FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

C. F. Ramuz és a francia-avant-garde


Krammer Jen√Ķ

 


C. F. Ramuz az avant-gardeban? Csodálkozva kérdezheti ezt mindenki, aki ezt a különös, nagy svájci írót ismeri. Mert tényleg a művészi sors szokatlan, kiszámíthatatlan ívelése helyezte csak az avant-garde légkörébe Ramuz költészetét. „Néha úgy rémlik nekem: rendkívül modernné válok (pedig Isten úgyse´ keveset törődöm vele és nem ezt akartam); lassan, akaratom ellenére eljutok az ú. n. avant-gardeba (pedig Istenemre, jobb szeretek az arrière-garde soraiban lépkedni, mert természetemnél fogva kissé nehézkes vagyok.” Ezt írja ő maga kiadójának. És tényleg a modernek, a haladók körében vált Ramuz ismertté, ott tisztelnek benne nagy írót; sokan (s nem a legjelentéktelenebbek) korunk francia irodalmának egyik legeredetibb tehetségét. A Monde szívesen közli írását. Munkások keresik fel leveleikkel s a sajátjuknak mondják. Pedig Ramuz „természeténél fogva” inkább maradi, hegyiember, zárkózott, aszociális. „Je vis à l´ours” — mondja magáról. Hogy jutott el tehát mégis oda, azok szeretetébe, akik egy jobb jövőért új lelket építenek magukba?


C. F. Ramuz útja különös művészi pálya. A francia irodalomnak két arca van. Ő annak képviseletére vállalkozott, amelyet kevésbbé becsülnek, de amely igazabban kifejezi a nép lelkét. Ramuz népi ember. Ha irodalmi őseit keressük Fran√ßois Villon és Fran√ßois R abelais nyomdokába jutunk. Nem igazabb klasszikusai-e ezek a francia népnek, mint a sokat emlegetett XVII. század, amely merev, előkelő köntöst mért reá, választékos nyelvet követelt tőle s azt annyira cizellálta, hogy évszázadokra két külön világgá tette a francia beszédet és a francia írást. Nem tette ezáltal az irodalmat a kiváltságosok, az írástudók kisajátított birtokává? C. F. Ramuz ez ellen a klasszikus francia nyelv ellen emelte fel szavát, ennek az egyeduralma ellen indított forradalmat; neki különösen sok oka volt rá, mert az ő népe a vaudois-nyelven nőtt fel s csak az iskolában tudta meg, hogy saját anyanyelve rossz franciaság. Megtanult tehát franciául; ezen az iskolai nyelven kezdett kora fiatalságában írogatni, ennek a nyelvnek művelésében érte el az első akadémiai fokozatot s ez a nyelv választotta el saját szülőföldje munkás népétől, akik tovább beszéltek „rossz franciasággal.” S Ramuz ezen megütközött! Érezte az ő anyanyelvének mennyivel több a zamatja, mennyivel több az életetlehelő természetessége, s ezzel szemben a „klasszikus” francia írásmód mennyire idejétmulta, mennyire egy hierarchisztikus társadalom visszajáró emléke. S Ramuz függetlenítette magát Páristól. Ramuz a kis Vaud kanton költője lett, mert ennek a népnek is megvan az alkotó kedve, s hiába, idegen neki a hagyományos francia szellem, amely régmultból fönnmaradt holt-kincs magában Franciaországban is, hát még Svájcban, ahol sohasem volt talaja és csak az előkelők majomkodásából lett a műveltség fokmérője. Ez a szabadsághoz-nyúló írásmód Ramuz első forradalmi lépése. Persze agyonhallgatták érte. Húsz éven át jelentéktelen kis vidéki nyomdákban készültek hatalmas alkotásai, amelyeket csak a témáiból kifogyó háborúutáni irodalmi kapkodás emelt ki a feledésből. 1924-ben Grasset felfedezte Ramuzt s a nála szokott nagyotmondó gesztussal Ramuz-hullámot vert fel az olvasóközönség lelkében. A mindenáron újatváró, újatkereső párisiaknak szenzációt jelentett ez a Vaudois, aki húsz évig ismeretlen maradt, pedig sorra írta mesterműveit. De ez a Ramuz-hausse a párisi irodalmi tőzsdén, nem lehetett az ő munkásságának igazi elismerése. Mi keresnivalója a nép költőiének az irodalmi-zsúrok finomkodói vagy mély-embert játszói között?


C. F. Ramuz-nek szemére vetették, hogy csak modorosságból szállt le népe nívójára, mert hisz ő mindigre intellektuel lett. Ramuz erre a vádra bátor öntudattal feleli: „Ez azt jelenti, hogy az intellektuel szükségképpen magasabbrendű, mint a nem tanult-ember azáltal, mert többet tanult és hogy szellemére elszegényedést jelentene, ha megkísérelné elfelejteni mindazt a sok megtanult dolgot, amelynek haszontalanságát és téves voltát felismerte.” Itt rejlik Ramuz forradalmiságának további titka. Megveti az intellektuelt, akiben a műveltség nem életalakító, életjavító kútforrás, hanem bonton, hiúságlegyező megkülönböztető. Szóval kiváltság. Aki a kiváltságokat lerombolja: forradalmár. Igy kerül Ramuz akarata ellenére az avantgardeba.


Pedig Ramuz művészete majdnem l´art pour Lart. Amikor ő esztétikai fejtegetéseiben arról ír, hogy az írói tehetség éppen olyan gusztáló kedv, mint a borkostoló öröme, aki szakértelemmel csettint nyelvével, ha finom bort ízlel, mint a paraszt szépérzéke, amellyel elrendezi a ló sörényét, kifaragja szerszámát, akkor a művészetnek legprimitívebb értelmezéséhez jut el, azaz ebben is elfelejti, amit tanult: az esztétika tudákos szabályait és ír kedve szerint arról, amit lát. S a legegyszerűbb dolgokat nézi, a mindennapi dolgokat; nem probléma számára az írás s ezzel megint közel férkőzik a munkásokhoz és napszámosokhoz, akikkel egyívású lesz, mesterember, kézműves, nem több. Nem nagy ember, dehogy nagy ember! Regényeiben sokszor megjelenik Ramuz maga, nem mint főhős, hanem mint statiszta, mint nép s ezért annyira familiáris minden, amit mond.


Pedig különös dolgokat mond s van nagyon sok Ramuz-könyv, amelyet azt hiszem igen kevesen értenek meg. Ez kissé megzavarja az avant-garde felé ívelő Ramuz-értelmezést. Ramuz tele van misztikummal. Könyveiben az emberi tudás fényében mozdulatlanná merevedett dolgok lelket kapnak. A hegy élni kezd, a kő lélegzik, az ős-dolgok ismét fölrajzanak: a Természet úgy jelenik meg, mintahogy az ős-ember látta.* A munkás, szorgalmas falunépe között vigyorgó képpel ott settenkedik az ős-ellenség, a sátán, a gonosz. Nem mint szimbolum, hanem mint testetöltött valóság. Ramuz a Sátán mesteri festője. A Sátán csatlósa a Halál, az Elmulás, amelynek Villon óta nem volt ilyen velőketrázó énekese. Mert nem volt a földnek hasonló szerelmese se, akinek hite, vallása, élete a napsugár, a tó, a hegy, a természet dolgai.** Ramuz a föld fia s ezért minden érdeklődése a föld felé “fordul. S mint minden szerelmes, a szenvedély mámorában ráriad az Idő kegyetlen voltára, a percre, amely az elmulás felé taszít. Innen erednek apokaliptikus elképzelései, a nagy halálról, a világvégéről.*** Ramuz lelke olyan,´ mint a mitológiákat teremtő néplélek, babonás, sejtelmekkel-telt. S a különös az, hogy ez is modernné teszi. Valamiképen az ő művészete a modern Technika térfoglalásaival szemben az elemek lázadó szava, az őstermészet-rnoraja. Rejtélyes, mélyből jövő, a biztonságban élő modern ember meg sem érti, az elemekkel küzdő ős-ember kísértő lelke ez, amely néha azért még bennünk is felriad, különösen ha az elemek dühe reánk sújt, földrengés vagy orkán alkalmával...


Modern Ramuz írásmódja is, amelyben sok a filmszerűség, a mozgáson át a dolgok sokféleségét megérzékeltető inszcenálás. De ez művészettechnikai kérdés; szinte bűn felvetni, ilyen eredeti költő esetében.


Fontosabb a mérlegelés eredménye: Ramuz költészete hatalmas, megrázó, mint az elemek kaosza. Ramuz művészi attitudja viszont egyszerű, tiszta-tekintetű, mint minden becsületes munkásé. Kiküszöbölte magából a művészek primadonnáskodó becsvágyát, a hiábavaló dolgok tudását, a fontoskodást és életepéldájával megmutatta, hogy a dolgozók társadalmában nincs fontoskodó frázisokból összerótt szóvirág,csak őszinte, igaz szívből fakadó emberi beszéd, hogy a tudomány és a művészet nem — kiváltság, hanem az emberiség szolgálatába hajtott mesterség, amely senkit kasztgőgre fel nem jogosít. Igy lett Ramuz a szociálisabb-jövő felé törekvő emberiség hőse, anélkül, hogy akarta volna s anélkül, hogy az ilyenirányú beállítottság minden kívánalmának megfelelne. Életének őszintesége tette előmunkássá. (Pozsony)


*Összes nagy regényeiben: La grande Peur dans les montagnes, Le Rèque de l´Esprit malin, La Beauté sur la Terre,


** La Beauté sur la Terre,


*** Les Signes parmi nous, La Présence de la Mort.


 


Vissza az oldal tetejére