Nem tudom, vajjon légköri, hangtani vagy más természetű jelenség-e, de tényleg így van: a hét egyik napján mindig egy sajátságos fejnyomással ébredek, tele irtózással az élet és a felkelés iránt. Emellett semmiféle feladat vagy munka iránt sem tudok lelkesedést érezni; unalomnak, lelki sivárságnak vagy spleennek lehetne nevezni az ilyen lelki állapotot. Rendesen addig kínzom magamat, hogy e hirtelen depresszió okára rájöjjek, amig végre elhatározom: „Bizonyosan vasárnap van”. S tényleg vasárnap van.

Mint mondtam, nem tudom, hogyan jön rám: talán egy egészen különleges légnyomás, magnetikus zavar vagy valami egyéb; lehet, hogy a vasár- és ünnepnapokon valami nem dolgozik a világegyetemben, miáltal a természet hétköznapi rendje megzavarodik. Tudományosan meg kellene vizsgálni, hogy vajjon, a fű és a fa nő-e vasárnap.

Vagy pedig hangtani jelenség az egész? Az ember felébred s nem hallja az emberi munka távoli, széles zúgását. Ez oly nyomasztólag hat, mint amikor egy malom megáll. Ez a magyarázat egyszerű. Tehát helytelen. Mert a hegyek magányában is a vasárnap ugyanilyen katasztrofális sejtelmével ébredek fel. S (ha a vihar kivetne egy magános szigetre, tudom, ott is egy reggel kalendárium nélkül azzal a rettenetes érzéssel ébrednék, hogy ma vasárnap van.

Azt hiszem, a weekend nem egyéb, mint kétségbeesett menekülés a vasárnapi depresszió elől. Az emberek azt hiszik, hogy ki kell csak jól fáradniok, hogy elfeledjék az ünnepnap földresulytó hatását. Hiába! A vasárnap mindenütt a sarkukban van, Karlsbadban, a színházban s a sporttéren egyformán.

Jobb még az utcán szembenézni vele vagy otthon szenvedni el. Az utcán kitűnik, hogy a vasárnap délelőtt itt még valahogy elviselhető. Sőt valami ünnepélyes is van rajta. A lányok csinosak s egyébként a vasárnapi lapokat is átolvashatja az ember. Délután tör ki aztán az akut vasárnapi hangulat.

A város szomorú álmosságot lehel ki s az utcán olyan emberekkel találkozik az ember, akiket különben soha sem lát. Talán ezrek vannak olyanok, akik csak vasárnap élnek. Olyan embereket lehet lálni, akik úgy néznek ki, mintha harminc éve egy szekrényben lógnának s csak vasárnap mennének ki, hogy a moly el ne rágja őket. Vannak tiszta vasárnapi arcok, halványak, nagy orral, szakállal, rézvörösek, szeplősek vagy sajtszerűek, rendesen szegényesen, de tisztán felöltözve. Mindegyiken van valami a nagyapáinkból, jobban mondva: valami időtlenség. Négy és öt óra felé aztán családok jönnek telő. Ez is valami, ami nyilvánosan csak vasárnap létezik. Mert mikor találkozik az ember hétköznap emberi családokkal kiállhatatlan kölykökkel, akiket minden lépésnél szidni kell, lányokkal, akiknek nadrág csipkéi kikucskálnak, mamával, aki mint egy ócska konflis döcög, apával, aki a szivar hegyét szivja s az új házak és az utcák állapotát kritizálja?

Mondom neked, ez a vasárnapi emberiség, amely az egész világon egyforma s minden vasárnap az egész világot kiirthatatlan kisvárossá változtatja.

A városi ember vasárnap nem a város és a lármája elől menekül; hanem a kisváros elől, amely hétköznap el van dugva a műhelyekbe, a boltokba és a háztartásokba, vasár- és ünnepnapokon azonban elárasztja az utcát, mintha csak mondani akarná: Itt vagyunk, meg vagyunk! Mi: öregedő lányok, apák és mamák, bácsik és nénik. Mi az időtlenek-Mi az örökkévalók.