FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Az uj tárgyilagosság és a szocializmus


Balázs Béla

 


Csak egy igazán szükséges és igazságos halálbüntetés van: az öngyilkosság. A történelem ítélő és végrehajtó illetékessége szerint viszont minden osztály maga ássa meg a sirját, ha megérdemli. Ebben a tekintetben semmiféle tévedés és semmiféle igazságtalanság nem lehetséges. Az ítéletben magában benne van a bűn bizonyítéka és bevallása.


Ha tehát a nagy berlini napilapok valamelyike röviddel ezelőtt, minden külön gyászjelentés helyett, a költőkhöz azt a körkérdést intézte, vajjon helyesnek és szükségesnek tartják-e még, hogy élnek, illetve amikor valójában azt kérdezte tőlük, hogy melyik halálnem a szimpatikusabb számukra, az „új tárgyilagosságé”-e, amelynek révén megszűnnek költők lenni s a tények sivár regisztráló gépezeteivé válnak, vagy pedig az életből való menekülésé-e, a képzelet sajátos és különös világába vonulva; s ha erre a kérdésre egy Alfred Döblin csak azt válaszolhatta: Nem tudom, s ha ő, az akadémikus ezt is felettébb játszi módon közölte, miután szemérmessége számára az önirónia az egyetlen lehetséges bocsánatkérés azért a nevetségességért, hogy még költőnek vallja magát, mondom, ha Alfred Döblin így az irodalomról való „ünnepélyes lemondás” hangján beszél hát akkor megtörtént!


Még pedig nagyon szánalmasan. Mert hiszen lehet kegyetlen történelmi tény, hogy az életüzem nagykapitalista racionalizálása a legtöbb emberből gépállatot csinál, akik maguk is tárgyakká alakulva már csak tárgyak észrevevésére képesek és semmiféle emberi meggondolással, semmiféle emberi érzelemmel nem reagálnak a valóság dolgaira. Lehet, hogy tény, amiért ma a kispolgári fásultságú közönség semmiféle célját se látja a költőnek. Az állatoknak, ha nincs harapnivalójuk, kihull a foguk. Az ilyen fogak azonban már előbb meglazultak, mint a kihullás napja.


Hogy azonban ma a fogak maguktól kihullnak s maguk a költők proklamálják az „új tárgyilagosság” irodalmi stílusát s a költők maguk adják ki a maguk feleslegességének a jelszavát sí a szellem szellemi mivoltát épp ők tagadják s a legfinomabbak közülük csak szégyenkezve, az önirónia maszkjával bátorkodnak a világosságra és azokkal a farkasokkal üvöltenek együtt, amelyek őket falják fel — ez a leggyávább és legméltatlanabb harakiri történeti szinjátéka.


Viszont mindehhez nem volna semmi további megjegyezni Való, ha ez az „új tárgyilagosság” már kezdetben nem az ifjuság és a jövendő stílusának adta volna ki magát, miután mint tiltakozás egy elmult generáció valóságnélküli esztétáinak érzékenységhajhászása ellenébe létrejött. Holott már ez is tárgyilagosság volt, csak épp egy negativ előjelű. Ez a költészet viszont azért lett tárgytalanná mert a tárgyai megszüntek költőiek lenni. Ez már kapituláció volt az élet kezdődő amerikanizmusa előtt, az emberi gyáva menekvése és ájult visszavonulása az elmechanizált valóság elől. Igy kerültek a tiszta tárgyilagosság és a tiszta lélek szembe egymással s következett a szimpla érzéketlenség mint sportszerű és technikai életforma, az új tárgyilagosság pedig mint irodalmi stílus. Az „idő ritmusa” elől a lélek ja jazz-band epedő saxofonjába vonult vissza: ez az utolsó lyuk, (ahonnan még hangzik.


Ezek volnának a tények. Azt a csalást azonban, hogy ez a tárgyilagosság forradalminak maszkirozza magát, a legkevésbbé sem hallgathatjuk el. Hogy ez a csodálatos dionizoszi támolygás, az önmegtagadásnak ez a mazochista mámora, ez a szociális- és technikai-üzemmechanizmus dolgaiba váló beleveszniakarás, ez az objektiv létkeresés s az embernek ez az önmagától való elidegenedése, hogy ez még szociálistának játsza ki magát! Nem, ennek az új tárgyilagosságnak sem a forradalomhoz, sem a szocializmushoz, de a proletáriátushoz sincs semmi köze. Épp ellenkezőleg. Az új tárgyilagosság, mint a taylorizált világ hasonmása, a trusttőke életérzéséből keletkezett. Az új tárgyilagosság a futószalag esztetikája: az utolsó etappeja annak az „eldologiasodásnak”, amit Marx a polgári kapitalizmus legnagyobb átkának nevezett.


Marx t.i. éppen ezt az eltárgyiasulást nevezte „eldologiasodásnak”. Marx ezt az eldologiasodást annak a „kísérteties tárgyiasságnak” írja le, mely a kapitalista társadalom valamennyi életmegnyilvánulását elfogja úgy annyira, hogy azokban a lényeg, t.i. az emberek közti vonatkozások, már alig fedezhető fel. Ennek az eldologiasodásnak a következménye, hogy az ember munkája és élete, mint egy tőle független, emberileg idegen, öntörvényszerűséggel biró valami helyezkedik szembe és kerül föléje. Az ember mechanizált részletként ékelődik be egy életellenes mechanikus rendszerbe és idegenedik el a saját egyéniségétől. Ez az eltárgyiasulás. Ebből az eltárgyiasulásból következő ájultság a szellem ama „tárgyilagossága”, mely az adott valóság csupasz elfogadásán és megnézésén túl nem tud emelkedni.


Marx hagyatékában olvasható: „A kapitalista társadalomban a birtokos osztályok és a proletáriátus osztálya egyformán az önmaguktól való emberi elidegenülést ábrázolják. A birtokos osztályok azonban emellett jól érzik magukat és igenlik az állapotokat, mig a proletariátus ebben az elidegenülésben megsemmisültnek érzi maigát s benne a tehetetlenségét és egy embertelen lét valóságát látja”. A különbség ezek szerint nagyon lényeges. Az új tárgyilagosság tehát ne próbálja kibeszélni, magát a szociálista valóságérzésre, mert ez a valóságérzés nem szellemnélküliséget jelent. Szellemnélküliséget ez csak képzeletszegény, érzelemsívár, banális „tényköltők” tehetetlensége számára jelent. A tények maguk ugyanis nem adnak ki semmiféle valóságot. A valóság csak az értelmezendő tények értelmében jelenik meg s ezeket a tényeket a forradalmár és osztálytudatos proletár sokkal inkább, mint bárki más értelmezni tartozik, miután a proletáriátusnak a polgári alakulatok maszkjai mögül a valóságos értelmet még külön ki kell vájni.


Az osztálytudatos proletár mindent önönmagára, a saját maga emberségére vonatkoztatva akar látni. „Meztelen” tényeket nem ismer, mert a tényekhez határozott a viszonya s végül is erről van szó. A proletár önönmagát akarja érezni s emiatt az érzése miatt nem szégyenkezik. Nincs semmiféle érzéke az öniróniára. Annál több benne a szenvedély és a pathosz. Ez az érzésvilága. Nála mindig nyilt állásfoglalásokról van szó.


A munkás tehát a legkevésbbé sem gépimádó. Az „idő tempójáért”, amely felfalja, a legkevésbbé sem lelkesedik. Ember szeretne lenni, némi idővel a szemlélődésre, művelődni szeretne ő is, az érzéseiben is, mert egy fölfelé menő osztályhoz, tartozik. A maga költőit akarja.


Jellemző, hogy az új orosz proletár irodalom tele van ugyan ja jelennel és a valósággal, ezért azonban egyáltalán nem szárazan-tárgyilagos. Sem a stílusában, sem az életérzésében. Teli van ellenben színnel, finom hangulattal és atmoszférával, tele érzéssel és melegséggel. S a proletárköltők írásaiban még sokkal inkább, mint a többiekében jelentkezik az az új érzékenység, mely csodálatosan gazdagon és szinte muzikálisan épp a valóság dolgaira reagál.*


* A német nyelven rendelkezésre bocsájtott kéziratból fordította G. G.


 


Vissza az oldal tetejére