FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

A halott és feltámadt generáció


Fábry Zoltán

 


            A Remarque-gyilkolta nemzedék vértelen halálát Joseph ROTH „Zipper”-je dokumen tálja ijesztő valóságában. „A háború: a szüleink”, Glaeser mottóját itt a nyárspolgár mindennél bűnösebb élete húzza alá. Zippert, a frontról visszatért „hőst” nem lehet egymagában kiragadni a korképből.


Hozzátartozik az apja is. Elválaszthatatlanok: ok és okozat. „A mi szerencsétlenségünk okai: az apák. Ők csinálták a háborút, ők voltak azok, akik óraláncukat és jegygyűrűjüket odaadták vasért. Emlékezzen csak: 1914-ben ki tüntetett a szerb követség előtt, mi, vagy apáink? Ki rakta el folyton az ellenséget a kávéházi asztaloknál ? És amikor bevagoniroztak minket, mint az ökröket, ugyan ki mondta anyánknak: Ne félj, minden golyó nem talál”. Amikor aztán ebből az ökörszállítmányból néhányan hazajöttek: ez az álattá bélyegezett generáció többé nem tudott elhelyezkedni: „A háború rontott el minket. Valljuk be őszintén, hogy igazságtalanul jöttünk haza. Mi csak halottakról tudunk, de butának kell, hogy tetessük magunkat, mert véletlenül életben maradtunk. Hazajöttünk és bennünk a nagy közöny. Nem bocsátottunk meg atyáinknak, de nem bocsátottunk meg a fiatalabb generációnak sem, akik már a mi helyünkön voltak, mielőtt mi elfoglalhattuk volna azokat. Mi nem bocsátunk meg, mi felejtünk. Vagy még pontosabban szólva: mi nem felejtünk, csak nem látunk. Nem vigyázunk. Közönyösek vagyunk. Mi nem csinálunk forradalmat, mi passziv rezisztenciát gyakorlunk. Az új generáció a pátoszt gúnyolja, mi még a viccnek sem hiszünk. Ők a reakciót gyűlölik, mi a forradalomban sem bízunk. Mi tévedésből kerültünk haza!” Mi más ez, mint a legtisztább remarquizmus? Ez a regény bizonyítja a legjobban, ez a Zipper, aki hazatért és sehol sincs otthon, aki mindennel megpróbálkozik, hogy a végén stílszerűen és szimbolikusan a kabaré deszkáin jelenjen meg, mint eredeti sohse volt attrakció: ember, aki a pofonokat kapja. (Bejön a színpadra, mint egy alvajáró, azt hiszi, hogy egyedül van, állához illeszti a hegedüt, ki csal egy-két nagyon tiszta akkordot és akkor bejön a bohóc, egy öntudatos bohóc, ambiciózus bolond, aki tudja, hogy közönség van, igazgató és gázsi és ez az okos bohóc kipofozza Arnoldot: mi keresnivalója van a színpadon? És Arnold tűri és ez így megy minden este. Igen: volt egyszer egy nemzedék, mely a legtisztább hangokat akarta kihozni és mi lett belőle? Generáció, mely a pofonokat kapja.


De mért mindig pofon? A legtürelmesebb állat is megunja egyszer a folytonos halottá-parentálást és feltámad — ösztönösen. És a legközelebbi pofonnál már tudatosan védekezik, sőt — támad. A remarquizmus szugeszcióját szét kell tépni, meg kell semmisíteni. De hol az anti-Remarque, hol az ellenméreg, hol a bizonyiték, a könyv, az új szugeszció? Ime az írás, olvassátok: nem is regény, csak „vázlat”. Címe: Alf. És az anti-Bronnen, az anti-Remarque neve: Bruno Vogel. Az ügyész jobban ismeri, mint Remarque-ot. Ő volt az első, aki, majd egy évtized előtt, első könyvében: („Éljen a háború) ténylegesen hadat üzent az imperializmusnak és most ő az első, aki a talán már későn jött ellenméreggel megmutatja a Remarque-nemzedéknek a mai élet kötelességútját: kinyilatkoztatja annak a nemzedéknek, mely kezdi magát egészen jól érezni az élő-halott állapotában, mert ez így kényelmesebb: halott vagyok és mégis élek, nincs közöm semmihez, nincs jogom semmihez, tehát nincs is kötelességem. Élek és engedelmeskedem, mert jobb megtűrtnek lenni, mint lázongani, követelőzni, öklöt mutatni és így esetleg csakugyan meghalni. Vogel új regényében a „hősi halál” életet ébreszt: megismerést, bosszút és munkát követel, új más és törvényes harcot. A könyv: az ifjuság élete, az ifjúság szépsége, melyet nyárspolgári korlátok piszkítanak, melyet paragrafusok béklyóznak. Ifjúság, ami olyan gyönyörű, olyan fájdalmasan titokzatos és amiből tornatanárpedagógusok és mészárszékpapok ágyútölteléket gyúrnak: frázisból hősi hullát! Két ifjú, két barát; közös ifjúság után az egyik a fronton, a másik otthon és a levelek, a szenvedés, az életvágy, a szépség és a megismerés álarctépő dokumentumai. És amikor a barát elhull a flandriai sárban, a fogadkozás generációs esküvése tép útat az antiremarquizmusnak: „együtt akarok dolgozni azokkal, akik a gonoszság és butaság ellen harcolnak, kell hogy odahassak, hogy mások ne szenvedjenek tudatlanságuk miatt, úgy mint mi szenvedtünk. A fő: a kitartás. Nem engedjük magunkat legyűrni. Ránk még új feladatok várnak!”


Nyugaton a helyzet mégsem egészen változatlan. A generáció, mely a pofonokat kapja, az öklét kezdi mutogatni: élni kezd újra és kötelességből beáll a csatasorba most már célért, szenvedőkért, kisemmizettekért. A remarquizmus hipnózisa megtört. Az újra éledőkel a megtagadott harci kiáltás, az antiremarquizmus vogeli pedagógiája vezeti a korfelelőség útjára. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére