FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Turksib

 


A kultur-film ma még csak a kisérőprogramm fokáig tudott eljutni. Hogy egész estét betöltő kulturfilmet nem is mernek csinálni, ez mutatja a legjobban, hogy a filmipar is tisztában van azzal, hogy amit ma kulturfilm név alatt produkál, az nem az igazi. S nem is lesz addig, amíg „kultur-film” marad. Ez az elnevezés már megbélyegzi, mert eldönti a szempontot: ismeretterjesztő. Ami ma egyértelmű ezzel: igazi bensőség és léleknélküli. Kívülről leíró s nem belülről élő; elmagyarázás s nem cselekmény, nem élet.


Nem meglepő, hogy az oroszok produkálják az első kultur-filmet, amely többé nem kísérő programm, hanem egész estét betöltő nagy film. S ami már nem „kultur-film”. Hanem jóval több, jóval közelebb a megoldás felé. Hogy miért, nem meglepő? Mert, ami ma a kulturfilmből hiányzik, az a belső telítettség. A kultur-film tárgya, szemben a többi filmmel, a természet vagy az emberi produkció dolgai; mindenképen dolgok, ha nem is az embertől függetlenül, de mindenesetre előtérbe hozva. A kultur-film hőse tehát a materiális világ, mint természet vagy még inkább, ahogyan az ember alakítja. De mindenképen hiányzik belőle (s kell is hogy így legyen) a szokványos filmcselekvény, ami a képek egységét rendesen megadja. A kultur-film problémája egy új, másfajta, a dolgokból magukból folyó cselekmény-egységet találni.


Van a kultur-filmnek egy fajtája, amelynek megoldása a mai oroszokhoz nagyon közel áll: az a film, amelynek témája a termelés. Ez az a pont, ahol ők előnyösebb helyzetben vannak ahoz, hogy azt a kívánt belső telítettségét a kultur-filmnek meg tudják adni. A mai kulturember a természetbe tud „lelket” beleérezni, de a természetből kihasított, a termelés céljára felhasznált dolgok élettelenek lesznek számára. Elvesztik egységüket a természettel, anélkül, hogy egy új, belőlről átélt egységbe kerülnének. Ami nem is lehet másként ott, ahol a termelés az embernek nem belső lelki ügye, hanem csak külső kényszerűség. Az ipari produkció s ezzel együtt az ember által termelve átalakított dolgok „lelkét” csak olyan társadalom tudhatja megérezni, amelyben a termelés az emberek nagy tömegeinek belső lelki ügye, valami, ami nemcsak kényszerű érdeklődésük központjában áll, hanem amivel intenzív érzelmi kapcsolatban állanak.


A Turksib, ez az új orosz kultur-film erről az érzelmi kapcsolatról beszél, nem beszél, harsonázik, amikor a Szibéria-Turkesztáni vasút építéséből egy mindenkit magával ragadó balladáját teremti meg a technikának. A termelés szinfoniája, a technikai produkció éposza, nevezhetjük akármelyik névvel: a lényeges az, hogy sikerült benne, individuális emberi momentumok belekapcsolása nélkül, egyéni cselekmény nélkül olyan filmet teremteni, amely érdekes, mint egy detektivfilm s drámai, mint egy szerelmi tragédia.


A drámai cselekmény. Középázsia technikai meghódítása. Hogyan lesz a modern technikát jelentő vasút által az Ezeregyéjszaka keleti romantikájából és keleti primitívségéből egy új, intenzív élettel telített, a dolgok igazibb realitásán alapuló világ.


Kiindul a film ennek a primitiv keleti világnak, a mai Turkesztánnak rajzából. Megrázóan tudja megmutatni az ember tehetetlenségét a természet mostohaságával szemben. Hogy azután a következő részben annál erőteljesebben állítsa be az értelmes emberi munka, a közösség céljaira beállított technika felszabadító, embert nyomorúságától megváltó hatását.


Turkesztánban évszázadok óta egyformán folyik az élet. A föld óriási rejtett kincseket tart magába zárva, lehetőségeket, amelyek azonban teljesen kiaknázatlanok maradnak. A legideálisabb gyapottermő vidék, gazdag virágzó ország lehetne, elláthatná egész Oroszországot gyapottal. De szegény és nyomorult marad, mert nincs elegendő vize. Csak annyi, amennyi éppen a gabonára elég s a gyapot kiszárad. Egyik legcsodálatosabb része a filmnek, ennek a sorsdöntő vízhiánynak az érzékeltetése. Egy sorstragédia, a legigazabb fajtából s a legmegragadóbbakból, mely nem egy embert, hanem egy sok milliós népet tart kényszere alatt.


 Csaknem meztelenül dolgoznak a forró mezőkön, az ízzó nap alatt. Férfiak és nők, gyermekükkel a hátukon. De a föld száraz, a munka hiábavaló. Eső nem esik, a hegyek se küldenek vizet, a folyók, mire ideérnek, kiapadnak. Maguk elé meredten ülnek az emberek a földek szélén, forgatják félöntudattal olvasójukat és várnak. Az edények üresek. A malmok megállottak. A kutya fáradtan nyalja szájaszélét. A marha kimerülten dől végig a kietlen földön. Mindenki vár. Vár. S a forrásokban megreped a föld a szárazságtól, a növények elszáradtak, a gépek is megállanak ... Minden a vízre vár.


Fent a havasokon világít a hő. Lassan olvadásnak indul. Kis patakok képződnek. Összetalálkoznak, már áttörik magukat a köveken, megdagadnak s zúgva vágnak le a kiszáradt pusztaságra. Hogy isszák fel szomjasan az üres kiszáradt kanálisok a régvárt vizet, hogy szokik egyszerre életbe az eladdig álmos kábultságban várakozó világ szebben s drámaiabban nem lehetne érzékeltetni.


De a víz kevés, a gyapotföldeknek már nem jut. S a gyapot szárad tovább s kiszárad egészen, ha újabb vízáldás nem érkezik. S a magárahagyatott, primitív nép tehetetlenül, összetett kezekkel várja a bizonytalan áldást.


Ugyanez a tehetetlenség a természet hatalmával szemben, amikor az ajándékba kapott termést életvalóságra akarják felváltani, amikor a gyapotot és a gyapjút a piacra viszik. Hosszú tevesorok cipelik fárasztó útakon, ezer veszély között a kezdetlegesen felpakolt árut, havasokon, sivatagokon keresztül, a számumtól rettegve.


S ugyanekkor ezer kilométerre északra, Szibériában gabonával tele pakolt szánok és vagonok, egy óriási életfelesleg, amely Turkesztánban azt jelentené, hogy a vizet a gyapotnak lehet átengedni. Be a dél felé guruló vonatokat megállítja a szemafor: ezer kilométerre nincsenek sinek Turkesztán felé! Ellenségesen és komoran állja útját a civilizációnak a végtelen pusztaság Szibéria és Turkesztán között.


De megjelenik a szteppek felett az első felderítő: egy repülőgép rémíti el a puszták naiv lakóit. Aztán megkezdődik a gigászi munka két irányból: felülről és alulról épül a turkesztán-szibériai vasútvonal, amelynek 1930-ban készen kell lenni. Végtelen vagon-osztagok hozzák az anyagot, a tevék ezrei hordják a talpfákat mindig előbbre, a Ford-traktorok tucatjai eszik be magukat a homokba és szteppek gyepébe. Lassan tolja magát előbbre és előbbre a sinút a kirgiz-sivatagba. S az acél sinkígyó élén dolgozik, mint az egésznek szimbpoluma, az óriás kígyó feje, egy óriási kotrógép, egy vízözönelőtti állatóriás. Tízezer ásó mélyed bele a soha meg nem forgatott földbe s a vasúti töltés kiemelkedik a síkságból, kis keskenyvágányú lokomotivok hozzák a hatalmas fúrógépeket, amelyek felrobbantják az útban álló sziklákat. A természet dacos; de az ember még dacosabb s a dinamit erősebb, mint a szikla. S így megnyílik az út dél felé.


A részletekből, amelyeket csodálatos jól meglátott képek közvetítenek, kinő lassanként a néző előtt a valóságos történés eleven szintézise s elragadja az építés láza, amelybe éppen úgy belefeledkezik, mint Sherlock Holmes nyomozásába.


De utána nemcsak a kellemes feszültség utáni állapot marad. Hanem: a kultúrateremtés pátosza, megújult hit az emberi munka értelmében, megérzése annak, hogy a társadalmi termelő munka lehet éppen olyan „romantikusan szép”, lehet lelket betöltő, élettartalmat adó élmény, ha az nem kuli-munka többé, hanem tudatos akaratú emberek egészségesen koordinált szabad alkotása.


A Turksib-film egy elért újabb állomás a film történetében; de emellett dokumentum: emberi és orosz dokumentum. (d. l.)


 


Vissza az oldal tetejére