FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Incesztus, biszexualizmus vagy termelési szervezet?


Szende Istv√°n

 


A totemizmus uj megvilágításban


 


A tudományok rendszerében a lélektannak és a társadalomtudománynak legalapvetőbb feladatai közé tartozik azokat a rejtett összefüggéseket felszínre hozni, amelyek egyrészről az egyéni cselekvést a többi egyén cselekvéséhez kapcsolják és a közcselekvésnek, a társadalomnak a jelenségéhez vezetnek, másrészről pedig a reális világ és a környezet kölcsönös hatásának kutatásával a természettudományok és a szellemtudományok között a kapcsolatot megteremtik. Ez a kettős feladat, amely egyaránt feladata, a szociológiának is, a lélektannak is, érintkező pályákat eredményez a két tudomány között. A sajátos érintkezés következménye, hogy a modern lélektan módszertanilag kénytelen kölcsönözni a szociológiától: történelmi, genetikus kutatási szempontokat átvenni. A históriai vizsgálat utja a társadalomtudomány részére jellegzetes anyaga által megszabott, mert a társadalmi jelenségek leírása és rendezése mellett, következtetnie is kell, ami egyértelmű a genezis szabályainak kutatásával. Ezért szívja magába a szociológia a történelembölcselet diszciplínáját és torkollik bele szükségszerűen a biológiába, mióta ezen tudományban a genetikus szempont: a fejlődéselmélet végérvényesen győzedelmeskedett. És a lélektan is kénytelen ezen az úton haladni. Hiábavaló minden kísérlet, amely „kísérleti lélektan” címen elveti magától a históriai kutatás metódusát. A modern lélektan, különösen a pszihoanalizis elementáris erővel és diadalmasan tört utat a biológiai, históriai, genetikus lélektan felé.


A szociológia és pszihológia ezen sajátos találkozásából azonban számos hatásköri incidens származik. A lélektan átlép a saját természetes határain, betör a társadalomtudomány területére. Ezt gyakorolja sajnos a freudizmus, és nap-nap után teszi az individuálpszihológia. Az idegen birtokon aztán az eszmék, fogalmak, vélemények rettenetes káosza, a badar következtetések átkos zavara az eredmény. És a szociológia? Bizony, sokszor ugyanezt a zürzavart, összevisszaságot táplálja, mikor átcsap a lélektan területére. Társadalmi meggondolásokból táplálkozik az a közkeletű vulgérmarxizmus is, amely társadalmi folyamatokra helyesen kikövetkeztetett és megállapított törvényszerüségeket mehanikusan, egyszerű ráolvasással minden szellemtudományi, lélektani probléma sematikus megoldásaként akar szimplifikálni.


Ezek a határincidensek azonban csak komoly tanulmány tárgyai lehetnének, térjünk tehát vissza megállapításunkhoz, hogy módszertanilag mind a szociológia, mind a lélektan kénytelen a genetikus vizsgálódás módszerével, a történelmi szempont érvényesitésével anyagához közeledni.


A modern lélektan keresi az egyén cselekvéseinek meghatározóit és bátor kézzzel nyul a gondolkodás, érzés, akarat ontogenetíkus fejlődéséhez: az ember viselkedésének meghatározóit a gyermeki lélek fejlődésének vonalán keresi. Az ontogenezis és filogenezis között azonban a biológia szoros kapcsolatot teremtett és ennek a kapcsolatnak ad analogiam alkalmazása viszi Freud professzort a filogenezis területére.*


A pszihoanalizis elveinek a principio feltételezésével vág neki a primitiv ember lelkivilágának értelmezéséhez és megkísérli ezen az úton a kétségen kívül legrégibb társadalmi formák, a totemrendszerek magyarázatát. Figyelmen kívül hagyja azonban a természetes és azonnal szembeötlő tényt, hogy többé már nem individuális lélekkel áll szemben, hogy anyaga megváltozott, hogy közcselekvés, közlélek lett vizsgálódásának tárgya, tehát a módszert is meg kell változtatnia. Az egyszerűnek, magától értetődőnek látszó feltevésből indul el, — hallgatólagosan, — hogy a közcselekvés, a közlélek egyszerűen összetett többszöröse az egyéni cselekvésnek, az egyes léleknek. Freud elfelejti, hogy semmiféle lélektani szempont nem vezethet túl az egyén lezárt keretein, hogy társadalmi létünk, társadalmi szerepünk nem lehet egyszerűen meghatározva egyéni lelki berendezkedésünkkel, mert ebben az esetben semmi, de semmi sem biztosítaná a közcselekvés maradandóságát, vagy törvényszerű változásait, — még akkor sem, ha a biológiát, az ösztönöket hivjuk segítségül. Mert mindenütt, ahol emberi társadalommal állunk szemben, elhatározóan fontos, uj faktor lép fel: a szociális faktor. A mindenki részére való élmény, a mindenki részére való tapasztalás, a társadalmi produkció, a gondolkozás a beszéd, a közlés, a többi egyénre átvitt tapasztalás. Egyszóval uj faktor. Ismeretlen eredetű, minőségileg minden biológiai faktortól, minden ösztöntől, ön- és fajfentartó ösztöntől különböző minőség ez: a szocialitás. És ettől a sajátos minőségtől, amelynek nem lehet megtalálni a gyökerét sem a filogenezisben, sem, az ontogenezisben, nem tud, nem tudhat megszabadulni az egyén, csakugy nem, mint ahogy nem tud megszabadulni a biológiai ösztönöktől sem. És hiába igyekszik Freud** ennek a sajátos, semmiféle egyéb ösztönnel meg nem magyarázható jelenségnek a forrását, holmi, fantasztikus, misztikus „halálösztönben” felfedezni. Ezért üt ki szerencsétlenül Freud kirándulása a filogenezis, az őstársadalom területére. Hiába indul pszihológiai szempontokkal egy társadalmi berendezés megmagyarázására, úgy érezzük, hogy nem kapunk kielégítő választ.


A „Totem és Tabu” rengeteg példával, kétségtelenül a tudós és kutató lelkiismeretességével sorakoztatja fel az anyagot, hogy meggyőzzön bennünket a neurotikus lelkijelenségek és a primitiv népek szociális berendezéseinek rokonvonásairól. Nem tudjuk elhinni Freudnak, hogy a totemrendszerek, olyan társadalmi képletek, amelyeknek forrása a szexuális kérdések rendezése, az incesztus iszonya lenne. Nem tud meggyőzni a pszihoanalizis, mert semmi komoly alap nincsen az incesztustól való idegenkedést valahol az ösztönélet mélyén keresni; az ambivalenciának a bekapcsolása ugyan frappánsan bátor és érdekes, de mindig csak üres spekuláció marad. Sem biológiai, sem egyéb bizonyíték itt nem áll rendelkezésre. Sokkal inkább felmerül a kérdés: nem szükséges-e a biológiáiban eddig ismeretlen incesztusiszony fellépéséhez valamilyen intellektuális belátás, nem valamilyen sajátos idegen okból kapcsolódik később a totemrendszerekhez a szexuális életet korlátozó, rendező törvényrendszer? Itt a lélektan nem tud válaszolni. Minden erre irányuló kisérlet: elkenés, kitérés.


A társadalomtudomány is nekilát az őstársadalmak problémakörének megoldásához és a maga módján sikeresén. A társas, gazdasági, termelési rendszer leírásával a freudi leirás vallási, erkölcsi, jogi, művészi társadalomképét kiegészíti. Rosa Luxemburg*** posthumus munkájában adja az őstársadalmak és ezek között a totemizmus szociológiai, marxista magyarázatát.


Nagy összefüggő területekre kiterjedő termelési organizációk a totemrendszerek. A társadalmi szükségszerűségből, a termelés önmagából folyó, objektiv rendezésének követeléséből alakult formái a társas együttélésnek. Mint ilyenek természetesen az alapot szolgáltató termelési tervszerűség mellett minden az együttélésre, a társadalomra vonatkozó törvényszerűség foglalatai is. Tehát szexuális, vallási, erkölcsi tartalmat nyernek. A tervszerű, egyszerű, átlátszó, termelési szervezet: bek ezen ideológiai járulékok kölcsönhatása alatt mind inkább elveszítik eredeti értelmüket és a termelési rend vallásos formában jelentkezik, mindenféle ceremoniák kíséretében. Ez azonban csak azt bizonyitja, hogy a termelés ilyetén terve ősrégi keletű, hogy hosszú századok, talán évezredek óta áll fenn és így volt rá idő, hogy merev formába csontosodjék, utóbb pedig titokzatos összefüggések hitszakaszaivá legyen.


Mind a termelés, mind az elosztás társadalmi kontroll alatt történik. A terv rendkívül komplikált és legaprólékosabban kidolgozott. Minden ausztráliai törzs bizonyos számu csoportra oszlik, minden csoport valamely állat, ritkábban növény nevét viseli. A totemek mindig valamely táplálék nevét hordják. Kivétel nincs. Minden totemnek a törzs birtokán belül zárt, meghatározott területe, földje van. Az állat és növénynév, a hozzájuk fűzött kultusz nem üres forma. Minden totemnek kötelessége a totemállatot, vagy növényt tenyészteni, termelni, vadászni, gyüjteni. A csoport tartozik gondoskodni megmaradásukról, szaporodásukról. És pedig minden csoport kötelessége ez, nem a saját egyedeinek javára, hanem mindenekelőtt a törzs többi csoportjainak a táplálására. Mert egyetlen csoport sem eszi meg a saját totemállatának húsát, hanem ünnepélyes vadászatok után a többi totemek rendelkezésére bocsátja. Viszont a törzs többi totemjeinek sem szabad idegen totemállatot az illető totememberek engedélye nélkül sem vadászni, sem megenni. Minden csoport évenként nagy, ünnepélyes szertartást végez, amelynek célja a totemállat, vagy növény szaporodását (énekkel, síppal, különböző vallási ceremóniákkal) biztosítani. Az ünnepség időpontja határozottan összefügg a termelés feltételeivel. A hosszu száraz évszak alatt növény, állat sokat szenved, a rövid esős évszak alatt aztán buja növénygyarapodás, gazdag állati szaporodás áll be. A totemünnepségek majdnem kivétel nélkül az esős időszak közeledtére esnek.


Ami a termeivények elosztását illeti, szigoruan zárt rend szer a totemizmus. Szinte még alaposabb, még komplikáltabb, mint termelési vonatkozásban. Minden elejtett darab vadat, minden elfogott madarat, minden gyüjtött marék gyümölcsöt a közösség ellenőrzése alatt, határozott szabályok szerint osztanak fel e társadalom tagjai között.


A totemizmus ezen két képéhez legujabban I. Winthuis nagyjelentőségű munkája csatlakozik.**** Freud babérait alaposan megtépázza az új anyag, hipotetikus állításainak legnagyobb része halomra dől. Winthuis, — nagyon helyesen — a totemizmus megértéséhez új kutatási eszközzel, a közvetlen tapasztalás, és elfogulatlanság, az előitéletnélküliség fegyverével közelit. Hosszú esztendőket töltött a Bismarck félszigeten a Gunantuna és A randa törzsek között. Tökéletesen megtanulta a nyelvüket és minden elvi kiindulópont nélkül tanulmányozta berendezkedéseiket. Természetesen tapasztalatait nem la materialista történelemiszemlélet világos módszerével összegezi, hanem leírja, rendezi a totemizmusnak a primitívek lelki életében tapasztalt tükörképét.


Winthuis tapasztalata szerint az egész berendezés ideológiáján a biszexualizmus gondolata uralkodik. Ebből a megismerésből aztán a primitívek legprimitívebbjei, az ausztriáinégerek berendezkedései, szokásai, elképzelései új, tiszta rnegvilágitásba kerülnek. Genezis elképzelésük középpontjában áll a hit, hogy az emberek az állatok leszármazottai. Kisebb, nagyobb csoportokban különböző állatoktól, ritkábban növényektől származtatják ´magukat. Az állatok a forrása minden nemi különbségnek is. Az állatok is, mint az ember az ősidők hústömegéből szakadtak ki, mindnyájuknak közös eredetük van. Altjira, vagy Alehera, a minden kezdetek kezdete csak ugy szaporodhatott, hogy egyszerre volt férfi is, hő is. A saját kétneműségének mintájára nemzett kétnemű állatokat és embereket. Az a tapasztalat, hogy nem minden közösülés vezet foganáshoz, megteremtette a meggyőződést, hogy a copula carnalis csak szükséges feltétele a conceptiónak, csak kinyitja az asszonyi testet és a foganás úgy történik, hogy Altjira, illetőleg a totemállat, mint életcsira behatol az aszszonyi testbe. Minden születés a totemállatban megtestesült Altjiránák új inkarnációja. És miként minden totemállat, miként maga Altjira is, minden élő férfi is, nő is egyszerre. Maguk a totemcsoportok, a törzsek, minden alcsoport, noha különböző totemekleszármazottjai, mindig kétneműek. Majdnem minden ausztráliai törzs két részre oszlik. Az egyik csoport tagjai főképen nő-férfiaknak, a másiké pedig férfiülőknek tartják magukat. Az elsők férfiaknak számitanak, még ha nők is, a másikak nőknek, még ha férfiak is. Minthogy az egyik csoport minden tagja férfiszámba megy, minthogy (ugyanazon totem szülöttei lévén egymásnak fivérei, természetes, hogy egymás között nem házasodhatnak. Mert férfi férfivel, fivér fivérrel nem közösülhet. Asszonyaikat a másik csoportból, akik mind asszony, — választják. Igy válik a törzs két csoportja egyben házassági osztállyá is. A törvényt olyan szigoruan tartják be, hogy minden sérelem feltétlenül halált von maga után. A teljesen kifejlődött totemiznius exogam.


Páratlanul érdekes Winthuis magyarázata a primitiv kozmetika eddig megmagyarázhatatlan sok jelenségéről. A bennszülöttek elképzelésének sajátsága, hogy magukat mind androgynnek tartják. A férfinál erősebben fejlettek a férfiasság szervei, a nőknél a női szervek. De minden férfi egyben magán viseli a női nemi jelleget, a nő a férfiast. Férfias jellege van minden testrésznek, ami hosszas, egyenes, kemény, merev, ennek ellenében női szerv minden, ami kerek, ovális, sarlóalaku, minden nyilás. Férfiszimbolum a kar, a láb, az ujj, a lábujj;, az orr, a nyak, a nyelv, a fogak; női a fej, a száj, a szem, a fül, az orrlyuk, a végbélnyilás, a comb. Minden férfi tehát egyben nő is, minden nő férfi. Volt azonban egy idő, mikor még kétnemű volt az ember és ma is forró vágyakozás él benne kétneműségét minél erősebben kidomborítani, újra androgyn lénnyé alakulni és ezáltal az ősnemző atyához válni hasonlóvá. Ezt a célt szolgálják a felavatási ünnepségek, a férfivé, nővé fogadás ceremóniái, amelyekhez kapcsolódik főképen a kozmetika. A fiúk, akik férfivé serdültek, magukon hordják ugyan születésüktől fogva mindkét nem jeleit, mégis ezen alkalommal a túlsulyba került férfijeleket elnőiesitik. A primitivek között szokásos a circumcísio, sőt sok helyütt a subincisio is. Utóbbi esetben a szervet alulról felhasítják. Túlsulyban van a szájban is a férfiasság jele, hiszen a nyelv, a fogak megannyi férfiszerv, tehát kiütik a felavatandónak egyik fogát, hogy a nőiséget itt. is érvényesítsék. Ez a szokás az ethnológusok előtt mindmáig teljesen megmagyarázhatatlan volt. A kétneműség elvének alapján azonban könnyen érthető. A fog kiütésével egy lyuk keletkezik, ez a vulva, amellyel a férfitag, a nyelv most már könnyen érintkezhetik. Az orr is erősen előnyomuló férfitag, megnőiesitik a sokhelyütt viselt orrgyűrűkkel. Asszonyoknál az orrlyuk erősen asszonyjellegű, tehát sokhelyütt hosszukás fapálcikákat tűzdelnek az orrfalon keresztül: a pálcika a férfiasság szimboluma. A nyak, a kar, a láb, az ujjak túlságosan férfijellegűek: kiegészítik a női szervvel, a gyűrűvel. Hiszen nálunk is szokásos a gyűrűvel való eljegyzés, ami ezen primitivek szemében azt jelenti, hogy már most a férfitag: az ujj, a nőiszervvel: a gyűrűvel egyesült. A primitiv ember előtt egész ember csak az, aki egyben férfi is, nő is.


Rengeteg új anyag teszi értékessé Winthuis könyvét. A „tjurungia,”, a pergőfa szerepére is új, érdekes fényt derit. Munkája hosszú időkre ad új anyagot a kutatásnak. A végső kérdésekre persze ő sem tud választ adni. Teoretikus eredménye csak annyi, hogy Freud incesztusos magyarázata helyébe a kétneműség magyarázatát tette. Természetesen Freud súlyos lélektani konzekvenciái nélkül.


A materialista történelemmagyarázatra nézve azonban nem jelent csapást az új anyag. Mert hiszen a materialista történész soha egy pillanatra sem fogja kétségbevonni, hogy bármelyik termelési rend csak úgy és akkor tud fennmaradni, ha vallási, erkölcsi, esztétikai, jogi, egyszóval ideológiai tartalommal igazolja a maga szükségességét. A termelési szükségességből alakuló termelési rend, mint amilyen a totemizmus is, hordozói előtt a legfőbb igazság, a legfőbb jó és az egyedül szép alakjában jelenik meg. Fennmaradásának legfőbb biztositéka, hogy a társadalom egyeseinek minden lelki és szociális megnyilatkozása megvalósul a gazdasági szükséglet alapépitményén emelkedő termelési rend törvényeiben. Gazdasági szükségszerűség teremti a termelési organizációkat, amely egyuttal megszabja a többi ideológiák részére is a megvalósulás kereteit, lehetőségeit, módját, formáját. Minél inkább elhomályosul valamely társadalmi berendezés ökonomikus jellege, annál bizonyosabban vetette meg a lábát a társadalom egyéneinek lelki konstrukciójában.


Mindevvel persze, ha közelebb is jutottunk a totemrendszerek geneziséhez, szociológiai, történelmi jelentőségéhez, nem adtunk választ arra a kérdésre, honnan és hogyan lett a biszexualizmus ezen primitiv társadalmak centrális gondolata, mint ezt W i n t h u i s állitja és bizonyítja.


A biszexualizmus nagyon fontos és gyakran visszatérő gondolat és jelenség a primitiv népeknél. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori görögöknél különbőző ünnepségeken a férfiak nőknek öltözötten, nők férfiaknak öltözötten vettek részt. Emlékezzünk Platon meséjére a Symposionban: kezdetben minden embernek négy keze, négy lába, két arca volt, férfi és nő volt egyszerre, mignem Kronosz kettéhasította a boldog lényeket, s azóta élnek férfiak, nők boldogtalanul és keresi mindenki hajdani felét önmagának. A babiloniai teremtésmonda szerint kétnemű, négykezű, négylábú lények éltek kezdetben. A talmud elmeséli, hogy Ádámnak két arca és két háta volt teremtésekor és az Ur hasította ketté és rakta újra össze a mai ember formájára. Az egiptomiak Isist szintén kétnemű lényként tisztelték. Ókori emlékeink között van egy fallikus Aphrodité, és egy szakállas Vénusz.


A kérdés megoldásra vár. Hogyan merül fel az emberben emberréválásának legelején a biszexualizmus? Vajjon nincs-e az emberré lett magasrendű állatnak olyan új, inherens sajátossága, amelynél fogva mindent, ami különböző, kénytelen egységesíteni, mindent, ami differenciált, kénytelen összevonni? Es talán éppen a nemek különbözősége egy ilyen első, leggyakoribb és nagyon intenzív tapasztalat? Gondoljunk arra, hogy a sajátos képességünk, amelyet gondolkozásnak hívnak éppen erre az alapelvre: az identitás elvére vezethető vissza! Nem agyunknak szinte inherens, szinte organikus tulajdonsága-e az egységesítés, egynevezőre hozás, egyszerűsítés, általánosítás?


Mindezek olyan kérdések, amelyek válaszra várnak. De megoldásuk, véleményünk szerint, pszihologisztikus úton elérhetetlen.


* S. Freud: To tem und Tabu. Wien.


** S. Freud: Jenseits des Lustprincips. Wlen.


*** Rosa Luxemburg: Einführung in die Nationalökonomie. Leipzig, 1925,


**** J. Winthuis: Das Zweigeschlechterwesen. Leipzig. C. L. Herzfeld, 1929.


 


Vissza az oldal tetejére