FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Munkabér és életstandard


Dienes László

 


A genfi nemzetközi munkahivatal egy négyéves összehasonlító statisztikát tett közzé a reális munkabérek nemzetközi alakulásáról 1924 óta. Mindenütt hivatalos adatok alapján állították össze a béreket és az életfentartás költségét, húsz államból, tizennyolc városi foglalkozási ágat véve tekintetbe. Ez a statisztika lehetővé teszi a reális munkabérek mozgását követni az elmult négy év alatt a különböző országokban s megállapítani számszerűleg, hogy a munkabérek vásárlóerejüket tekintve 1928-ban alacsonyabbak voltak, mint 1924-ben, annak dacára, hogy 1928-ban az élelmiszerek és az ipari termékek árai az előző évekhez képest az egész világon csökkenő tendenciát mutattak, tehát indirekte a munkabérek vásárlóerejét emelték.


Ha a reális munkabért 1924 julius elején Londonban 100-zal jelöljük akkor voltak a bérek


 








































Brüsszelben


59


55


Lisszabonban


32


31


Lodzban


54


51


Madridban


57


56


Ottavában


172


165


Párisban


75


62


Philadelphiában


213


202


Prágában


56


51


Bécsben


47


46


 


Mindezekben az országokban, mint a fenti számok mutatják, a munkabérek visszamentek. Csak egy néhány ország van, amelyben a bérek 1928-ban magasabbak, mint 1924-ben. Hogy pl. Németországban a reális munkabér 55-ről 75-re emelkedett, az csak annak tulajdonítható, hogy 1924-ben, közvetlenül a stabilizáció után hosszabb időre elviselhetetlenül alacsony nívón nyert megállapítást. Hasonlóképen áll a dolog az olasz munkabérek emelkedésével, Rómában 2, Milánóban 15 százalékkal: az olasz munkabérek ugyanis még így felemelkedve is rendkívül alacsonyak, a londoni százhoz képest csak 47, ill. 53. Londonban, Kopenhágában és Stockholmban 1928-ban magasabbak voltak a bérek, mint 1924-ben. De ezen országoktól eltekintve a munkabérek alakulása nemzetközileg kedvezőtlen a munkásságra nézve, dacára a termelés jelentékeny fokozásának és a racionalizálásnak, amelyet mindenütt nagy eréllyel hajtottak végre s amely a munkaerő sokkal nagyobb kihasználását jelenti.


A német birodalmi ipari szövetség, a nagyiparos munkaadók egyesülete, nemrégiben emlékiratot adott ki gazdasági programmjáról, amelynek egyik fő pontja a tömegek „mesterségesen felfújt” fogyasztásának visszaszorítása. Hogy milyen ez a „mesterségesen felfújt” tömegfogyasztás, arról a számok beszélhetnek a legjobban.


Az 1926. évi jövedelmiadó statisztika szerint a 27 millió keresőből 23 és fél millió esett munkabér adó alá s 3.76 millió a jövedelmi adó alá. Tíz millió és 380.000 nem érte el az adóköteles létminimumot vagyis kevesebb, mint évi 1200, azaz havi száz márka jövedelme volt. Értsük meg, nem egyedülálló embernek, hanem családfőnek. A létminimumon felüli 12 és fél millió kereső közül 45.6%-nak havi 125, 30%-nak havi 125 és 250 márka között volt a jövedelme. A német munkásság nagy többségének tehát évi keresete 1200—1500 márka alatt marad s több, m i n t hat millió nem éri el a havi 125 márka havi keresetet.


A birodalmi statisztikai hivatal bérfelvételt készített nemrégiben a cipő-iparban. A felvétel eredménye, hogy a munkabérek ezen iparágba legnagyobb részt a békebeli bérek alatt maradnak, a különböző járulékok levonása után néhol 12%-kal is. Egy nőtlen vasúti munkás heti bére 30 márka, nős tanulatlan munkásé 40, tanulté 50 márka. S a hivatalos kimutatás szerint egy kis munkáscsalád legszerényebb életfentartási költsége havi 53 márka.


Julian Borchardt számítása szerint állasban a német munkás reális munkabére, minden ellenkező állítás dacára, jóval alacsonyabb, mint a háború előtt volt.


A heti bér volt (tizenkét szakma átlagban):


1913-ban                  35.35 M.             23.50 M.          100


1929-ben                  52.40                   39.20               155


emelkedés                  48%                    73%                 55%


Látható, hogy a munkabér pénz értékében is csak a tanulatlan munkásoknál emelkedett erősebben, mint a drágulás. Ha azonban az index alapján kiszámítjuk a munkabér valódi vásárlóerejét, kijön, hogy a hetibér vásárlóereje:


1913-ban         35.35 M.          23.50 M.


1929-ben          33.80              26.15


Ez pedig azt jelenti, hogy a mai 52.40 márkájával a tanult munkás csakanynyit tud vásárolni, mint 33.80-ért 1913-b a n. Tehát a tanult munkás bére ma kevesebb vásárlóerejét tekintve, mint a háború előtt volt.


A tanulatlan munkás bére a hivatalos élet-index alapján átszámítva kb. 10—11%-kal magasabb ma. Ez az index azonban hamis. A drágulás, a háború előtti állapothoz képest Németországban nem 55 százalék, hanem legalább is 100%. Ezt ma már polgári közgazdászok is elismerik. Ezen az alapon számítva azonban a heti bér vásárlóereje már csak 26.20, ill. tanulatlanoknál 20.30 békebeli márkának felel meg, ami azt jelenti, hogy a tanulatlan munkások bére is jóval a háborúelőtti nívó alatt marad.


Hogy pedig ez milyen keveset jelent s milyen alacsony életnívót, arra nézve tanulságos adatokkal szolgál a birodalmi statisztikai hivatal által legújabban végzett munka s-h á ztartás-felvétel, amely 2036 munkáscsalád életszükségleti kiadásait mutatja ki 1927 márciusától 1928 február végéig. A felvétel csak jobbmódú munkáscsaládokra terjed ki, mert a felvételezett 896 munkáscsalád közül (a többi tisztviselő) csak 86-nak van jövedelme évi 2500 márka alatt, 255 családé 2500-tól 3000 márkáig, 293 családé 3000-től 3600-ig, a többié 4300 márkáig megy. Láttuk fentebb, hogy a jövedelmi adó statisztika kimutatása szerint a német munkásság nagy többségének évi jövedelme 1200—1500 márka alatt marad, a következő felvétel pedig olyan munkásrétegre terjed ki, amelynek évi jövedelme legalább évi 2500 márka.


Nos, mire jut ebből a már jobb munkás keresetéből egy egész munkáscsaládnak? Legnagyobbrésze természetesen élelmiszerre megy: a kisebb jövedelműeknél 47.9%, a nagyobb jövedelműeknél 45.3%. Lakásra, világításra, fütésre kell átlag 17.5%, ruházkodásra 12.7%, a szegényebb kategóriának csak 10.4% jut már csak ruhára. A legszükségesebb kiadások felemésztik a jövedelem 77.6%-át a szegényebb, 73%-át a jobbmodú kategóriáknál. Művelődési célokra a 2500 márka évi jövedelmen aluli csoport csak 1.8%--ot, azaz 40 márkát tudott kiadni egy évben. A magasabb jövedelmű csoportok két százalékot, azaz 65 márkát. Ebbe tartoznak újság, könyv, előadások, stb. Szórakozásra maradt az alsóbb csoportokban 0.6%, azaz évente 13.6 márka, a magasabb jövedelműeknek 30 márka (a legolcsóbb mozijegy egy márka, csak ritkán kevesebb). Az egész családnak természetesen.


Igy él a 2500—4300 márka évi jövedelemmel rendelkező munkáscsalád. El lehet képzelni ennek alapján azt a nyomorúságot, amit évi 1200 márka jelent, a német ipari munkásság nagy többségének évi keresete.


És a mezőgazdasági munkás jobban él-e? A német mezőgazdasági munkás-szövetség egy emlékiratot adott ki a mezőgazdasági munkások helyzetéről. Az ott felsorolt adatokból kitűnik, hogy a tarifális bérek szerint is (amit pedig nem is mindenütt fizetnek meg) három teljes értékű munkaerő, egy nősmunkás, a felesége s egy 18 éves munkás a mezőgazdaságban a természetbeni j ár a n d óságokkal együtt nem keresmeg többet, mint egy tanulatlan ipari munkás egyedül. Hárman együtt átlagosan 86 Pfennig órabérre tudták csak felvinni, ami kb. egy segédmunkás bére a faiparban ugyanazon a vidéken. Még kevesebb a bér, ahol nincsenek tarifális szerződések. Apa, anya, felnőtt leány és vő keres heti 45 márkát a természetbeni járandóságokkal együtt. Négy felnőtt, teljes munkaerő, hatvanórás munkahét mellett! Ez jelent 23.72 Pfennig órabért egy felnőtt munkásnak.


S hogy él a gazdag Amerika „nagykeresetű” munkása?


Az Amerikai Szakszervezeti Szövetség statisztikai hivatalának vezetője, Jürgen Kuczynsk i egy könyvet adott ki német nyelven Löhne und Konjunktur in Amerika címmel. Ebből a könyvből megtudjuk, hogy az amerikai munkás nominális bére a század eleje óta hatalmasan emelkedett, 426 dollár volt 1899-ben s 1301 dollár 1927-ben. Tehát több, mint megháromszorozódott. A háború, ill. az 1921. évi krizis óta az emelkedés nem olyan nagy. Mert 1919-ben már 1160 dollár volt, 1921-ben 1180. Ha azonban a nominális munkabért átszámítjuk a reális vásárlóerejére (az 1899. évi árakra), akkor mindjárt egészen másképen néz ki a munkabér hatalmas emelkedése. Mert


1899-ben         426 dollár


1919-ben         425 „


1921-ben         458 „


1927-ben         519 „


Ebből látható, hogy a m u n k abér Amerikában ténylegesen csak 1921 óta emelkedett sakkor sem többet 14—15 százaléknál.


A lényeges kérdés azonban az, hogy él ebből az amerikai munkás. Átlagos keresete évi 1300 dollár. Egy család fentartása a hivatalos adatok szerint kb. 1900 dollárba kerül. Vagyis a hivatalos létminimumból hiányzik neki 600 dollár, kb. 32 százaléka a szükségesnek. Kuczynski szerint azonban még sokkal több hiányzik: 45 százaléka annak, amire szüksége volna, hogy családját rendesen eltarthassa. Ami azt jelenti, hogy a feleségének és a gyermekek nek is dolgozni kell, hogy ha megakarnak élni. Az amerikai morál szerint pedig nem teljes értékű ember az, aki feleségét és családját nem tudja eltartani. Pedig ez még az átlagon kereső munkás. Sok van, aki ezen felül keres, de még több, aki ezen alul. Például a szövőmunkások Délen (ahol a Gastonia-per folyt le most), heti 14, azaz évi 728 dollárt keresnek, ha állandóan van munkájuk. Hol marad ez az 1900 dollár létminimum alatt. Pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy Amerikában nincsen az a szociális biztosítás, ami Európában s a munkanélküli biztosítás is ismeretlen. (Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére