FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Parasztok Budapesten


Kodol√°nyi J√°nos

 


Mire ezek a sorok megjelennek, a Csákvári Földműves Játékszín már bejárta Magyarország minden nagyobb városát és megmutatta művészetét mindazoknak, akik a mai posványos álművészettel immár torkig vannak és várják a jelt, mely a színpad megújulását hirdeti. Mert ez, amit a csákváriak hoztak, valóban az új művészet jele. Azé az igazi magyar népművészeté, amely a népdalokban, a népi táncokban, népi kézimunkákban, kerámiákban már csak a mélyben lappang, s amit úgyszólván teljesen eltemetett a kiegyezés utáni korszak úgynevezett „bámulatos fellendülése”. Különösen szembetünő ez a magyar drámairásban és színpadművészetben. Magyar dráma Katona Bánk Bánján kivül nincs is, amit Budapest produkált, az nem magyar dráma és a magyar nép művészetének dús formakincséből semmit sem teljesített ki. Hivatkozzunk a francia polgári vígjátékok tehetséges utánzóira? Erkel germán szellemű operáira? Vagy a háborús és háború utáni évek talmi értékeire? Az exportirodalom mindent elárasztó homoktengerére? Az egész szellemi impotenciára, amely a magyar ifju kapitalizmus legfejlődőképesebb korszakára is olyan szomorúan jellemző? Rajzoljunk itt képet arról a gyilkos kereszteshadjáratról, amelyet a nyugati kapitalizmus magyarországi szellemi hadereje a népművészet s általában a nép ellen folytatott?! Állapitsuk meg a sülyedés kétségbeejtő mélypontját, ahol már az eredeti, évezredes népművészeti értékekből úgyszólván csak hírmondónak maradt meg itt-ott egy grammnyi aranyfüst?! Ha végignézünk a sivatagon, amely a kapitalista társadalmi rend nyomán keletkezett, eszünkbe kell, hogy jusson az a másik keresztes hadjárat, amelyet néhai Gellért püspök folytatott a népdalok, táncok, mesék és játékok ellen, István király apostoli kezdeményezésére. A népélet leggyökeréig hatolt ez az írtó hadjárat, a kapitalizmus rothadt és rothasztó szellemének pusztító jégverése tövestül forgatta ki mindazt, amit a szentistváni terror, az idegenből beözönlői főpapság és arisztokrácia segedelmével, a Habsburg-uralom s a jobbágytípró rendiség meghagyott. A csapások megkoronázása volt a váltig dicsőitett „amerikai méretű fellendülés”, úgy fizikai megvalósulásánál, mint ideológiájának szolgaságra nevelő hatásánál fogva. Ebből a kétségbeejtő sivatagból csak a regény egy-két nagyi alakja és a líra néhány monumentális képviselője mutat vissza a hajdani buja őserdőre: a népi művészetre.


Megszívlelendő jele az időknek: éppen a magyarországi kapitalizmus megrokkanásának idejében támadtak olyan zeneszerzőink, mint Bartók és Kodály s a paraszti dal, ritmus éppen akkor tör fel hallatlan erővel a mélyből, amikor a világháború nyomán elementáris akarattal lendül új életre a tömegek felszabadulási vágya. Bartók és Kodály fellépése éppen olyan történelmi jelentőségű esemény, mint amilyen volt a reformáció a mohácsi vész után, a vitairatok erőteljes, paraszti nyelvének térhódítása s a tömegek bevonulása az egyházi életbe s a jobbágyok felszabadulási mozgalmainak megindulása; mint amilyen volt Csokonai működése, a negyvennyolcas forradalom jobbágyfelszabadítása, mint Petőfi és Arany népi költészete, mint Ady fellépése, mint Móricz Zsigmond első regényeinek s novelláinak megjelenése. Az ezer éven át elnyomott magyar néptömegek szólaltak meg harsogó erővel akkor s szólalnak meg most Bartók s Kodály zenéjében, azok a tömegek, amelyeknek a hátán felépült az osztályállam s amely ezt az államot hasztalanul iparkodott lerázni magáról. A földjéből, jogaiból, kenyeréből, szabadságából, egész emberségéből kiforgatott paraszt énekel most és ez a dal egyre erősebb, egyre sodróbb lendületű s egyre messzebb hangzó. Ma már nem lehet elnémítani. Eljut azoknak a fülébe is, akik a forradalom bukása után a „nagy magyar reneszansz” eljövetelét hirdették, de ebből a renesszanszból kirekesztették a tömegeket. Mi lesz itt, ha a városi proletárság is szájára kapja a népi zenét és megtalálja a parasztot a lelke mélyén, ahol eddig csak elméleti s logikai eszközökkel kereste?! Mi lesz itt, ha a magyar parasztmilliók művészete megtalálja a munkások csírázó művészetét s ha a munkásság most bontakozó hangjai, meglelvén pregnáns kifejezési formájukat, eljutnak a paraszthoz?! Micsoda megújulása lesz ez az igazi, tiszta művészetnek, a kollektiv magyar művészetnek?! S micsoda szörnyű s lelkesítő bukását jelenti ez´ majd a mostani rothadt színháznak, irodalomnak és esztétikának ?!


Aki látta a csákvári földművesek Háry-előadását, nem szabadulhatott ezek elől a feltolakodó gondolatok elől. Mert eddig is „rendeztek” minden faluban így télidőn, amikor ráérnek az emberek s táncolni, játszani, kivánnak a fiatalok, műkedvelő előadásokat. Ezeknek a repertoárja kimerítette az egész sallangos, hazugromantikájú, szentimentális népszínműirodalmunkat. Üres, ostoba időtöltésnél, kificamodott bretlizésnél egyéb hem sült ki ezekből az előadásokból. Ez természetes is, hiszen az egész fent jellemzett magyar drámairodalomban egyetlen olyan darabot nem talál a magyar paraszt amely az ő vágyait, örömét, bánatát, életét szólaltatná meg, amelyen keresztül tehát ő maga beszélne, az elnyomott paraszt. A falusi tanító meg jegyző úr lányának nyujtott mindez primadonnáskodási alkalmat és az előadáson belül kifejezésre jutatta azokat az osztálykülönbségeket, amelyek a falu társadalmát szétdarabolják. A nép forradalmi lírikusa ma is Petőfi, de drámaírója nincsen. Falusi „intelligenciánk” pedig tulságosan mélyen elsülyedt az osztályelfogultságba ahhoz, hogy élő ujsággal, rövid szatirikus falusi jelenetekkel elindítsa az új, népből eredő s néphez szóló drámaírást. Most azonban az történt, hogy valami elindult a népből, Garay János Háryádája s megint visszatért a néphez. Az történt, hogy egy író, nem vágyván többre a szerény formábaöntő szerepénél, pontosan azt adta vissza, amit Garay a néptől kapott s visszaadta ezt egy zeneszerző társaságában, aki egész életét a népzene felkutatására s feldolgozására szentelte s aki szintén nem akar nagyobb lenni a nép hatalmas nagyságánál. Visszaadták a népnek azt, amit a nép adott nekik s úgy adták vissza, ahogy a néptől kapták: naivan, őszintén, primitiven, szeretettel.


A nagy színpadi összeszűkités jelzi, hogy itt egészen egyszerű s igénytelen dolog fog történni: paraszti játék. A díszletek harsognak a színektől, mint a mezők tavasszal, mint! a virágzó gyümölcsösök, a pipacs harsogó pirosától a búzavirág szende kékjéig, a friss búzavetés méregzöld foltjáig, az alkonyatok lilájáig virit, kacag, kiabál és táncol minden szín. Maga a megtöretlen természet ez, az ösztönvilág gátlástalan áradása, az életakarat frappáns és kíméletlen kimondása. A színpadon belül a figurák ruhái mind, mind ő ebbe a színtobzódásba, a Napoleon-korabeli huszárok skárlátvörösétől a hercegnők és lovagok tompított színeiig. Ezek a pazar színek ide illenek, a parasztok játékába s nem a rutinirozott hivatásos színészek raffinált világába. Itt ellentmondás, ott mindent kifejező művészi forma a sok töretlen szín. S az egész játék kedvesen maliciózus, hazudozó s mégis igaz hangja ezeknek a parasztoknak illik igazán, s nem a színészeknek, akik mindent, ,megjátszanak”, ezt a hangot is és éppen ezért nem tudjuk elhinni, hogy a játékuk igaz. Az Operában éppen azért nincs meg a színházi belső igazság, a játék igazsága, itt, a parasztok játékában, noha. ők pillanatra sem akarják elfeledtetni, hogy parasztok és most csupán mókáznak, a játék kedvéért, a maguk örömére, a maguk kifejezéséért, megkapó igazsággá nő a színjátszás belső igazsága, s mélysége. Itt a huszár nem akar „igazi” huszár lenni, a királyné „igazi” királyné, a kocsis, ,igazi” kocsis, itt mindenki csak szerepet ölt magára s játszik, minden naturalizmustól mentesen s mégis valami csodálatos realitással. Mindenki tudja, hogy Háry csak hazudja a hősi kalandokat s mégis, ez a Háry tökéletesen el tudja velünk hitetni, hogy ő a világ legnagyobb hőse. Elhiteti velünk a milliók tömege, amelyet ott érzünk a játszók mögött, a nép millióinak tömör, lelkes és hatalmas falanxa. Azé a tömegé, amelynek álmait s vágyait ők ezen a szűkitett, cifra kis színpadon elmókázzák, eltréfálják, maguk is mulatván a tréfán és játékon.


Az együttesen belül nyoma sincs az osztályelkülönülésnek. Mind egyformán parasztok ők, napszámosok és két-háromholdas kisparasztok Fejér megyéből, nincsenek „főszereplőik”, a jegyző úr lánya, vagy a papkisasszony nem lép elő primadonnának, aki körül a paraszti játékosok másodrangúvá nyomorítva csak köritésnek valók. Egy óriási hitbizomány tövében fekvő kis falú fiai, lányai valamennyien, egyek a sorsukban, egész életükben, minden gondolatukban s érzésükben, akár fiatalok, akár megfontolt javakorbeliek. Stílusuk, együttesük a legtökéletesebb, mind a darabért vannak s mind a játékért. Semmi diszciplina, semmi külső regula. Minden mozdulat, minden hang, minden lépés egy érzésből fakad: a játék jóérzéséből, a kifejezés öröméből. Ilyen együttesről hiába ábrándoznak a rendezők, amit ők elérnek, az a fegyelem, a diszciplina tökéletessége lehet, de nem fakad belülről, a játék gyermekes öröméből. Ilyen belső és önmagától értetődő fegyelmet tud tanusítani a gyermek, amikor csoportban játszik, ilyen lehetett a népvándorlás-korabeli magyar hadsereg fegyelme, ilyen minden primitiv nép fegyelme, amikor közösen épít házat, farag csónakot, halászik vagy vadászik, ilyen fegyelem a népi táncok s általában a primitív csoportos táncok fegyelme, ez a kollektiv játék és kollektív munka fegyelme. A színpadról süvöltve csap felénk a kollektiv cselekvés örömének és győzelmének friss és éles, tisztitó levegője s mi, akik annyira ismerjük a kapitalista termelésből fakadó jólét hajcsárdiszciplináját, a gyárak, irodák erőszakos, az emberi természetet megnyomoritó és legázoló fegyelmét, újjongva, felszabadulva fordulunk a csákvári parasztok felé s szemeink előtt megnyilik a kollektív magyar társadalomnak ragyogó világa, az ezer éven át bezárt és eltemetett világ...


Ha ez az együttes nem Magyarországon születik meg s ez a játék nem Budapesten ragyog fel és szikrázik, pereg, kacag és harsog egy végkép tönkrenyomorított s beteggé tett társadalom süket fülei és vak szemei előtt, hanem olyan országban, ahol még minden osztálykülönbség és osztályérdek ellenére van az emberekben egy szemernyi büszkeség, hát olyan sikere lett volna, mint a Kék Madár kabarénak, mint az Ejuchnyem vörösizzású, komor ütemeinek, vagy, — last not bust least! -amaz oberamergaui passziójátékoknak, melyeket nálunk Mikófalván próbáltak utánozni sok hipokrizissel és kenetteljességgel. Ó, de nálunk még a „nagy magyar renasszansz” zászlóvivői s lefölözői is hiányoztak! Ott volt a kisember,; s ott voltak a kakasülőn a csákvári cselédlányok is, hogy az. atyafiak játékában gyönyörködjenek, igen, a kakasülő zsufolásig megtelt. De üresek voltak a páholyok. Nem volt téatre parée, az ékszertől rogyadozó hölgyek, akik Hubay hazug „Karenina Annája” előadásán. Saljapin estéjén varrónők sorfala között vonultatják fel selyemkreációikat, távol maradtak... S távol voltak a miniszter urak, — élükön a kultuszminiszter és földmivelési miniszter urakkal, — a képviselő urak, élükön a kisgazdaképviselőkkel s mind az ipar és kereskedelem nagyfejedelmei, akik kartellekbe tömörülve dolgoztatják a népet és politikai éretlenségét hirdetik... S távollétükkel tüntettek a nemzeti kultura egyetemikatedrás szószólói, az irodalmi kávénénikék díszes és hangos tábora, s még sokan, sokan nem voltak ott...


De ez így volt rendjén, így volt stílszerű s így felel meg a társadalmi fejlődés törvényeinek. Ők nem voltak ott s nem is lesznek ott. Nélkülük s ellenükre játszottak a csákvári. parasztok s ha ott lettek volna is, nem nekik szólott volna a játék.


 


Vissza az oldal tetejére