Főoldal

Korunk 1930 Február.

Franz Werfel uj regénye


Gaál Gábor

 


Franz Werfel uj regénye ugynevezett „nagy” regény s ezért az esztetikai bírálat alig fog kivetni valót találni benne. Legfeljebb a keret ellen lesz kifogása s pár koncentráció nélküli hely lazasága s egy-egy fejezet vagy analízis túlkidolgozottsága miatt, Ezek a fogyatékosságok azonban a könyv széles hömpölyében csak pár élesebben felcsapó hullám szerepét játszák s így észrevehetően nem bontják meg az egész imponáló áradását. Ez az áradás viszont igéző és valóságos. A Barbara tényleg „klasszikus” és, ,monumentális” mű. A csak esztetikai szemlélet (negatívumainak!) tükrében tényleg olyan, aminőkkel irodalmi elérések és periodusok ormait jelzik az iskolamesterek s így még az ellenkező (pozitív!) szemlélet számára is súlya van. Az utolsó klasszikus regény talán, egy már halálraítélt irodalom-világ ritkasága. Az utolsó monumentális regény — illetve eposz-lehetőség az egyén esztétának nevezett szférájából. Sőt mintha magának ennek az esztéta egyénnek vagy generációnak a sorsa volna megírva benne, befejezetlenül és megoldatlanul, minden pozitív követelés és lezárulás nélkül. A könyv kihangzásában u.i. nincs semmi mondanivaló. A könyv hőse csak él és nem tudja, mit csináljon. Végig ment mindenen és nem tartozik sehová. Nincs senkije. Se hazája, se háza, se otthona, se célja. Egy ember, akinek nincs valósága, csak az a valószinűtlenvalóságos merengés, ami betölti. Viszont a könyv nyolcszáz oldalán keresztül se történt egyéb, mint viszszaemlékezés az utolsó harmincegynehány esztendőre. Ebben a visszaemlékezésben azonban még van igen: és nem s ha kimondatlanul is, de vannak ideálok. A vége azonban csak tünődés. S e tünődésen túl úgy hat, mintha az volna az író hite, hogy a világ majd történik tovább, a hős nem keveredik bele. A valóságtól mindinkább eltávolodó intellektualizmus életeszménye ez. A biborköpenybe burkolódzóké, akik sátrat vernek az eszmék magaslatán, mert a valóságban nem találják a helyük. Egyik valóságban érvényesülő ideológia se elég „tiszta” számukra. Ezért ide-oda lebegnek. A Barbarában csupa ilyen intellektuel szerepel. Valamennyi a tudata és a valósága kongruenciáját keresi. A spekulativ életet élők ugyanúgy, mint a tenyészélet homályaiban elveszők. S az író úgy látja, hogy egyik se találja meg a helyét, illetve, akik megtalálják azok a háborús uszitók, az ultraforradalmárok, a kispolgárok s egyéb „tisztátalanok”. S ezért azután állandó mozgás és helykeresés a Barbara meséje. Nagyon kifejezően utal erre, hogy Werfel a regény hősét, Ferdinand R. hajóorvost a Földközi-tenger egy olyan helyén exponálja, ahol a hajók a viz valami speciális eszméletveszelytő ringásába nem úsznak, de lebegnek. Igy lebeg és siklik a regény hőseinek világa is, végig a legközelebbi emberöltőn, valamennyi szóbajöhető élet-és kor-eszmény mellett. Még a regény szerkezetére is átragad ez a központnélküliség és bizonytalanság. Egyensúly nincs sehol, még a megcsinálásban sem, illetve minden egyensúly csak látszólagos. Még az se bizonyos, hogy az idő-e a regény központja vagy Ferdinand R. avagy Barbara, ez a Solveig princípiumból kibontott jámbor cseléd, aki mint valami überdimenzionális anya veti árnyékát az egész könyvre. Lehet tehát, hogy ez mind központ s ezzel valószínűleg azt mondja a szerző, hogy központ nincs sehol, semmiben, Középeurópa nemcsak térképileg”, de lelkileg is szétesett s ez a szétesés, ez a felbomlás a regény tartalma. Ebben a viszonylatban viszont a Barbara nem ennek vagy annak a hősnek, ennek vagy annak az eszmének, hanem egy egész generációnak, egy egész speciálisan körülhatárolt, az utolsó Osztrák-Magyar Monarchia-beli generációnak a regénye, azé a ma negyvenéves nemzedéké, amelyik még a Monarchiában volt ifju s amelyiknek az életét így egy már elmerült kor tartalomvilága determinálta. Az „összeomlás” viszont Werfel látása szerint megint egész speciális értelmezést nyer. Werfel szerint nem politikai, nem szociális és nem történeti erők idézték fel, hanem annak az összetartó erkölcsi erőnek a fellazulása, amely mig ép volt — éltette a Monarchiát. Ennek az erkölcsi erőnek a reprezentálására rajzolja meg Werfel Barbarát, az egyszerű és jámbor cselédet, aki azt az áldott egyszerűséget, jóságot és jámbor együgyűséget ábrázolja, mely a Monarchia egykori népeit (Werfel szerint!) betöltötte és mindegyiket a maga helyére tette, a bécsi császár gyermekeiként. A regény nyolcszáz oldalán keresztül ez a jámbor erő morzsolódik fel — az író fátyolos szeme előtt — az összes lehetséges változataiban, minden Monarchiabeli szívben és tudatban, minden törvényben és intézményben, a hadsereg diszciplínájában ugyanúgy, mint az egymásra licitáló ideológiákban. Mindenütt a fennálló rendet és eszményt alátámasztó hit jámborsága bomlik, — kivéve Barbarában, ki az apátlan, anyátlan K. u. K. ezredes ivadék Ferdinand R.-t nevelte. Barbara jámborsága és együgyűsége némi komplikált, inkább pszihotikus formában, megvan Ferdinándban is. Benne azonban ez a „jámborság” már nem ér semmit s legfeljebb arra jó, hogy mindentől és mindenkitől elválassza. A legerősebben azonban még Barbarához tartozik. Gyökértelen és társtalan lelkében még Barbarához fűzi a legszilárdabb kötelék. Idővel azonban ez is meglazul, bár a lelki sivárság legnagyobb mélységeiben mindig Barbara után megy, mint egy melódia után, amit még egyre hall, de a szólama már nem világos. A regény utolsó soraiban azonban ebből az összetartozásból is már csak szimbolum lesz. Ennek is meglehetősen kétértelmű. Ferdinand R. a regény utolsó jelenetében a tengerbe szórja azokat az aranyakat, amiket Barbara szeretete gyüjtött néki. Az egykori Monarchia és a jámborság aranyai lehullnak a mélybe. Ferdinand R. ezeket a régi szubsztanciális értékeket már nem képes és nem akarja felhasználni. Az egyszerű cseléd verejtékének kincsei kinozzák s így a regény végén az aranyakkal együtt elsülyed az a jámborság is, ami a regény lapjain öszszeomlott világot összetartotta. Az egészből így marad vissza tehát az a benyomás, hogy a Barbarában a jámborság elsülyedése s az alázat kipusztulása feletti bánat sír. A Barbarában minden ennek az elsülyedésnek és devalválódásnak a siratása, és siratása annak az elveszett erőnek, mely a jámbor cselédben valami homályos vallásosság volt s a háborún és forradalmon, infláción és intellektuális probléma-facsarásokon keresztül elmult, elveszett, elfolyt, idegenné és visszahozhatatlanná lett. Sőt a regény szerint minden elveszett, mert végül is a könyv végén nincs semmi és senki, csak egy negyvenévéhez közelí férfi, valami hajó orrán az éjszakában. Friss és erős és okos ez a férfi és szimpatikus s az éltetének még sincs semmi értelme. Nem tudni róla, hogy „honnan és hova”. Minden határozottabb célzás hiányzik. Nem találta meg a helyét, illetve a helye az, hogy megy, cél és a megérkezés reménye nélkül. Sodródik! Egy nagyon széles mai emberréteg sorsa ez. A legtöbb intellektuelé. Azoké az intellektueleké, akik nem tartoznak se jobbra, se balra. Se Istenük, se Leninjük, se semmiféle emberi hitük, csupán mindenre oda figyelnek, mindent „megértenek”. Werfelnek erre a lelkiségre van elitélő utalása — kivezető utat azonban nem tud, nem keres, illetve ahol rést lát a menekülésre, ott a rés elé áll és a gesztusa lemondó. Semmiféle cél sem az igazi számára, legfeljebb a célok és eszmények megélése, mérlegretevése — és elvetése. Az ő maga legegyénibb emberi lényege is ez. Még mindig annak a humanizmusnak az eszménye vakítja, ami megbukott, mert mindenhez volt köze, csak a valósághoz nem. S mert a valósághoz nem lehet köze minden eszmény-latolgatása és mérlegretevése szociális milieunélküliség és hontalanság, Unterganglira, világvége, reménytelenség, ür. S ezért azután végül is kérdés, hogy a könyv sok mesterségbeli ragyogással megcsinált része mire való, ha csak a céltalanságot tudatosítja!? Csináljuk másként? Nem. Itt a látásba s az írói élmény megorganizálásában és abban a hiba, hogy az író a szép káprázatán kívül nem akar semmit. A maga énfalai közt mindent csak a diabolikus szépre hangol s világa rendje ezért csak az illuzórikus széppel stimmel és semmi egyébbel. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére