FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Uj pásztor


Szil√°gyi Andr√°s

 


Uj írót mutatunk be olvasóinknak. Szilágyi András érdeklődésünkre a következőket irta magáról: „Születtem 1904-ben, Facseten, Krassószörény megyében. Ez a falu, ahol végződik a Bánság és kezdődik Erdély. Magyarok, svábok, románok, szerbek és zsidók laknak benne. Én hordozom magamban valamennyi népnek lelkét, munkáját és szokásait. Apám: állatorvos; félig kulák, félig lateiner: — a háború előtt. Azóta: elproletarizált középosztály vagyunk. Tizennégy óta úgy élek, mint egy proletár. A mozgalmuk katonája vagyok. Az idő bakája. Nem vagyok tehát „nemzeti” író, ha Erdélyről is irok. Erdélyben is csak azt látom, ami mindenütt másutt is van a világon: osztályharc és kizsákmányolás. A „kisebbségi´´ irodalmakat utálom. Azokat formájukban diletánsoknak tartom. Leghőbb vágyam, ha Romániába megyek, a munkások és parasztok írója lenni. Semmi több”. Ennyit ír Szilágyi András, aki jelenleg külföldön él. Alább következő részlet mutatvány abból a regénytrilógiájából, amely a falu utolsó tizenöt évének a regénye s a berlini Malik Verlag kiadásában fog megjelenni. Eljön az este, hazarohannak az állatok. Libák repülnek félmagasan. Csengetyűs állatok mozgolódnak.


 


Jó tehenek csöcséből csurog a tej az utca közepén.


Gazdasszonyok, akiknek csak egy disznója van, a kapuban állnak. s néznek a porba. Süldő malacok még falnak egyet az eperfa alatt.


Demeter leoldja a borjak kötelét, anyjukhoz rohannak falni, hol az egyik, hol a másik csöcsöt rángatják, amig Pável rá nem szól Demeterre: — Elég lesz már, fejni való tej is kell.


Demeter visszavezeti a borjakat. Az ól felől hosszú sírásba kezdenek a disznók. Érzik az ételszagot és tudják, hogy a többi állatokat megetették már.


Pável felgyűri karjait tövig. Demeter utána csinálja ezt. A moslékot keverik. A kukoricadarát, a vizet, a sót, az ételmaradékot, a kenyérhéjjakkal,


A disznók egyre keservesebben sírnak, mintha. templomi litánia lenne, vagy megfeszített öregasszonyok éneke a gazdag halottnál. Ugy hangzik a háromszáz disznó éneke az esteli étel elé.


Sírnak, sírnak, ördög tudja miért, mintha attól félnének, hogy egyszer nem kapnak vacsorát mondja Pável.


Beviszik a moslékot, tolakodnak, ágaskodnak, mint a vásáron a vásári nép. Beöntik a vályuba a moslékot és csaholva nekiesnek a vacsorának. Pavel is megeszi a vacsorát, az utolsó vacsorát a házban.


A kocsis villával leveszi a tetőről a két nappal ezelőtt vágott herét, mely meleg a naptól, meggyujtja az istállólámpát, fát aprit a holnapi főzésekhez, azután aludni megy, fel a szénapadlásra. Megáll a szolgáló kezében a kés, az edények tiszták. Az ágyak megvetve benn a házban.


A szolgálóleány megimádkoztatja és megpisáltatja a gazda kisfiát. Az alkonyatban a térdeplő gyerek pisája, hangja muzsikál az éjjeli edény előtt, mint a zsajtárokban a tej csorgása.


A konyhában leterítve a holnapra vetett kenyér.


A két leány megágyaz magának a földön. A kemény konyhapallóra vastag zsákot húznak be, mely széles mint a tutaj.


Erre húzzák rá a lepedőt. Egy szalmazsákon alszanak mind a ketten.


A lámpa mellett fésülködnek, hosszá hajuknál csak az ingük hosszabb.


Pável és Demeter is lefekvésre cihelődnek.


Az istállólámpa a menyezetről lóg lefelé. Nem ad több fényt, mint a hold. Éppen lehet tőle látni az állatokat, hogy állnak-e vagy feküsznek. A szemük csillogását és a farkuk járását is látni.


Ennél több világosság Mária istállójában sem lehetett, mikor megszülte Krisztust.


— Feküdjünk együtt, maga lábtól, én fejtől — mondja Demeter.


Nem, én a földre fekszem feleli Pável.


A földön mindenütt tehénnek, lónak való fekvő szalma van, leteríti néhány vackát Pável és lefekszik.


*


Demeter a menyezetre néz, a szénapadlás száját nézi, az éjjeli pókhálókat a falon, egy-egy patkány mén el az állatok lábai között, nyál kuszik, sündisznó, légy zümmög az éjjelben.


Kintről a nyitott faablakon át, ahol a trágyát hajítják ki, látni egy két csillagot is. Demeter a csillagra, a fára néz, azt hiszi ettől majd. elalszik. A ló is ébren van és áll, áll, egész éjjel. Idegen helyen alszik Demeter és nem az anyjánál. Idegen udvarban élt egész nap és más koszton, mint eddig. Dolgozni is kezdett, új munkát. Ezért nem alszik Demeter.


Az újévi pénzre gondol, a szép pénzre, első munka, első pénz és ilyen későn.


A karikás ostorra gondol. És kútjára. Milyen lesz ?


És a falkára, akiket ime úgy ösmer, mint az embereket a faluban. Az öreg kondás eddig mozdulatlanul feküdt. Demeter azt hitte, alszik, de most mozogni kezd a szalmán. Hol erre, hol arra, hogy recseg és nyög a szalma. De Pável is nyög, akármerre fordul, a nyögés nem akar elállni benne.


A nyögés jajgatássá lesz.


Oly ijesztő a hangja, hogy fölijednek az állatok, akik még ébren vannak.


Az álló ló hegyezi a fülét feléje.


Demeter nyitott szemekkel lapul a szalmán, mint a nyúl, azt hiszi, az öreg álmában csinálja ezt. Oly furcsa hang ez és hosszú, mintha kürtökön át dudálna a téli szél.


Pável beszélni kezd. A hangja olyan, mint az őszi légy zúgása.


Demeter megijed a csillagoktól, a lámpa tejes fényétől, a csordás éjjeli beszédjétől.


   Pável. Pável bácsi, mi van, rosszul fekszik ?


   Nem, csak muszáj beszélnem. Nem tartom ki. Te csak aludj. Csend van újra. Az álló ló rug egyet, seper a farkával.


Egy-egy légy úszik az éjben.


Pável nemsokára újból kezdi a beszélgetést és a jajgatást. Demeter is hánykolódik a helyén. A szalmának ezerszer erősebb hangja van, mint az ágynak, ha valaki nyugtalan rajta, vagy remeg, sír, vagy virraszt.


Pável félig fölkel, figyel Demeterre.


   Te se alszol? kérdi.


   Nem.


   Előbb se aludtál?


   Nem.


   Akkor nem én ébresztettelek fel a beszélgetésemmel?


   Nem.


Pável megnyugszik.


Az új helyedre gondoltál, mi? Én meg arra, hogy el kell menjek. Nem jószántamból megyek. Muszáj. Elküldenek.


Demeter fölkel, fölmászik a menyezeten lógó lámpásra, fölcsavarja.


Mint mikor a hold elől elmennek a felhők, itt is nagyobb lesz a világosság.


A fiú leül a szalmára, Pável mellé. Az öreg csordás fekve marad, fekve beszél.


A pénzemre gondolok folyton. Nem tudok aludni emiatt. Látom régi béreimet, pénzeimet, amiket a gazdám fizetett nékem a sok-sok esztendő alatt. Mennyi rengeteg pénz fordult meg a kezemen, mióta itten vagyok! Mégis milyen kevés. Semmim sincsen. Pedig még ivós ember sem vagyok.


   Nem én miattam küldik el, nem én túrtam ki magát? kérdi Demeter izgatottan.


   Nem, hanem az én vénségem miatt. A csordához gyors ember kell, futni én már nem tudok. S ha nem jössz te, jön más fiatal pásztori


Nem, nem, te nem tehetsz róla mondja tovább Pável, te testvérem vagy, vagy a fiam. Mert úgy kezdesz élni, mint én negyven évvel ezelőtt. Ugyanannál az úrnál.


Annyit mondok neked fiam, soha ne higyj a gazdagoknak. Soha! Soha! Csak annak higyj, amit írásban adnak. Az igéreteiket pedig rostáld meg. Engem is becsapnak mostan. Egy szót se szóltak újévkor, hogy kitesznek az idén.


Igy beszélgetnek egymással az új csordás és a régi csordás a belépés napján és az elbocsájtás éjjelén.


Már följön a félvak hajnal. És mondja a csordás Demeternek: Erigy aludni. Holnap sok dolgod lesz.


Demeter lefekszik. Hagyja jajgatni a csordást háborítatlanul.


Bár rémiti kicsit Pável éjjeli beszédje, azért még van benne bizalom.


Velem nem lehet úgy bánni, mint Pávellel. Én nem vagyok öregember. Ha piszkoskodnak a csordán boszulom meg magam.


*


Igy vigasztalja magát Demeter.


Pável jajgat a szalmán, mint a karácsonyi sertés, kinek útban van a kés a torka felé.


*


Mária, a szobalány és Boris, a szakácsnő sem alszanak Pável miatt.


   Megmelegedett ezen a helyen, ki is hülhetett volna. Mért nem hal meg az öreg cseléd, mikor elküldik helyből? — mondja Boris.


   Meddig volt itt Ruzsánál kanász ? — kérdi Mária.


— Negyven évig. Negyven álló esztendeig keverte a moslékot a gazdagoknak! Negyven kilós disznókat vitt fel a hegyre, 70 kilóval hozta le őket a télen. Ebből élhetne a csordás negyven évig is ingyen!


— Tél közepén elfogy a pénze, ő tudja jól és talán meghal addig — mondja Mária.


A szénapadláson a kocsis is Pávelen töpreng. És mindenki, aki ebben a házban dolgozik, földet művel, fát vág, vagy állatot ápol. A papszámosok is a házon kívül. Az egész őszi, éjjeli ház Pável serencsétszerencsétlensége körül forog. Mintha valakinek a haláláról tárgyalnának részleteket, úgy beszélnek róla.


Mintha föl lenne ravatalozva máris, az istállóban a szalma közt. — Minket is lenyúz az úr, rajtunk is nyerészkedik.


Ezt gondolják mindannyian. Régi gondolat ez, régi termékeny gondolat, mely kigyúl minden éjszaka a napszámosoknál és a többi szegény embereknél. A lázadás magja ez, melyből kinő egyszer a lázadás fája.


*


A hatalmas gazda erejébe dőlve alszik. A hét vastag tehénről álmodik, mint annakidején sok ezer évvel ezelőtt az egyiptomi király. Neki nem kell senki, hogy megfejtse az álmot, ő tudja úgy is, mit jelent az: övé lesz a hegy, erdő és a falkák mind.


*


A gazda kisfia azt álmodja, hogy lovon ül és pisál a selyemszőrű lóról.


A meleg húgy lecsorog a matrácon keresztül a földre. Olyan sárga, mintha ló pisálta volna.


Máriának reggel át kell húzni az ágyat s kitenni a húgy és gyermek-szagú lepedőt az őszi napra.


Másnap a reggelit még ott eszi a háznál Pável.


Kenyeret aprít a tejbe. Kinlódva eszik, mint a kutyák, mint az öregemberek.


Nem adom hozzád az egész pénzt mondja a gazda jó lesz neked, ha nálam van.


Ugy bánik Pávellel, mint a szülő a rossz fiával. Mintha részeges ember lenne ő, akinek nem lehet egyszerre adni ennyi pénzt, mert elissza. Pável nem zúgolódik ellene. A régi szolgai alázat nyomja őt. Negyven esztendeje. Még azt sem meri megkérdezni, hogy mennyit fizetnek neki még.


Átveszi a pénzt és csendesen, majdnem szemérmesen issza a pálinkát, amit töltöttek neki. — Még?


Fél még kérni.


De a gazda tölt máris, a pálinka lefolyik a pohár fejéről.


*


Aznap elhozza a gazda a kutyát is, kicsi fekete hímkutya, a kétkerekű bricska tetején ül és leugat mindenkire. Fél. Megkötözték lánccal. Mint rabot hozták ide.


Vadidegen udvarban van, olyan arcok között, melyeket sohasem látott, házban, melynek szagát sem érezte soha.


Véres hangon ugat és senkit sem enged a maga közelébe.


Összefut az udvar a hangjától, mindenki bámul és nevet. Milyen kicsi és milyen mérges!


Demeter nézi a kutyát, aki neki társa lesz kinn az erdőben. Közeledik hozzá, nyul feléje. A kutya kezéhez kap.


Vigyázz! mondja a gazda kicsi fogai vannak, de olyan élesek, hogy egy-kettőre keresztülharapja a tenyeredet. Az egyetlen ember, akihez bizalma van, a gazda,, akit már látott a régi pásztorudvaron az ottani gazdájánál. Aki valami kövér, fekete nagyúr lehet, mert többször megugatta hiába. Leintették és mindig elkergették.


A gazda le emeli a kutyát az ülésről, viszi be a konyhába, enni ad neki. Durva kenyérfalatokat dob eléje.


Bárány mellett volt, de majd megtanulja a disznókat is mondja Demeternek. A kutya először az asszonyokat szokja, akik enni adnak neki. A puha, tej és júhszagú, kötényes és lágymellű asszonyokkal hamar barátkoznak mindnyájan az állatok.


De csakhamar megtudja azt is, hogy Demeter füttyszavára kell hallgatni neki.


 Még nyári csöndesség van és hosszú nap az uccasoron, mikor indul a falkával és a kutyával Demeter.


Túrót visz magával és egy hétre való nagy kenyeret.


Ha meleget kivánsz, főzz magadnak levest, itt van levesrevaló mondja neki Mária, mikor átadja a kenyeret. És megmagyarázza azt is, hogy. kell levest főzni kinn az1 erdőben.


Az állatok először a községi legelőnek iramodnak, amerre tavasszal mentek füvet legelni. Nagy sík vidék ez éppen az ellenkező irányban a hegyektől és az erdőtől.


Demeter szalad utánuk és egészen az uccasarokig kell futnia, amig eléri a főkolomposokat: Tóbiást és Istókot: vissza!


Kibontja a karikás ostort, elzárja vele a járdát és a kocsiútat s gördül az erdő felé az egész disznófalka. Egyesek még széjjelkalandoznak, járdára mennek, gyümölcsmagot keresnek, úgy harapják ketté, mintha kavicsot zúznának széjjel.


A kutya amikor meglátja és meghallja az ostor hangját, szintén munkába áll és összejátszik Demeterrel.


        ól van, jól van — mondja a gazda, mikor látja dolgozni a kutyát, — nagyszerű kutya lesz ez.


Nemsokára elérnek a falusi folyóhoz. Itt szaladnak le a nyájak és az esti tehenek inni. A lovak is itt fürdenek fényes, meleg délben. Itt kínlódnak föl a homokos kocsik, látszanak a mély és éles kocsinyomok a folyódombon. Egy csomó disznó lerohan a dombról, a kutya leszalad utánuk és fülüknél fogva hozza fel őket. Kicsi hegyes fehér fogaival nagyokat harap rajtuk. A csorda törzse máris az út közepén halad és csak a lázadókkal kell elbánni. Ezt a kutya nagyszerűen végzi.


Elérik a hidfőt és szépen keresztüllépeget rajta mind a háromszázhúsz állat. Nemsokára elhagyják a falut, a földeket és az erdei útra térnek, melyet ösmer még gyerekkorából Demeter.


Fenn a magasban hegyről-hegyre mennek és nézik a termést.


A makk potyogóban van és néhol olyan sűrűn hull, mint a zápor.


Nemsoká tele lesz a föld, teleesi az erdőt a makk mondja a gazda.


Kár, hogy nincsen még két falkám, az idén ezer disznónak is lesz jólaknivaló ezen a hegyen gondolja magában.


Azután mutatni kezd Demeternek.


Ez a legszélső határ, innen tovább ne menj velük, mert messze lesztek az itató vizektől mondja.


Félóra mulva elérnek a patakhoz, melynek alsó, völgyi részeiben sokszor fürdött Demeter, s amely fenn valamivel cigányosabb és ugrálóbb, mint lenn a völgyben.


Kinyitják a karám ajtaját, látni az egyedüliséget, a szürke esőtől ázott deszkákat, melyek évekről és erdőkről beszélnek mindenütt.


A kamrában egy esztendő óta senki sem járt, még cigánylegény se mászott be.


Pókok csapták föl sátrukat mindenütt. Egy-egy légy már nyár óta szárad hálójukban.


Demeter letakarja a kenyeret, s megy legelni a csordával.


A gazda otthagyja a fiút egyedül, a disznókkal es a kutyával.


 


Vissza az oldal tetejére