FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Ilia Ehrenburg és Szlovenszkó


F√°bry Zolt√°n

 


Ilja Ehrenburg eredendő bűne: a nyílt állásfoglalás hiánya egyre jobban kisebbíti művei reális értékhatását. Amit a polgári sajtó és a szolidáris intellektuelkritika felfelé ívelésnek tart és amit a legtöbb országban egyszerre jelentkező könyvsiker is aláhúz (Moszkvai sikátor és Roitsehwanz) az tulajdonkép már szomorú beérkezés, amit a Julio Jurenito (Ehrenburg főműve most jelent meg új és méltó kiadásban a Malik Verlagnál) a Jeanne Ney és Michail Lykow írója talán meg sem érdemelt, de ami előrelátható volt első orosz regényéből kiérezhető megtorpanása után. Új könyve (Visum der Zeit — P. List Verlag, Leipzig) nem regény, de élmény- és valóságdokumentum, úti élmények, hangulatok rögzítése, korfelelőség munkája, színekben változatos és gazdag, gondolatokban és ötletekben sziporkázón ehrenburgi, ítéleteiben néha döbbentőn ráhibázó, de a korfelelőség lényege: a nyilt állásfoglalás itt nem hasít útat és nem mutat célt. És ennyiben igazi korvizum: lényegkerülgetés, menekülés: igazi korszerűség. Játék a szavakkal, őszinte játék tényekkel és következtetésekkel, zsonglőrösködés fölény és cinizmus, gyerekhit és ironia, el-elcsukló lírai és inkább színező, mint maró szatíra, félő kapaszkodás és felelőtlen vagabundos elrugaszkodás, kis realitások terebélyesítése és túlzott felvázolása, a nagy összefüggések természetszerű háttérbeszorulása, negligálása. Túlságosan kihangsúlyozott korfelelőség, mely mindig nyitva hagy egy hátsó ajtót, hogy a végén óva inthessen az új patriotizmustól: a korpátosztól.


Az eredmény: korfelelőség helyén ehrenburgi anachronizmus: elmaradhatatlan Európaszerelem, életjelek lázas keresése halott földön, halott társadalomban. Ehrenbarg a Bretagne-tól Georgiáig csavarog, Marseille-től Lodzig, hogy felfedezhesse Európa jelen életét — Berlinben és az igéret földjét — Szlovenszkón az árvai hegyekben. „Európában ma csak egy korszerű város van: Berlin. A munka pátosza megvédi Berlint a nemlét gyötrelmétől. De hogy mért dogoznak és hogy mi lesz holnap, ezt maguk sem tudják. Isteni bizonytalanság! Ti, akik megértétek a forradalmat: értsétek meg és szeressétek ezt a bizonytalanságot. Ez a mai Európa egyetlen igazsága.” A bizonytalanságot a gyerekek és költők szeretik. Tényt, vádat, támpontot, álarctépő ítéletet Ehrenburg nem adhat. Az embernek önkéntelenűl eszébe jut egy másik orosz, aki ugyanerről a Németországról kicsit máskép írt. Larissa Reiner-re gondolok, erre a föld alatt pihenő harcos női csodára (összegyűjtött művei végleges kiadásban most jelentek meg a Neuer Deutscher Verlagnál) aki nem a bizonytalanságot szerette, de ennek a bizonytalanságnak az okait kereste és megtalálta a szelvénynveső ollókban és a trösztökben. Ehrenburg körbe-körbe szaladgáló menekülő kortárs, aki gyerekes őszintén kifecsegett árvaságában primitív megmentő boldogság után szimatol. Régen Tahitire menekültek és Noa-Noára gondoltak az irodalmárok, ma Ehrenburg a csodaszigetet megtalálja Európa közepén Szlovenszkóban.


Itt élek tíz éve Szlovenszkón és egy Ehrenburgnak kell jönni, hoar megtudjam: az igéret, a jövő földjén élek. Vak voltam, süket? Nem láttam tovább az orromnál? Éreztem és játszottam a gondolattal, hogy Szlovenszkó tradiciótlanságával, érintetlenségével talán az a semmi, melyről az ember lázas nekihevülésben hiszi, hogy — minden lehet. Leírtam magyar szellemi vonatkozásban: „Szlovenszkó: a magyar szó emberségének, internacionalizmusának fő közvetítő állomása. Területe, tradiciótlansága is erre predesztinálják, az emigráció is így tudta (emigráció nélkül nincs jelentős szlovenszkói magyar irodalom, viszont Szlovenszkó nélkül nem lett volna jelentős emigrációs irodalom), a nyugat felé néző szem is igy látta és a kelet felé rángó szív is így parancsolta.”... Láttam itt embereket, vágyakat, pusztulást, kenyértelenséget, kivándorlást, meneküléseket, öngyilkosságokat és börtönöket, tehát azt, ami mindenütt a világon egyforma: az osztályharc tényét és eredményét: egy minden árnyalatában radikális fiatalság hites és tradiciómentes felnövését. Ezt mind látom és ismerem, de nem ismertem és sohse fogom megtalálni Ehrenburg Szlovenszkóját, melyet csak menekülő gyerekhit és költői vizió nagyíthat önatmoszférán túlra. Ehrenburg egy irracionális archimedesi pontot talált: az embert, a szűzi ősi kreaturát, amint az árvai hegyekben ingyen nyujtja neki. a fáradt és kíváncsi utasnak a zsendicét és innen és ezzel a zsendicés emberrel akar rohamra indulni — a ma ellen. Ime szerelmi vallomása: „Miért ép Szlovenszkó, kérdezhetné valaki? Nos: Szlovenszkón embereket láttam. Minden művészi homlokzatnál, porszívónál, múzeumnál nagyobb és ritkább ez a felfedezés. Ez az egy tény megéri, hogy az ember ezer és ezer kilométert hagyjon maga mögött. Amellett ne felejtsük el, hogy Szlovenszkó nem Kongó, de Európa közepén fekszik. Földrajzilag még csak nem is periféria, de szív és íme itt a cseh komlóparasztok közvetlen szomszédságában, valahol a bécsi kávéházak és a lengyel börtönök priccsei között, Benes jegyzékei és Horthy üzletes fanatizmusa között ... egy földdarabon, mely csak bogáncsot és magyar nemeseket termel, irigység, önzés, despotizmus nélküli igazi élő emberek élnek, emberek, kik gyerekkoruk minden tüzét, bizalmát, fanyarságát megtartották.” És mindez miért? Mert Ehrenburg sokat ült a kávéházban, sok feketét fizetett és így csodát lát az ingyen zsendicés bacsában és az árvai szegény szlovák vendégszeretetével előlép egy új kor megváltó hősévé. Ehrenburg megreked egy pohár zsendicénél és szeretettel simogatja az öreg juhász ajándékpipáját, a tizennegyedik ehrenburgi pipát. Mi ez? Etnográfiai szocializmus, mely az első kínálkozó alkalomnál bebeszéli magának az embermegváltást, a lélekcsodát, hogy a sokkal fontosabbra, a gazdasági megváltásra ne kelljen gondolni. Ehrenburg igazolást keresett és a maga módján — talált is. Megtalálta azt a primitiv embertípust, akit a klerikális reakció szelídít a mindenhai szolgabírák legalázatosabb katonaanyagává és a legolcsóbb munkaerővé, de akihez egy Ehrenburg mindentől megcsömörölve még mindig elmenekülhet és homlokon csókolhat. Az orosz nosztalgia is kitapintható: a primitiv szlovák juhászban és a verchovinai szegény éhező favágóban megtalálja a muzsik rokonát: otthon érzi magát és az Európa-szerelemből lassan vissza-vissza térő szlovenszkói szerető lesz. Ehrenburg maga is érzi a menekűlés tényét és önvádját: „nem akarok bukolikus legendát teremteni fáradt európaiaknak”, de ahogy csinálja, ahogy megtalált kincsét szeretve babusgatja: az a gyermek idillvágya és a kor elől menekülő ember erőszakolt idiliteremtése. Oroszországban a leggrandiózusabb gazdasági terv megvalósításán dolgoznak, de Ehrenburg a zsendicés bacsát öleli magához. A bacsát védi vagy önmagát? Ehrenburg javíthatatlan költő. Utolsó könyvei egyre jobban bizonyítják, amit itt egyszer már leszögeztünk: ő a költészet utolsó valósága. Ehrenburg korvizumot ad. Költő korvizuma csak elmult vagy ellövendő korok és tivoli határok átlépésére jogosít, de a közbeeső állomásokon. és valósághatárokon nem érvényes. Ép azért: nem használható, nincs pozitiv értelme. És ezért — korszerű. És ezért — kordokumentum. Az „isteni bizonytalanság” korvizuma!  (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére