FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Világpolitikai problémák

 


India függetlensége felé


 


Karácsony és újév között olyan események játszódtak le Indiában, amelyek az egész világ politikai érdeklődését egy időre az angol világbirodalom e legnagyobb gyarmatára vonták. Nemcsak mert egy földrésznagyságú terület és 320 millió ember jövendő sorsáról van szó, hanem sokkal többről: hozzánk európaiakhoz sokkal közelebb eső s saját sorsunkat közelről érdeklő dologról: arról, hogy India megmarad-e még sokáig az angol világbirodalom része lenni vagy kiválik belőle s ezzel soha többé visszanemcsinálható sebet ejt az angolok már ugyis gyengülő világhatalmán.


Karácsony napján ült össze Lahoreben az indus nemzeti kongresszus. S ülésezésének első napjain olyan erőteljes és határozott hangok hallatszottak ki a tárgyalóteremből Európa felé, hogy egyszerre az egész ´politikai világ érdeklődése India felé fordult. Ez tartott is egy pár napig, aztán elcsendesedett megint minden s Európában is megnyugodtak a kedélyek. Indiában úgy látszik még sem lesz forradalom, állapította meg az ujságolvasó s nem olvasta tovább a még gyéren jelentkező ujsághíreket a távol Kelet e misztikus országáról.


Pedig a csend, mely hirtelen beállott, nem azt jelenti, hogy valami elintézést nyert. Hanem csak elfojtást, ami még nagyobb későbbi kirobbanásnak biztos alapja. Minthogy az események Indiában évek óta, a hindu nemzeti kongresszus körül folynak le, csak ennek a szervezetnek közelebbi megismerése utján érhetjük meg, hogy mi történik tulajdonképen Indiában.


A kongresszus nem hivatalos intézmény, hanem a hindu nemzeti mozgalom magától kialakult szerve. Összetétele megmutatja, nem azt, hogy ki a hordozója a hindu nemzeti mozgalomnak, hanem azt, hogy milyen társadalmi osztályoknak a szerve ez a kongresszus. Nem igaz az, (amit az Anglia által befolyásolt reakciós sajtó ír, hogy a kongresszus csak egyes egyének gyülése. Ezzel jelentőségét szeretnék leszállítani. Viszont az sem igaz, amit néhány vezére állít, hogy a kongresszus a hindu tömegek képviselete lenne. Összetételében s határozatai lényeges tartalmában is (ha a szavakban nem is mindig) a „minden hinduk kongresszusa” a nemzeti burzsoázia, a kispolgárság és az intelligencia képviselete. Ha határozatai ennél az összetételnél néha radikálisabb színeket mutatnak, ennek oka csak az, hogy a kongresszus szeretné magát tényleg a nagy tömegek képviselőjéül kijátszani, hogy így mozgalmának szélesebb alapokat adjon.


A hindu nemzeti kongresszus legelőször 1885-ben ülésezett, amikor az ipari termelés “ és az ipari polgárság fejlődésével a hindu nacionalizmus is kialakult. S sok változás dacára lényegében ma is a nemzeti polgárság szerve az angol tőkésekkel szemben, akiktől szívesen átvenné India gazdasági kiaknázását. A két ezer kongresszusi tag között a most bezárult lahorei kongresszusnak aligha volt egy igazán proletár érdekeket képviselő tagja.


Csak egy esetben mutatkozott valóban forradalmi testületnek a hindu nemzeti kongresszus. 1920 és 1921-ben, amikor Gandhi vezetése alatt megszervezte Angliával szemben a „noncooperation”, az összenemműködés mozgalmát; amikor a walesi herceget üres utcák, zárt üzletek s általános sztrájk fogadta hivatalos látogatásakor. Mihelyt azonban a parasztok belföldi viszonylatokban is kezdték a passzív ellenállás politikájának következményei) levonni s nem csak az angol kincstárnak nem fizettek adót, hanem a földesuraknak se akartak bért fizetni a földek után, a nemzeti kongresszus megijedt s visszacsinálta az egész mozgalmat, behódolva Angliának hogy megmentse saját előjogait. Erre természetesen egy szigorú elnyomatás korszaka következett, angol és belföldi részről egyaránt s a következmény, hogy a kongresszus elvesztette népszerűségét a nagy tömegeknél. S ezzel jelentősége is lecsökkent.


Mikor 1927-ben a nagy termelési krízisek következtében a tömegmozgalmak újrakezdődtek, a kongresszus megint balra tolódott. Decemberben. a madrasi kongresszus először lép ki határozatilag India teljes függetlensége mellett. S azóta a kongresszus — határozataiban —- mindig igyekszik radikális lenni, mert egyre erősebben érzi a tömegek nyomását s nem akarja kiengedni a szabadság-mozgalom vezetését kezeiből. A tömegek mindinkább erősödő forradalmi nyomása s a polgár összetételű kongresszus aggodalmas igyekezete arra, hogy a tömegeket ki ne ejtse a kezéből, ez a hátmögötti ellentét az, amely magyarázza a kongresszus radikális forradalmi határozatait s az ezeknek teljesen ellentmondó passzivitását, amikor a cselekvésre kerülne a sor.


Most is Lahoreban folytonosan „bojkottról” és, ,teljes függetlenségről” volt szó s mi itt Európában már azt hittük, kitör az angolellenes forradalom Indiában. Mert tényleg kifelé nagyon radikális lefolyást vett a kongresszus. A kongresszus elnöke, Nehru olyan beszédeket tartott, amelyek „Éljen a forradalom, le az angol imperializmussal” felkiáltásokban nyertek betetőzést. S ugyancsak Nehru a kongresszus épületére kitűzette a hindu nemzeti zászlót.


Ugy hogy tényleg azt lehetett hinni, hogy Indiában történni fog valami. S tényleg az történt, hogy a kongresszus a szép szavak´ dacára mégis csak meghátrált s Lahoreban a mérsékelt szárny győzött. A függetlenségi határozatot meghozták, mert már nem lehetett másként. Hiszen a mult évben erre lekötelezték magukat, ha 1929 végéig Anglia nem adja meg a dominium-alkotmányt. Minthogy ez nem történt meg, a kongresszus kényszerítve volt a radikális határozatra, ha nem akart azonnal politikai hulla lenni a nagy tömegek előtt. Jellemző, hogy ugyanaz a Gandhi nyujtotta be a függetlenségi határozatot, aki a non-cooperation mozgalom összeomlása óta teljesen lejárta magát s aki szerényen visszavonult „a britt világbirodalmon belöli hindu függetlenség” ártalmatlan plattformjára.. Minden bizonnyal Gandhi és társai csak azért vállalták a javaslat benyujtását, hogy ezzel megmentsék vezető poziciójukat a mozgalomban s alkalmuk legyen annak élét elvenni.


Mint ahogyan a többi határozatokban meg is történt, amikor a kongresszus kifejezte sajnálkozását az indiai alkirály ellen elkövetett merénylet felett; de főként amikor kimondta, hogy az erőszaknélküli ellenállás megkezdését „kedvezőbb” időkre halasztja s csak a magasabb angol, fórumokat bojkottálja, ellenben a helyieket nem.


A kongresszus egy kisebbsége — harminc delegátus mindössze — amelyik komolyan akarta venni a szép határozatokat és az erőszaknélküli ellenállás azonnali megkezdését követelte, egy ellenzéki pártot alakitott. Ez azonban nem jelenti a kongresszus kettészakadását, mint a lapok írták, mivel ez a töredék is kijelentette, hogy a lahorei kongresszus programmjának alapján áll.


Mint cselekedetek tehát a lahorei kongresszus nagyszavú határozatai nem jelentenek semmit. Ellenben tanulságosak, mint a nagy hindu tömegek hangulatának kifejezői. Mert mint mondottuk a határozatok e tömeghangulat nyomása alatt jöttek létre, hogy azután mellékhatározatokkal elvegyék minden igazi jelentőségüket.


A hindu tömegek hangulata azonban tényleg forradalmi. Az angol Simson - kommisszió elleni tömegtüntetések, a kalkutai és bombayi tömegsztrájkok, a véres utcai harcok Bombayban, ahol több, mint száz halott és 700 sebesült maradt az utcán, a parasztfelkelések a mult évben, mind azt mutatják, hogy mély forradalmi gerjedés folyik Indiában, amelyet kérdés, hogy sokáig vissza lehet-e tartani kongresszusi határozatokkal.


Az ország folytonosan növekedő indusztrializálódása megnövelte az ipari proletariátust számban s felemelte minőségben. Ugy hogy a szervezett munkásság szerepe mind nagyobb lesz az országban. Viszont a gazdasági nyomás igen nagy. A törvényes munkaidő heti hatvan, napi 11 óra. Tényleg azonban 12—14 órát dolgozik egy munkás olyan bérért, amelyből nem tud megélni. Tom Shaw, az angol szakszervezetek egyik vezetője, aki beutazta Indiát, ezeket írja: „A bombayi munkás úgy szólván a koplalás határán van...” Statisztikai kimutatások szerint a hindu munkás élettartama 22 év! Átlag naponta 1.54 font táplálékot vesz magához, mivel szemben az európai fegyházakban, az átlagos táplálék mennyiség 1.87 font. A halandóság, különösen a gyermekhalandóság, hihetetlen mértékeket ölt Indiában. Évente tíz millió ember hal éhen az országban.


Alulról tehát a nyomás mind erősebb lesz s követelni fogja India teljes függetlenségét Angliától. Viszont az angol burzsoázia egy könnyen nem fogja kiengedni kezéből ezt a területet, amelyből nemcsak hogy évente 170 millió font különprofitot húz, hanem amely világbirodalmának legfőbb bázisa, amelyre legmesszebbmenő stratégiai terveit építette, a mely, a legjobb felvonulási területe Oroszország ellen is adott körülmények között. Indiában taríja Anglia hadseregének legmodernebb részét. Kompromisszumokra a hindu polgársággal szivesen hajlandó lesz; de India függetlenségére erőszak nélkül soha. Johnson Hicks, konzervatív miniszter, egyszer röviden és velősen így fogalmazta meg Angliának Indiához való viszonyát:, ,Az emberek azt hiszik, hogy mi azért hódítottuk meg Indiát, hogy a hinduk nivóját emeljük. Szó sincs róla. Karddal hódítottuk meg Indiát s karddal fogjuk tartani is”. S MacDonald szociáldemokrata kormánya, ha nem is fejezné így ki magát, tényleg ugyanezt az álláspontot foglalja el India függetlenségi mozgalmával szemben. Hivatalos lapja, a Daily Herald a hindu nemzeti kongresszus határozatáról ezt írja: „tisztán elméleti megnyilatkozás, minden közvetlen gyakorlati következmény nélkül”. Ilyen körülmények között aligha fog megállani a hindu szabadságmozgalom Gandhi erőszaknélküli bojkottjánál. – G.


 


Vissza az oldal tetejére