FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Szociális reportázs-film

 


A film természeténél fogva igen alkalmas a szociális reportázsra. Egyrészt a kamera közelebb tud férkőzni a társadalmi valósághoz, mint pl. a színpad, objektivebb és részletesebb felvételeket tud nyujtani a tényekről, másrészt azonban ugyanakkor korlátlan mértékben kezében van a beállítás, egy bizonyos célzat irányába való kiélezés lehetősége is. Egy jól megcsinált reportázs-film propagandisztikus hatása sokkal nagyobb, mint a legjobb riporté, mert a filmben sokkal erősebb a látottak valóságértéke, mint a riportban az olvasottaké. Ezért ma, amikor a modern törekvések jelszava, ellentétben a régi l´art pour l´art-os beállítottsággal, az élő szociális valóságot vinni be a művészeibe, mindinkább előtérbe kerül az olyan film, amelyben a lényeges többé nem a szórakoztató történet, hanem a valóságrajz s a politikai tendencia, amelynek szolgálatában áll. Mert természetes, hogy egy szociális report-film nem lehet tendencia nélküli; tendencia nélkül elvesztené minden értelmét és érdekét, ez az, ami neki velőt és szívet ad s amelyen keresztül a néző velejébe és szívébe hatol. Minthogy pedig a jó riport mindig támadó, tagadó s soha sem igenlő (hiszen kinek kellene szentimentálisan édelgő leírása akár valóságos édeni állapotoknak is), a szociális reportázs-film sem lehet más, mint vádemelés, általánosságban vagy egyes problémában, a mai társadalom ellen.


Ezért érthető, hogy az első ilyen természetű szociális reportázs-filmek Németországban készülnek. Mintahogy az első jó kultur-filmeket Oroszországban csinálják, ahol a szociális kérdés elérkezett az építés stádiumáig, természetes, hogy a mai állapotok ellen vádat emelő szociális report-film először Németországban születik meg, ahol a legélesebb ma a negativ, még csak támadó stádiumban álló osztályharc s ahol viszonylagosan a kritika szabadsága is a legnagyobb. Az idei berlini színházi szezonban egymást érik a többé-kevésbbé sikerűlt politikai riport-darabok s most egyszerre jelentkezik két kimondottan szociális report-film. S készülőben még jó egynéhány.


S nem lehetetlen, hogy az első kettő után ítélve a német film ezekben a darabokban fogja végre megtalálni igazi útját s fog az amerikai és orosz filmmel egyenrangú értékeket termelni. Az adottságok meg vannak erre, a lelkiek éppen úgy, mint a politikaiak.


Az egyik film, Heinrich Zilie emlékének ajánlva s az ő szociális látásából kiindulva, „Mutter Krausen´s Fahrt ins Glück” Berlin-film. De nem a külföldi számára egyedül létező Friedrichstrasseés Kurfürstendamm-Berlin. Hanem Wedding, Berlin legnagyobb proletárnegyede, a szürke, sivár és szegény Wedding, ahol szűkek és naptalanok az utcák, kopott, piszkos házfalak rengetege tornyozódik a szegénység és nyomorúság váraivá. Szürkék, sivárak e házak, mint a börtönök, hideg, kopasz udvarokkal, amelyeknek egyetlen dísze a szemetesláda. Lelket bebörtönző, szívet elnyomorító, tüdőt elsenyvesztő házak. Egy gyilkos kőrengeteg, amelyben elfulladnak az emberek. A „Milljöh”, amelyet Zilie oly mesterien rajzolt meg, ennek a filmnek háttere, több,mint háttere, lényegében célja. A történet, a cselekmény csak alkalom ennek a leg valódibb berlini munkás proletár világnak eleven riportjára. Egy epizód a proletár életből, egyike azon kis mindennapi tragédiáknak, amelyekről csak három sor áll a lapokban (ha ugyan ennyi is) s amely egy egész családot sodor még mélyebbre.


Mutter Krause újságkihordó aszszony Weddingben. Fia munkanélküli. A hosszas nélkülözés az egyébként rendes munkásfiúnak meggyengíti ellenállóerejét s az anyja helyett inkasszált újságpénzt eldorbézolja. Húsz márkáról van szó mindössze. De Mutter Krausenek ez egy vagyon, amelyet újra megszerezni nem tud. Az albérlő egy selyem fiú prostituáltjával nem tudja s nem is akarja kisegíteni. A kiadóhivatal pedig nem ad haladékot: felszámolni vagy feljelentés és börtön. A fiú, hogy mindent jóvá tegyen, betörésre hagyja magát rávenni: az albérlő selyemfiúval betörnek egy zálogházba. De elügyetlenkedi, szentimentálizmusból (az anyja által elzálogosított apja-fénykép kerül a kezébe) a dolgot s Mutter Krause fiát elviszik a rendőrök. Nem lát más kiútat, mint a gázcsapot.


A film nem egyszer lesiklik a kolportázsszerűbe és az olcsó szentimentálisba s a tendencia felépítése sem mindenütt tiszta. Legnagyobb világnézeti hibája, hogy a Lumpenproletariátust mutatja be első sorban s csak igen halványan emellett az öntudatos munkást. Mutter Krausenak van egy csinos, sovány fejletlen kis lánya is, ezt kimenti a jövő felé egy fiatal, öntudatos munkás. Ennek az alakja azonban csak nagyon halványan emelkedik ki a betörők, kitartók, rongyszedők, utcai koldusok, stb., élesen megrajzolt figurái közül.


De mint proletár környezet-rajz, a film sokat ad s olyat s úgy, hogyan még nem kapta az ember filmen. A felvételek legnagyobbrészt nem műteremben készültek, hanem tényleg Weddingben eredetit adnak. Az eredetiséget fokozza az is, hogy a színészek is festetlenül játszanak. S ők maguk is proletárok s a típusok valóban az eredetiek, akiket a színhelyen nagy nehézségek között vettek fel. A kamerás-ember tényleg felkereste a weddingi utcákat, a szűk udvarokat, a Rummelplatzokat, a rongytelepeket, a kocsmákat, ahol a negyed tipikus alakjai feltalálhatók. S nem színészek, hanem munkások játszák a tüntető felvonulást s Weddingből vittek ki háromszáz embert Johannisthalba egy éjjeli kert-ünnepély felvételére. Ez az eredetiség nagyon emeli a flim meggyőző erejét, nem is beszélve sokkal nagyobb etnografikus értékéről. Becsületesen, kendőzés nélkül adja vissza ennek a nagy munkásnegyednek sivár, szomorú életét s mint ilyen már értékes vádirat a társadalom ellen, amelyben emberek így kell éljenek.


A másik szociális reportázs-film más környezetben mozog, egy jobban körülírt problémát ragad ki s ezért — a tömérdek cenzurázás dacára, amely mint mondják, erősen megcsonkította — nagyobb átütő erejű, mint az előbbi. Revolte im Erziehungshaus, Peter Martin Lampel hasonló cís a mult évadban játszott darabja alapján.


Élet a „Javítóintézetben”. Felügyelők, nevelők és a fiúk. De előbb, hogy kerül az ember javítóintézetbe, egy egyszerű kis történet, szintén a berlini proletáréletből. Egy a legkitűnőbb emberi kvalitásokkal rendelkező fiú ellop anyjának egy pár cipőt a mesterétől. A bíró enyhítő körülményeket lát fenforogni s „csak” javítóintézetbe utalja.


Az intézetben rossz a koszt, még rosszabb a bánásmód, amellyel a fiúkat végül is lázadásba hajtják. Ügyetlenség és az emberi érzés hiánya mindennek az oka. S kitör a lázadás a javítóintézetben. Repülnek a tányérok, elbújnak a nevelők, telefonál az igazgató és már az ágyakat részeikre törték s az irodát cipelik ki az udvarra, öntik rá a petróleumot, feltörik az éléstárat, amikor megérkezik a csendőrség, amelynek a fegyvertelen gyerekek megadják magukat. A tolsztojánus nevelő, aki emberileg közel tudott jutni a gyerekekhez, szép szavakat mond s égő vádat igér a szűklátókörű butaság, az igazi bűnösök ellen. A fiúkat azonban elviszik a csendőrök a fegyházba. A kilátástalan lázadás kilátástalanul ér véget.


Minthogy ma nem is érhet más véget. Ebben a filmnek, mint riportfilmnek igaza is van s nem mutathatja másképen a dolgokat, mint ahogyan a valóságban vannak. S ez már éppen elég vád az intézmény ellen, amely rontja és nem javítja a gyermekeket, dacossá, megátalkodottá teszi szükségszerűen éppen a legjobbakat.


A képek nagyon szépek s hatásosak, a rezsin megérzik az orosz iskola hatása. Kitűnően megrajzolt tipusok, jelenetek, amelyek a veséig hatnak, apróságok, amelyek egy egész rendszert, egy egész világot vetkőztetnek mezítelenre. S azegészben lendület, amely a lázadás jelenetében éri el természetes csúcspontját. Sokat igérő kezdete az új film-műfajnak, amelyet az idő kíván. (d. l.)


 


Vissza az oldal tetejére