Korunk 1930 Február.
Urak és parasztok
I.
A fontoskodó, címeres Kolozsvár felett kiültek lassan a csillagok. Októbervégi, száraz, kegyetlen szép este volt.
Fent a Majális-utcában bőséges, víg vacsora folyt Csetneky profeszszornál. A jó asszútól már csillogtak szépen a szemek, amikor jelentette a szobalány:
— Egy tiszt jött, méltóságos úr.
— Mit akar?
— Azt mondja, hogy Gerő úrfival szeretne beszélni.
A professzor fia felállt, egy előkelő mozdulattal feltette a monoklit és kiment.
— Szervusz, Pista! — kiáltott fel, amint meglátta a kapitányt. — Gyere be, kérlek, a fene egyen meg, éppen iszunk.
Uhrstein-Uray Pista felemelte az ujját:
— Ne kiabálj, mert nagy dologról van szó. Csak veled akarok beszélni, bizalmasan.
— Párbaj? — kérdezte áhítatosan Gerő.
— Affenét! — mondta a kapitány és a monoklira mutatott: — Jól áll, rémesen jól áll, éppen nekemvaló pofád van.
Gerőt izgatta nagyion a dolog.
— De beszélj, kérlek! Dilemmában vagyok. Miről van szó tulajdonképpen ?
Uhrstein-Uray átölelte.
— Hát kérlek — mondta csillogó szemekkel, — ma estefelé felhajtottam egy kitűnő bótot. Rogyásig fogunk keresni rajta. A kávéházban megismerkedtem egy némettel, akinek az a megbízatása, hogy bivalyokat vásároljon valami német állami vircsaft számára. A társai lementek a Székelyföldre, hogy ott szedjenek ilyen fekete dögöket össze. Ő itt működik a Szamos-mentén. Azt mondottam neki, hogy éppen szerencséje van, mert ötven darabot én is tudok a gazdaságomból szállítani.
— T e ember, hát neked gazdaságod is van? — kérdezte meglepődve Gerő.
— Van nyavaja! — mondta a kapitány. — Itt nem is az a ontos, hanem az üzlet. Hallgass csak ide: meg is egyeztem a némettel, hogy átveszi tőlem mind az ötvenet, átlag nyolcezer koronában darabját. Csak egyetlen kikötése van: az, hogy a bivalyok nőneműek legyenek.
— Te, vigyázz arra a németre! — intette Gerő. — Az nem lehet egy normális ember!
— Miről gondolod?
— Hát arról, hogy csak nőneműeket akar.
— Szamár vagy, fiam — mondta komolyan a kapitány, — hiszen tejelni veszi őket.
— Ahá, most már értem. Na és?
— Holnapután délutánra a dési állomásra rendeltem a kamerádot, ott fogjuk átadni neki készpénz ellenében az ötven micsodát.
— De honnan fogjuk mi azt a csordát felhajtani, te ember?!
— Ez igazán a legkevesebb. Egyszerűen rekvirálni fogjuk őket.
— És ha lefognak?
— Arra semmi eshetőség — legyintett Uhrstein-Uray. — A katonát nem fogják le ebben a zavaros időben. Különösen, ha mellette áll egy miniszteri kiküldött is.
— Tényleg?
— Hát persze.
— És hol van az az alak?
— Kérlek, az az alak itt van a te személyedben, — nevetett a kapitány. — Azért kellesz te nekem. A pofád is pont arravaló, csak éppen a monokli legyein a helyén.
Gerő fellobbant egy pillanatra, de aztán visszaesett. — Te hátha nem lesz ott az a német ? Mit fogunk akkor csinálni azzal a sok ronda állattal?
— Nocsak ne essél kétségbe — hunyorított a kapitány, — mert az előleg itt van a zsebemben.
— És ha nem sikerül a felhajtás, akkor mi lesz?
— Akkor én napidijat fizetek neked.
Gerő kisütött egészen végre. A kapitány megrázta örömében.
— Szinte egy félmillióról van szó, barátom! Természetesen osztozunk. Áll a vásár?
A professzor fia felemelte az egyik lábát és kezet nyujtott:
— Áll, komám! Ügy áll, hogy csoda.
— Akkor légy készen reggel nyolcra. Utánad jövök.
— Biztos?
— Biztosabb, mint a Messiás eljövetele — mondta Uhrstein-Uray és elment.
II.
Beborult hajnalra az idő. Szomorú volt, hidegfuvalmú, vaksötét. Űgy tűnt, mintha ki sem bomlott volna még a reggel, amikor jelentkezett a kapitány.
Gerő összegyűrt arccal fogadta.
— Siess, mert lekésünk! — biztatta a kapitány. — Félkilenckor megy a szamosvölgyi.
— Hát vonattal fogunk menni?
— Igen. Te nem úgy gondoltad?
— Én azt hittem, hogy veszel egy autót.
— Csak szolidan, fiam: ez az üzleti elv — mondta Uhrstein-Uray. — Majd lehetünk urak is, ha megszereztük a pénzt.
Gyorsan egy kocsit fogtak és kirohantak az állomásra. Gerő makacsul ragaszkodott az első osztályhoz. Fel is szálltak egy fülkébe. Ketten voltak benne csupán.
— Most feltétlenül vonattal kellett jönnünk — szólt a kapitány es a harmadik osztályú kocsik felé eltávozott. Gerő cigarettára gyujtott és nézte döcögés közben a ködös őszi mezőket. Egyhangú volt minden, szomorú, nyugodalmas. Tökéletes megállapodottság ült mindenütt végig ta Szamos völgyén, mintha ez nem is lehetne már másképpen soha. Ahogy igy elnézte monoklisan a legelésző barmokat és a disznók hátán imbolygó varjakat, valami különös hangot fogtak fel a fülei. Mind jobban és mind idegesebben. Valami robbanásig fűtött, vergődő, türelmeden, átkozódó hang volt. Úgy tűnt, mintha egy most bomló nyiláson keresztül a földből szakadna fel. De lázadva, idegenszerűen: románul. Gerő hallgatózni kezdett. A falhoz nyomta a fülét, hogy jobban kivehesse a szavakat. Értett románul valamit, de most csak neveket tudott kivenni tisztán: Ferdinand, Maniu, Mackensen, Ardeal... Aztán egy szót, amely az Isten nevének árnyékában egymásután többször, hol fojtottan, hol vadul felugrott:
— România Mare!
Megértette, hogy ez Nagyromániát jelent. Nagyrománia? Hogy? Miképpen? Ezt a két szót, ilyen izgató összefűzésben, nem hallotta soha még. Őrültek lehetnek, gondolta, de nem sajnálatot érzett irántuk mégsem, hanem megvetést. Egy fintorral a lába alá dobta a cigarettát és rátaposott. Kinézett a földekre megint, de nem hagyta nyugton a hang. Kiment, hogy megnézze őket. Két ötvenes férfiú volt. Rögtön elcsendesedtek, ahogy meglátták a monoklis fiatalembert.
— Bocsánat, uraim, honnan jönnek? — kérdezte Gerő.
Az egyik úr megrázta a fejét, a másik franciául szólt valamit hozzá.
— Mi az, Gerő, kivel barátkozol? — szólalt meg a kapitány ebben a percben a háta megett.
— Itt valami románok vannak, akik nem tudnak magyarul — mondta visszahuzódva Gerő, aztán gúnyosan utánozta rögtön: — Láttál te még román embert, aki első osztályban utazik?
— Hadd a fenébe! — mondta Uhrstein-Uray. — Nekem most fontosabbak a bivalyok.
— Hol voltál?
— Meginspiciáltam a bakákat a harmadik osztályon.
— Miért?
— Majd meglátod.
— Csinálunk-e máma valamit?
— Hogyne. A felét be kell szereznünk legalább.
No, kiváncsi vagyok — nevetett Gerő, aki még most sem tudta komolyan venni az egészet.
Amikor leszállottak, egy altiszt és egy cigányképű katona is melléjük állott. Fegyveresek voltak mindaketten.
— Hát ezek mit akarnak? — kérdezte Gerő.
— Ez a végrehajtó hatalom és a kisegítő személyzet — mondta a kapitány. — Most alkalmaztam őket a harmadik osztályon. Vagy mit gondoltál: ki fogja kelepcében tartani azt a sok csúnya állatot? Zsoldot kapnak és rendben van.
— Értelek: — szólt mélyen meghajolva Gerő.
Bent a városban pompás villásreggelit ettek, aztán kibéreltek egy autót, hogy hivatalos aláfestést adjanak az ügynek. A kapitány beállította az altisztet az állomáson.
— Te itt maradsz és át fogod venni mindazon bivalyokat, amelyeket idehajtanak — adta ki szigorúan a parancsot. — Felelős vagy mindegyik darabért. Ha valamelyik el akar majd futni, agyonlövöd. Értetted?
— Igenis, kapitány úr.
— Te pedig velünk jössz! — mondta a cigányképűnek.
— Igenis, kapitány úr, az autón fogok menni.
Utnak is eredtek nyomban. Gerő úgy vezetett, mint egy herceg. Nyolc perc mulva elértek egy falut.
— Bácsi, van-e uradalom! ebben a faluban? — állított meg a kapitány egy embert.
— Van, hogyne volna.
— Kié?:
— A méltóságos gróf úré, de nincs itthon.
— Annál jobb — mondta, Uhrstein-Uray és nagy tülköléssel behajtatott az udvarba egyenesen.
— Hány bivalyat tart a gróf úr? — kérdezte szigorúan, katonásan a gazdatisztet.
— Hetet, százados úr.
— Kettőt meghagyunk — mondta a kapitány, majd Gerőhöz fordult rögtön: — Állit s ki egy irást ötről.
— A gróf úr nincs itthon, kérem! — ijedt fel a gazdatiszt.
— I gen, ezt mi nagyon jól tudjuk. Azért beszélünk magával. Ne féljen, mert szabályos irást fog kapni, a hadseregparancsnokság pecsétjével. A miniszter kiküldött úr is alá fogja irni — mutatott Gerőre.
— A hadsereg számára tetszenek elvenni, százados úr?
— Igen.
— Ja úgy, most már értem — mondta megadással a gazdatiszt.— Hát kérem, mit csináljunk ? Mi mindig adtunk, amit lehetett, amikor a haza érdekei megkivánták.
Gerő már készen is volt az irással, amit németül fogalmazott meg. A kapitány egy pecsétnyomót húzott ki a zsebéből, az irás alá nyomta, de nem fogott. Tintát kért s´ azzal bekente vastagon. A gazdatiszt erőlködve nézte a pecsétet.
— Nagyon összefutottak a betűk — mondta.
Uhrstein-Uray készségesen rányomott még egyet és igy szólt:
— A gróf úr ismerni fogja aláírásainkat.
— Kérem alázattal — hajlott meg a gazdatiszt. — Hol tetszenek átvenni a bivalyokat?
— Itthon vannak?
— Sajnos, most éppen a mezőn.
— Hozassa haza és küldje be még ma a dési állomásra. Ott van ügy tizedes, aki át fogja venni. Hogy hivják magát?
— Vajda Mihály — mondta a gazdatiszt.
— Jegyezd fel! — intett Gerőnek a kapitány.
— Kérem, biztosan ott lesznek — szabadkozott a férfi és el is küldött nyomban egy bérest a bivalyok után.
— Isteni pofa vagy, hallod! — mondta Gerő, ahogy kijöttek megint az útra.
— A veres tengeren is át lehet menni — felelte könnyedén a kapitány.
Simán haladtak máshol is az üggyel. Másnap délben már harminckilenc darabot őrzött az altiszt az állomás melletti réten.
Fáradt volt, igaz, már Uhrstein-Uray is. Ugylátszott, mintha kiapadt volna a forrás.
— A fene egye meg! — mondta. — Honnan szedjem össze azt a hiányzó tizenegyet?
— Te, Pista — ajánlta Gerő: — elég lesz az a harminckilenc is.
— De én ötvenet igértem.
— Mi az, hogy igértél ? Sok mindent igér az ember.
Uhrstein-Uray megrázta a fejét:
— A könnyelmű ígéret nekem nem természetem. Vagy — vagy. Szeretem a tiszta munkát.
— Jó, fiam. Csináljuk úgy, ahogy te akarod.
Továbbhajtottak az úton. Néhány perc mulva boldogan rebbent fel a
kapitány:
— Nézz oda! Ott egy csordát látok!
Csakugyan ott legeltek jobbkézre, közel az úthoz, ökrök, tehenek, bivalyok vegyesen. Két barnaszemű, nyurga kamaszfiú őrizte őket. Az egyik magyar volt, a másik román.
A kapitány leszállt és odaszólt az útról:
— Hé, kié ez a csorda?
A magyar fiú közelebb jött hozzá.
— A méltóságos úré — felelte nyílt tekintettel.
— Miféle méltóságos úré?
— Hát a gróf úré.
— Hogy hívják?
— Farkasnak. Vagy ha a címeres nevit teccik tudakolni, akkor az Kolosy.
Odaintette Gerőt a kapitány.
— Te, a leendő sógorodé ez a csorda. Mit szólsz hozzá?
— Végy belőle, amennyi kell, — mondta Gerő.
— Aztán hozzászámítjuk a hozományhoz — nevetett Uhrstein-Uray és rászólt a fiúra: — Te kölyök, válassz ki tizenegy bivalyat és tereld errefelé!
A román fiú lassan huzódni kezdett, de a magyar bátran megállt.
— Mit akar vélök a vitéz úr? — kérdezte.
— Elvisszük.
— Azt bajosan.
— A katonaságnak kell, te szamár!
— Már a ne kelljen senkinek! A katonaság bornyúztasson magának s akkor neki is lesz.
— Ne óbégass annyit, mert irást adunk róla.
– Az írás nem marha — mondta a legényecske szétvetett lábbal. A kapitánynak ördögi indulat öntötte el az arcát. Odakiáltotta a bakát és ráparancsolt:
— Szedj ki tizenegy bivalyat és hajtsd az állomásra!
A fiú azonban elejébe állott a katonának, aki lökött egyet a fegyveragyával rajta. Erre az is jót húzott rá a bottal.
— Lődd le!! — ordította a kapitány.
A baka vállához kapta a fegyvert s abban a pillanatban a fiú átlőtt koponyával a megijedt állatok elé bukott.
Társa, a román, rémülten futásnak eredt.
Gerő az isszonyattól okádni kezdett.
A. katona úgy állit, mint egy fakir. — Láss munkához, te barom! — ordított rá a kapitány.
Valahogy bementek az állomásra. Délután négykor a német is megérkezett. Éppen nézegette és számolta az állatokat, amikor a cigányképű beért a hiányzó tizeneggyel.
— Ezt a tizenegyet nem vehetem át — mondta a német.
— Miért? — lepődött meg a kapitány.
— Azért, mert ökrök.
Uhrstein-Uray a fejéhez kapott:
— Affene egye meg, egészen elfeledtem! — mondta.
A többiért átvette pontosan a pénzt. A katonák is megkapták a magukét és elmentek.
Mindenki elment.
Csak a tizenegy bivaly maradott ott a Szamos partján. Szomorúan, gazdátlanul, szörnyű feketén.
Mint maga Erdély.
III.
Pontosan egy hónappal később, november huszonkilencedikén, hószagú, lucskos pénteki napon, egy hatalmas autó haladt a szamosujvári országúton. Egy magyar és egy román zászló lengett az ormán. Két román falu között, a rothadó mező közepén, defektet kapott a kocsi. Egy őrnagy, egy Nemzeti Tanács-beli civil és öt fiatal nemzetőr szállt ki belőle. Mind magyarok. Fázódva cigarettázni kezdtek. Külön a két úr és külön a nemzetőrök. Tiz perc mulva egy csapat katona tünt fel az úton. Lassan jöttek, sorjában, fegyveresen. Egy nyurga kamaszfiú vezette őket. A többiek is korabeliek lehettek. Voltak vagy tizenketten.
— Mi van itt? — kérdezte a csapatvezető románul. — Itt mi vagyunk — mondta, az őrnagy hetykén.
A fiú megállt és ingerkedve, kicsirehúzott szemmel vizsgálta őket. Mintha választani akarna közülök. Egyszerre azonban odalépett az autó elé és megragadta a magyar zászlót, hogy letépje. Az urak döbbenve összenéztek, de egy fiatal nemzetőr odaugrott abban a pillanatban.
— Ne bántsd!
A kamasz hátrálni kezdett lassan, valami döbbenetes indulattal az arcán és a szemében, aztán maga elé kapta villámgyorsan a fegyvert és belelőtt a nemzetőrbe. Az őrnagy kirántotta a revolverét, de abban a pillanatban a román fiu eldobta a fegyvert.
— Visszaadtam! — mondta reszketve, valami ijesztő, boldog felszabadulásban.
A társai hátrahuzódtak felemelt fegyverekkel.
— Mit tettél, te gazember? — kérdezte fojtottan az őrnagy.
— Evel tartoztam a barátomnak! — mondta reszketve a fiú.
— Miféle barátodnak?
— Egy magyar barátomnak, akit egy hónappal ezelőtt agyonlövetett egy kapitány, a ti emberetek.
— Rémes!... — mondta az őrnagy és megdermedt szemekkel kérdezte: — És mért nem lőttél belém?
— Azért, mert te gyáva voltál, az én barátom pedig bátrat érdemelt.
— Látjátok, micsoda ördögi és összetartó fajzat a paraszt! — mondta a Nemzeti Tanácsnak a tagja és rákiáltott a suhancra: — Mi vagy te?
— Gardist! — mondta az és odaszólt a társainak: — Ássatok gödröt! Egy negyed óra mulva már nem volt az autó sehol. Csak a román kamasz-gárdisták álltak az út mellett a réten. Csendesen daloltak, miközben temették a magyart...
* Részlet az irónak „Címeresek” cimű készülő regényéből, amelynek a forradalmi Erdély a tárgya.
Vissza az oldal tetejére