FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

Shakespeare, a propagandista

 


A l´art pour l´art, a társadalom- és természetfölötti művészet hitvallóira és az irányzatos, a társadalmi törekvések szolgálatába szegődő művészet halálos ellenségeire ugyancsak rájár a szekér rúdja. Egymás után érik őket a kellemetlen kiábrándulások, míg Upton Sinclair, a „Goldene Kette” szerzője egyre ujabb bizonyítékokat kap annak igazolására, hogy az inesztétikus valóságoktól látszólag teljesen elvonatkozódott művészek, szobrászok, festők, zenészek és írók is ott álltak és állnak lényegében a szociális harcok valamelyik frontjában, akár tudatosan, akár öntudatlanul.


Most Shakespeare-ről mutatták ki kétségbevonhatatlanul, hogy alapjában véve propaganda-író volt. És nem is a történelmi materialisták mutatták ki, hanem az az angol egyesület, amely Shakespeare Fellowship (Shakespeare-társaság) néven ismeretes s amelyet más világnézeti felfogással, mint százszázalékos idealizmussal aligha lehet meggyanusítani.


A Shakespeare-társaság egyik kiváló tagja, Sir Clements Markham, hosszas kutatások után megállapította, hogy III. Richárd korántsem volt olyan sötét és elvetemült alak, mint amilyennek a nagy költő, a drámaírók atyja, híres darabjában megfestette. Ellenkezőleg, Markham döntő adatokat gyüjtött össze, amelyek alapján ragyogó tanulmányban teljesen rehabilitálta III. Richárdot, akit Shakespeare úgy befeketített.


Ujabban aztán kimerítő megvilágítást nyert az érdekes kérdés. Kitünt, hogy a „III. Richárd” — ugyanúgy, mint Shakespeare csaknem valamennyi történelmi darabja — nem egyéb Tudor-propagandánál, amelyet különösen Erzsébet királynő idejében (1585—1603) tekintélyes summákkal tápláltak. Amint ugyanis tudvalevő, ebben a korban folyt az angol-spanyol háború, amelyben a hatalmas szigetország egész jövője forgott kockán s amely jelentőségében felért a legutóbbi világháborúéval is. A Shakespeare Fellowship tüzetesen átvizsgálta az államkincstár akkori számadásait s ezekből megállapította, hogy Erzsébet uralkodása alatt az egész nemzeti bevétel 72 százalékát költötték a flottára és hadseregre, valamint a háborús szellem fentartására. A kormány 1586-ban állami propaganda-osztályt létesített, amelynek az volt a feladata, hogy minden módon fokozza a Tudor-dinasztia népszerűségét és a háborús lelkesedést. Csak olyan színdarabok kerültek előadásra, amelyek ezeket a célokat szolgálták, ezeknek a drámáknak a nagyrészét pedig kifejezetten a propaganda-osztály rendelte. Ezeknek a daraboknak a kategóriájába tartozik a III. Richárd is, s aki angol történelemnek azt a korszakát csak nagyjában is ismeri, érthetőnek találja, hogy Shakespeare cseppet sem ragaszkodott a történelmi igazságához, miután a Tudor-házból való Erzsébetnek nem igen lehetett rokonszenves III. Richárd alakja és egyénisége.


Meg kell egyébként adni, hogy Shakespeare a propagandista szerepében is nagy volt, sőt ebben volt talán a legnagyobb. Alaposan elintézte a Tudorok szemében gyülölt III. Richárdot, bár igazságérzete mégis kiütközött, amikor meghagyta neki, hogy minden aljassága mellett tulajdonképen nem volt rossz hazafi.


Másrészt különben azok is örülnek ennek a felfedezésnek, akik a közelmult világháborúban az imperialista úszítás szolgálatában forgatták a tollukat. Végtére felemelő és megnyugtató érzés: a nagy Shakespeare is ezt csinálta. (K. S.)


 


Vissza az oldal tetejére