FŇĎoldal

Korunk 1930 Február.

Urak és parasztok


Tam√°si √Āron

 


I.


A fontoskodó, címeres Kolozsvár felett kiültek lassan a csillagok. Októbervégi, száraz, kegyetlen szép este volt.


Fent a Majális-utcában bőséges, víg vacsora folyt Csetneky profeszszornál. A jó asszútól már csillogtak szépen a szemek, amikor jelentette a szobalány:


 Egy tiszt jött, méltóságos úr.


 Mit akar?


 Azt mondja, hogy Gerő úrfival szeretne beszélni.


A professzor fia felállt, egy előkelő mozdulattal feltette a monoklit és kiment.


Szervusz, Pista! kiáltott fel, amint meglátta a kapitányt. Gyere be, kérlek, a fene egyen meg, éppen iszunk.


Uhrstein-Uray Pista felemelte az ujját:


— Ne kiabálj, mert nagy dologról van szó. Csak veled akarok beszélni, bizalmasan.


    Párbaj? — kérdezte áhítatosan Gerő.


    Affenét! mondta a kapitány és a monoklira mutatott: Jól áll, rémesen jól áll, éppen nekemvaló pofád van.


Gerőt izgatta nagyion a dolog.


De beszélj, kérlek! Dilemmában vagyok. Miről van szó tulajdonképpen ?


Uhrstein-Uray átölelte.


   Hát kérlek — mondta csillogó szemekkel, — ma estefelé felhajtottam egy kitűnő bótot. Rogyásig fogunk keresni rajta. A kávéházban megismerkedtem egy némettel, akinek az a megbízatása, hogy bivalyokat vásároljon valami német állami vircsaft számára. A társai lementek a Székelyföldre, hogy ott szedjenek ilyen fekete dögöket össze. Ő itt működik a Szamos-mentén. Azt mondottam neki, hogy éppen szerencséje van, mert ötven darabot én is tudok a gazdaságomból szállítani.


  T e ember, hát neked gazdaságod is van? kérdezte meglepődve Gerő.


Van nyavaja! mondta a kapitány. Itt nem is az a ontos, hanem az üzlet. Hallgass csak ide: meg is egyeztem a némettel, hogy átveszi tőlem mind az ötvenet, átlag nyolcezer koronában darabját. Csak egyetlen kikötése van: az, hogy a bivalyok nőneműek legyenek.


   Te, vigyázz arra a németre! intette Gerő. Az nem lehet egy normális ember!


   Miről gondolod?


   Hát arról, hogy csak nőneműeket akar.


Szamár vagy, fiam mondta komolyan a kapitány, hiszen tejelni veszi őket.


Ahá, most már értem. Na és?


Holnapután délutánra a dési állomásra rendeltem a kamerádot, ott fogjuk átadni neki készpénz ellenében az ötven micsodát.


 De honnan fogjuk mi azt a csordát felhajtani, te ember?!


 Ez igazán a legkevesebb. Egyszerűen rekvirálni fogjuk őket.


 És ha lefognak?


 Arra semmi eshetőség legyintett Uhrstein-Uray. A katonát nem fogják le ebben a zavaros időben. Különösen, ha mellette áll egy miniszteri kiküldött is.


 Tényleg?


 Hát persze.


 És hol van az az alak?


Kérlek, az az alak itt van a te személyedben, nevetett a kapitány. Azért kellesz te nekem. A pofád is pont arravaló, csak éppen a monokli legyein a helyén.


Gerő fellobbant egy pillanatra, de aztán visszaesett. Te hátha nem lesz ott az a német ? Mit fogunk akkor csinálni azzal a sok ronda állattal?


 Nocsak ne essél kétségbe hunyorított a kapitány, mert az előleg itt van a zsebemben.


 És ha nem sikerül a felhajtás, akkor mi lesz?


 Akkor én napidijat fizetek neked.


Gerő kisütött egészen végre. A kapitány megrázta örömében.


Szinte egy félmillióról van szó, barátom! Természetesen osztozunk. Áll a vásár?


A professzor fia felemelte az egyik lábát és kezet nyujtott:


Áll, komám! Ügy áll, hogy csoda.


   Akkor légy készen reggel nyolcra. Utánad jövök.


   Biztos?


   Biztosabb, mint a Messiás eljövetele mondta Uhrstein-Uray és elment.


 


II.


Beborult hajnalra az idő. Szomorú volt, hidegfuvalmú, vaksötét. Űgy tűnt, mintha ki sem bomlott volna még a reggel, amikor jelentkezett a kapitány.


Gerő összegyűrt arccal fogadta.


   Siess, mert lekésünk! biztatta a kapitány. Félkilenckor megy a szamosvölgyi.


   Hát vonattal fogunk menni?


   Igen. Te nem úgy gondoltad?


   Én azt hittem, hogy veszel egy autót.


   Csak szolidan, fiam: ez az üzleti elv mondta Uhrstein-Uray. Majd lehetünk urak is, ha megszereztük a pénzt.


Gyorsan egy kocsit fogtak és kirohantak az állomásra. Gerő makacsul ragaszkodott az első osztályhoz. Fel is szálltak egy fülkébe. Ketten voltak benne csupán.


— Most feltétlenül vonattal kellett jönnünk — szólt a kapitány es a harmadik osztályú kocsik felé eltávozott. Gerő cigarettára gyujtott és nézte döcögés közben a ködös őszi mezőket. Egyhangú volt minden, szomorú, nyugodalmas. Tökéletes megállapodottság ült mindenütt végig ta Szamos völgyén, mintha ez nem is lehetne már másképpen soha. Ahogy igy elnézte monoklisan a legelésző barmokat és a disznók hátán imbolygó varjakat, valami különös hangot fogtak fel a fülei. Mind jobban és mind idegesebben. Valami robbanásig fűtött, vergődő, türelmeden, átkozódó hang volt. Úgy tűnt, mintha egy most bomló nyiláson keresztül a földből szakadna fel. De lázadva, idegenszerűen: románul. Gerő hallgatózni kezdett. A falhoz nyomta a fülét, hogy jobban kivehesse a szavakat. Értett románul valamit, de most csak neveket tudott kivenni tisztán: Ferdinand, Maniu, Mackensen, Ardeal... Aztán egy szót, amely az Isten nevének árnyékában egymásután többször, hol fojtottan, hol vadul felugrott:


România Mare!


Megértette, hogy ez Nagyromániát jelent. Nagyrománia? Hogy? Miképpen? Ezt a két szót, ilyen izgató összefűzésben, nem hallotta soha még. Őrültek lehetnek, gondolta, de nem sajnálatot érzett irántuk mégsem, hanem megvetést. Egy fintorral a lába alá dobta a cigarettát és rátaposott. Kinézett a földekre megint, de nem hagyta nyugton a hang. Kiment, hogy megnézze őket. Két ötvenes férfiú volt. Rögtön elcsendesedtek, ahogy meglátták a monoklis fiatalembert.


Bocsánat, uraim, honnan jönnek? kérdezte Gerő.


Az egyik úr megrázta a fejét, a másik franciául szólt valamit hozzá.


   Mi az, Gerő, kivel barátkozol? — szólalt meg a kapitány ebben a percben a háta megett.


   Itt valami románok vannak, akik nem tudnak magyarul mondta visszahuzódva Gerő, aztán gúnyosan utánozta rögtön: Láttál te még román embert, aki első osztályban utazik?


 Hadd a fenébe! mondta Uhrstein-Uray. Nekem most fontosabbak a bivalyok.


 Hol voltál?


 Meginspiciáltam a bakákat a harmadik osztályon.


 Miért?


 Majd meglátod.


 Csinálunk-e máma valamit?


 Hogyne. A felét be kell szereznünk legalább.


No, kiváncsi vagyok nevetett Gerő, aki még most sem tudta komolyan venni az egészet.


Amikor leszállottak, egy altiszt és egy cigányképű katona is melléjük állott. Fegyveresek voltak mindaketten.


Hát ezek mit akarnak? kérdezte Gerő.


 Ez a végrehajtó hatalom és a kisegítő személyzet mondta a kapitány. Most alkalmaztam őket a harmadik osztályon. Vagy mit gondoltál: ki fogja kelepcében tartani azt a sok csúnya állatot? Zsoldot kapnak és rendben van.


 Értelek: szólt mélyen meghajolva Gerő.


Bent a városban pompás villásreggelit ettek, aztán kibéreltek egy autót, hogy hivatalos aláfestést adjanak az ügynek. A kapitány beállította az altisztet az állomáson.


— Te itt maradsz és át fogod venni mindazon bivalyokat, amelyeket idehajtanak — adta ki szigorúan a parancsot. — Felelős vagy mindegyik darabért. Ha valamelyik el akar majd futni, agyonlövöd. Értetted?


Igenis, kapitány úr.


Te pedig velünk jössz! mondta a cigányképűnek.


Igenis, kapitány úr, az autón fogok menni.


Utnak is eredtek nyomban. Gerő úgy vezetett, mint egy herceg. Nyolc perc mulva elértek egy falut.


 Bácsi, van-e uradalom! ebben a faluban? állított meg a kapitány egy embert.


 Van, hogyne volna.


 Kié?:


 A méltóságos gróf úré, de nincs itthon.


— Annál jobb mondta, Uhrstein-Uray és nagy tülköléssel behajtatott az udvarba egyenesen.


 Hány bivalyat tart a gróf úr? kérdezte szigorúan, katonásan a gazdatisztet.


 Hetet, százados úr.


 Kettőt meghagyunk mondta a kapitány, majd Gerőhöz fordult rögtön: Állit s ki egy irást ötről.


 A gróf úr nincs itthon, kérem! ijedt fel a gazdatiszt.


I gen, ezt mi nagyon jól tudjuk. Azért beszélünk magával. Ne féljen, mert szabályos irást fog kapni, a hadseregparancsnokság pecsétjével. A miniszter kiküldött úr is alá fogja irni mutatott Gerőre.


 A hadsereg számára tetszenek elvenni, százados úr?


Igen.


Ja úgy, most már értem mondta megadással a gazdatiszt.Hát kérem, mit csináljunk ? Mi mindig adtunk, amit lehetett, amikor a haza érdekei megkivánták.


Gerő már készen is volt az irással, amit németül fogalmazott meg. A kapitány egy pecsétnyomót húzott ki a zsebéből, az irás alá nyomta, de nem fogott. Tintát kért s´ azzal bekente vastagon. A gazdatiszt erőlködve nézte a pecsétet.


Nagyon összefutottak a betűk mondta.


Uhrstein-Uray készségesen rányomott még egyet és igy szólt:


A gróf úr ismerni fogja aláírásainkat.


   Kérem alázattal hajlott meg a gazdatiszt. Hol tetszenek átvenni a bivalyokat?


   Itthon vannak?


   Sajnos, most éppen a mezőn.


   Hozassa haza és küldje be még ma a dési állomásra. Ott van ügy tizedes, aki át fogja venni. Hogy hivják magát?


   Vajda Mihály mondta a gazdatiszt.


   Jegyezd fel! intett Gerőnek a kapitány.


Kérem, biztosan ott lesznek szabadkozott a férfi és el is küldött nyomban egy bérest a bivalyok után.


   Isteni pofa vagy, hallod! mondta Gerő, ahogy kijöttek megint az útra.


   A veres tengeren is át lehet menni felelte könnyedén a kapitány.


Simán haladtak máshol is az üggyel. Másnap délben már harminckilenc darabot őrzött az altiszt az állomás melletti réten.


Fáradt volt, igaz, már Uhrstein-Uray is. Ugylátszott, mintha kiapadt volna a forrás.


A fene egye meg! mondta. Honnan szedjem össze azt a hiányzó tizenegyet?


Te, Pista ajánlta Gerő: elég lesz az a harminckilenc is.


De én ötvenet igértem.


Mi az, hogy igértél ? Sok mindent igér az ember.


Uhrstein-Uray megrázta a fejét:


A könnyelmű ígéret nekem nem természetem. Vagy vagy. Szeretem a tiszta munkát.


Jó, fiam. Csináljuk úgy, ahogy te akarod.


Továbbhajtottak az úton. Néhány perc mulva boldogan rebbent fel a


kapitány:


Nézz oda! Ott egy csordát látok!


Csakugyan ott legeltek jobbkézre, közel az úthoz, ökrök, tehenek, bivalyok vegyesen. Két barnaszemű, nyurga kamaszfiú őrizte őket. Az egyik magyar volt, a másik román.


A kapitány leszállt és odaszólt az útról:


Hé, kié ez a csorda?


A magyar fiú közelebb jött hozzá.


A méltóságos úré felelte nyílt tekintettel.


   Miféle méltóságos úré?


   Hát a gróf úré.


Hogy hívják?


— Farkasnak. Vagy ha a címeres nevit teccik tudakolni, akkor az Kolosy.


Odaintette Gerőt a kapitány.


Te, a leendő sógorodé ez a csorda. Mit szólsz hozzá?


Végy belőle, amennyi kell, mondta Gerő.


Aztán hozzászámítjuk a hozományhoz nevetett Uhrstein-Uray és rászólt a fiúra: Te kölyök, válassz ki tizenegy bivalyat és tereld errefelé!


A román fiú lassan huzódni kezdett, de a magyar bátran megállt.


 Mit akar vélök a vitéz úr? — kérdezte.


 Elvisszük.


 Azt bajosan.


 A katonaságnak kell, te szamár!


 Már a ne kelljen senkinek! A katonaság bornyúztasson magának s akkor neki is lesz.


 Ne óbégass annyit, mert irást adunk róla.


Az írás nem marha mondta a legényecske szétvetett lábbal. A kapitánynak ördögi indulat öntötte el az arcát. Odakiáltotta a bakát és ráparancsolt:


— Szedj ki tizenegy bivalyat és hajtsd az állomásra!


A fiú azonban elejébe állott a katonának, aki lökött egyet a fegyveragyával rajta. Erre az is jót húzott rá a bottal.


Lődd le!! — ordította a kapitány.


A baka vállához kapta a fegyvert s abban a pillanatban a fiú átlőtt koponyával a megijedt állatok elé bukott.


Társa, a román, rémülten futásnak eredt.


Gerő az isszonyattól okádni kezdett.


A. katona úgy állit, mint egy fakir. — Láss munkához, te barom! ordított rá a kapitány.


Valahogy bementek az állomásra. Délután négykor a német is megérkezett. Éppen nézegette és számolta az állatokat, amikor a cigányképű beért a hiányzó tizeneggyel.


Ezt a tizenegyet nem vehetem át mondta a német.


 Miért? lepődött meg a kapitány.


 Azért, mert ökrök.


Uhrstein-Uray a fejéhez kapott:


 Affene egye meg, egészen elfeledtem! mondta.


A többiért átvette pontosan a pénzt. A katonák is megkapták a magukét és elmentek.


Mindenki elment.


Csak a tizenegy bivaly maradott ott a Szamos partján. Szomorúan, gazdátlanul, szörnyű feketén.


Mint maga Erdély.


 


III.


Pontosan egy hónappal később, november huszonkilencedikén, hószagú, lucskos pénteki napon, egy hatalmas autó haladt a szamosujvári országúton. Egy magyar és egy román zászló lengett az ormán. Két román falu között, a rothadó mező közepén, defektet kapott a kocsi. Egy őrnagy, egy Nemzeti Tanács-beli civil és öt fiatal nemzetőr szállt ki belőle. Mind magyarok. Fázódva cigarettázni kezdtek. Külön a két úr és külön a nemzetőrök. Tiz perc mulva egy csapat katona tünt fel az úton. Lassan jöttek, sorjában, fegyveresen. Egy nyurga kamaszfiú vezette őket. A többiek is korabeliek lehettek. Voltak vagy tizenketten.


— Mi van itt? — kérdezte a csapatvezető románul. — Itt mi vagyunk — mondta, az őrnagy hetykén.


A fiú megállt és ingerkedve, kicsirehúzott szemmel vizsgálta őket. Mintha választani akarna közülök. Egyszerre azonban odalépett az autó elé és megragadta a magyar zászlót, hogy letépje. Az urak döbbenve összenéztek, de egy fiatal nemzetőr odaugrott abban a pillanatban.


Ne bántsd!


A kamasz hátrálni kezdett lassan, valami döbbenetes indulattal az arcán és a szemében, aztán maga elé kapta villámgyorsan a fegyvert és belelőtt a nemzetőrbe. Az őrnagy kirántotta a revolverét, de abban a pillanatban a román fiu eldobta a fegyvert.


Visszaadtam! mondta reszketve, valami ijesztő, boldog felszabadulásban.


A társai hátrahuzódtak felemelt fegyverekkel.


   Mit tettél, te gazember? kérdezte fojtottan az őrnagy.


   Evel tartoztam a barátomnak! mondta reszketve a fiú.


   Miféle barátodnak?


   Egy magyar barátomnak, akit egy hónappal ezelőtt agyonlövetett egy kapitány, a ti emberetek.


   Rémes!... mondta az őrnagy és megdermedt szemekkel kérdezte: És mért nem lőttél belém?


   Azért, mert te gyáva voltál, az én barátom pedig bátrat érdemelt.


Látjátok, micsoda ördögi és összetartó fajzat a paraszt! mondta a Nemzeti Tanácsnak a tagja és rákiáltott a suhancra: Mi vagy te?


   Gardist! mondta az és odaszólt a társainak: Ássatok gödröt! Egy negyed óra mulva már nem volt az autó sehol. Csak a román kamasz-gárdisták álltak az út mellett a réten. Csendesen daloltak, miközben temették a magyart...


* Részlet az irónak „Címeresek” cimű készülő regényéből, amelynek a forradalmi Erdély a tárgya.


 


Vissza az oldal tetejére