FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

Meztelenség


Luciano Folgore

 


Luciano Folgore (született 1888-ban Rómában) az olasz avanguard egyik legjelentősebb tagja. Résztvett Marinetti futurista mozgalmában, de ott is külön utakon járt. Főleg lírikus: versei újszerű, mondatszerkezeteiben is erős, masszív alkotások. A futurista lírikusok közt talán ő az egyetlen, akinek verseiben szociális hangok is megszólalnak Prózáit jellemzi az antikonvencionális mesenélküliség és az eredeti mondanivalókkal fűtött tömör szerkezet,


 


Egy férfi és egy nő, mindketten teljesen meztelenül, az országúton, tizenkettő után öt perccel.


Türhető nyár, a kövek, a fák és a tücskök között jól elosztott meleggel. Kevés járókelő, de mezők folytonossága, mely friss, zöld csíkokkal köti össze a házakat és a villákat. A két meztelen vándor nem szól egymáshoz.


Tiszták.


Rózsaszín a bőrük és fehér a lábuk.


Nem is néznek egymásra.


Arcukon a megelégedettség színe és az együgyüség kifejezése. Ádám és Éva? Nem hiszem. Kényelmesen mennek és a mezők őrei is békén hagyják őket. Úgy látszik, mintha menetelésük sosem érhetne véget.


De az országút lassan-lassan házak közé vezet. Sok tárgy és személy tűnik itt fel, melyek megváltoztatják a színt. Itt egy szegfű, ott egy istállóból kiszabadult szamár; még lejebb egy patikus, aki egy elsőemeleti ablak mögül egy sárga folyadékot tartalmazó üvegcsét kémlel; mindenfelé tarka zsebkendők; a gyümölcsárúsok hangja; ormótlan felíratok. És aztán a tömeg. Bámész, okos és érdeklődő. De alapjában véve jó. És a férfit, meg a nőt ki sem fütyölik. Sőt, jelentkezik egy öreg néni, aki két nadrágot ad nekik; egy fiatal fagylaltárús tojástól foltos kötényét; egy sovány szatócs két méter perkált; egy szegény pap egy katonaköpenyt és végül egy szappangyári igazgató egy fekete esernyőt ajándékoz.


A férfi és a nő felöltöznek, egymásranéznek, majd lassan beszélgetni kezdenek. Nem osztom el a mondatokat a személyek neme szerint. Csak összeszedem és leírom össze-vissza:


Jó útat tettünk meg!


      — Hogy eltaláltuk azt a házat!


Milyen jó az ernyő alatt!


— Igy megyünk tovább, messzire, életünk végéig.


   Jól van ez így. Jól esik egy kis együttérzés.


   Éjjelente már úgyis a hideg borzongatta a hátamat! Elhallgatnak.


Egyszer csak megállnak és eltökélten végignézik egymást. Hirtelen megundorodnak egymástól.


Szimbólum? Szó se róla! A ruha okozta? Dehogy. Nem szeretem a megszokott filozofálgatást a ruháról, mely meghamisítja az egyszerű emberek tiszta mezítelenségét.


Inkább azt hiszem, hogy ennek a kölcsönös undornak előidézője az a pár túlértelmes mondat volt, ami miatt egy olyan boldog csöndet kellett megtörniök.


(Olaszból fordította: Mária Béla)


 


Vissza az oldal tetejére