogy hogyan lehettek forradalom nélkül is boldogok. Szanin képében hirdetem nektek az új próféciát. Hallgassatok Szaninra! Le a forradalommal! Világproletárjai közösüljetek!


Arcübasev az erotikában találta meg az élet értelmét az ellenforradalom idején, Szabó Dezső az idillben, a faluidillben. Ez kettőjük között a különbség.


Bár közhely, de ide kell írnom, mert ide tartozik: az ellenforradalom íróinak három alaptulajdonsága: az erotika, a misztika és az idill. És amitől félnek, az az igazsággal való bátor szembenézés: a realizmus éles és tiszta levegője.


Ez csak gerinces és bátor emberek számára való.


*


A Csodálatos élet nemcsak világnézetileg nem sikerült, formája nyelve is fáradt. Csupa menydörgő, külső csillogású mondat, de mögötte semmi lélek, semmi alkotóerő. Sokszor érezzük, az író valami nagyot akart mondani, valami hatalmasat és megragadót, de az akarat messze mögötte van a művészi képességnek és csak dagályos szavak jönnek a tollára. Mint mikor valaki hegyet mászik, elfárad és liheg, így látjuk, érezzük, halljuk Szabónál is az elfáradást, amint egy-egy frenézissel kiszuszogja magát. Az egész vonalon megállás, elsatnyulás, szellemi csőd. Az alakok és a megoldások is nagyobb részt ismétlései az Elsodort falunak.


Élő ember ez a főhős: a János? Falu ez a falu, melyben János él? Ez egy, ,csodálatos falu” de nem a falu. Mi van a falun? Osztályharc, nyomor, elkeseredés, földéhség! Mit lát Szabó? Osztálybékét, harmóniát, idillt! A magyar parasztok boldogan szántanak a romantikus földeken. Csupa cukor, csupa harmónia minden. Émelyitően hazug ez a regény!


Kiagyalt figurák és kiagyalt falu. Gyökeréig hazug világszemlélet és világnézés.


Szabó másik könyve az ellenforradalom alatt a Panasz. Ezt akkor írta Szabó, mikor Pesten az öngyilkosságok száma túlhaladta az európai rekordot. A magyar nemzeti vagyon a magyar munkásság szorgalmat, a parasztság gabonája, minden a bankokrácia és a nagybirtok kezébe halmozódott fel.


Száz és ezer ok volt, hogy panaszkodjon, sirjon, felhördüljön a magyar költő, akinek szivén fekszik a nép sorsa. Erről ír Szabó Dezső a Panasz című könyvében? Nem!


Azon panaszkodik, hogy nem akarják elismerni legnagyobb zseninek Magyarországon. „És ha a magyar nép el is pusztul, az én műveim és Ady Endre versei megmaradnak örökre”. Ez a lényege a Panasznak. „Korgó gyomrú magyar paraszt” vigasztalódj: ha tönkre is mégy, a magyar urak és az általuk rádszabadított finánctőke uralma következtében, nem baj: Szabó Dezső mégis zseni.


Parasztok sóhaja, pesti öngyilkosok sikolya közepette kiáltotta ki magát Szabó Dezső Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és Grönland legnagyobb írójává! A magyar ellenforradalmi szellemi szemétdombon.


Amit Szabó a Panasz óta csinált, arról nincs semmi különös mondanivaló. Kétségbeejtő egyhelybetopogás ez. Tíz éve kérődzik már Szabó az Elsodort falu hulladékain. Nyelve, mely az Elsodort falu idején helyenként tényleg spontán őserő volt, frázissá lett. Hires stílusa olcsó muzsika. Elfogyott belőle a fantázia. Hiába handabandázik, ezzel csak a szellemi csődöt akarja kasírozni.


Nincs rátalálóbb szó, mint az, amit ő ír D´Annunzióról: „stíluskardokat nyel”. Ha Zerkovitz Béla nagy zeneművész, akkor Szabó is nagy stílművész. Az ügyesség ma nem imponál, csakis a természetes fantázia és alkotó erő. Ez Szabónál ma már nincs meg. Szabó legfeljebb iparművész, de nem őserő.


Szereti magát „délamerikai őserdőhöz” hasonlítani. Legkevésbbé találó hasonlat. Szó sincs itt őserdőről, végtelenségről, népi erőről! Szabó szeretné magát kijátszani „Naturbursch”-nak. Ez sem igaz, mert intellektuel s még nem is a javából. Frázishős. Böjte Jánosnak indult és Farcády lett belőle.


Irom ezt sine ira et studio. Belső kényszerből. Csak azért, mert egyszer meg kell mondani: Szabó Dezső, az író halott. S a halottakat el kell takarítani az útból. Félre az útból! Utat azoknak, akik élnek és erősek!


Szabó Dezső halálán nem változtat, hogy „olvasótábora” van és hogy most fordították le cseh nyelvre és hogy könyvei „úgy mennek, mint a zsemlye”. Courths-Mahlernek is mennek.


Szabó Dezsőnek egy pontban igaza van. Abban, amit az írókról ír. Sorra felvonultatja Magyarország íróit. Egyik lélektelenebb, mint a másik, egyik kómikusabb figura, mint a másik, egyiknek kevesebb köze van a néphez, mint a másiknak. „És ezek csinálják az emberek lelkét” — kiált fel Szabó elszörnyedve s véle szörnyedünk el mi is. Százszázalékosan aláírjuk azt, amit Szabó az írókról mond, de két dologban sietünk kiegészíteni:


Egyik: ezek az írók az uralkodó osztály írói.


A másik: Szabó Dezső is közéjük tartozik.


A portrék, amiket a burzsoázia íróiról festett Szabó, igazán kitűnőek. De Szabó Dezső nélkül nem teljes a kollekció. Épp ezért: sietünk megrajzolni és beakasztani Szabó Dezsőt, az általa annyit ócsárolt írók arcképcsarnokába.


Aki a forradalmat elhagyja és eladja magát az ellenforradalomnak akár harminc, akár harmincszor harminc aranyakért, az elszakad minden művészet anyjától, az élő valóságtól. -Gyökértelenné és földönfutóvá lesz... (Prága)


* Szabó Dezsőről most megint sokat beszélnek a magyar sajtóban. Ezt a pár sort ebből az alkalomból közöljük. Szerk.


 


Vissza az oldal tetejére