Főoldal

Korunk 1929 December

Az „avangardizmus alkonya” és a mai olasz irodalmi irányok


Mária Béla

 


Akik nyitott szemmel nézik korunk irodalmának fejlődését azok már a, háború befejezése óta látják a líra válságát. Legutóbb a Korunk hasábjain is szó volt erről. Régről ismert jelenség, hogy háborúk után az epika lép előtérbe. Valóban az utóbbi két évtized lírai korszakának befejezésével a háború utáni lélek leggyakoribb és legadaequátabb kifejezési formája jelenkori irodalmunkban: a regény. Tudjuk viszont, hogy a két elmult évtized heves irodalmi harcai majdnem százszázalékosan a líra területén játszódtak le. Kérdés, hogy. az epikus korszak előrenyomulását elősegítette-e a líra forradalmi kísérleteinek zsákuccába jutása is? Tény az, hogy a líra hajlíthatóbb, alkalmasabb forradalmi újításokra és ma, amikor az epikához való visszatérésről beszélünk, ez bizonyos értelemben a művészetforradalmi területről való visszakanyarodást is jelent. Igy érthetők talán azok a hangok, melyek ma már innen is, onnan is hallatszanak és melyek szerint a líra válságával együtt általában az avangardizmus, a művészet újitó irányainak válsága is bekövetkezett.


Mindebből annyit okvetlenül el kell ismerni, hogy az avangardizmus destruktiv periódusa befejeződött. De ez már nem mai keletű. Az izmusok szükségszerű és romantikus lendülete a Dadában kulminált és ért is véget. Az azután következő kísérletezések (konstruktivizmus, szürrealizmus) már az építés, valamilyen formában való elrendezés szolgálatában álltak. A még későbben kialakult irányok már nyíltan a forradalmi izoláltság feladatát, a szélesebb alapon való terjeszkedést, a közönséghez való visszatérést, a művészet folyamatosságának felvételét célozták. (Neoklasszicizmus, neoobjektivizmus).


Mindannyiunk előtt ismeretesek ennek a folyamatnak nagyrészt a vezető nyugati államokban lejátszódott különböző fázisai. Azt hiszem, kevésbé ismeretesek azok a körülmények, melyek között ugyanez a folyamat az avangardizmus bölcsőjének hazájában, Olaszországban végbement. Érdemes vele foglalkozni már csak azért is, mert az olasz avangardizmus fejlődési iránya nagy vonásaiban is különbözik a nyugati államokban végbement fejlődéstől. Ennek okait röviden a következőkben lehet összefoglalni:


1. a nyugati államok avangardista irányaival ellentétben, — melyek nagyrészt a baloldali politikai pártok szószólói voltak, — az olasz avangardizmus a szélső nacionalista és militarista eszmék propagálója. 2. beleavatkozott a napi politika kérdéseibe, részben attól függött és később abba bele is olvadt. (Fascizmus). 3. elindulásának napjától kezdve egy irányban haladt, teljesen elszigetelődött a nyugati államok irodalompolitikai harcaitól; ezért nem volt alkalmas további fejlődésre és majdnem elindulása óta stagnál.


E fenti három pontban foglalt megállapítások érthetővé teszik azt a tényt, hogy a futurizmus, mely dinamikus fejlődésével oly nagy hatással volt Európa akkori fiatal művészeire, olyan hirtelen elvesztette világjelentőségét. A zseniális Marinetti olasz intuicióval máról holnapra „kitalálta” azt aminek szükségét a régitől megcsömörölt fiatal művészek már régen érezték: új levegőt, új formát teremteni a művészetek számára. De az új művészet kialakítására már nem volt elég az olasz iniciativa; oda a német rendszeresség és a francia szellem kellett. Igy a futurizmus Itáliában hamarosan Marinetti magánügyévé sikkadt. Az olasz futurizmus pozitiv eredménye (leszámítva azt a lendítő erőt, amit az új művészeknek nyújtott) igen csekély: pár tehetséges költő (Folgore, Pallazeschi, Govoni, Soffici és mások) és festő (Boccioni, Carra, Bala, Severini) felfedezése, semmi több. A futurizmus dekadenciájának további állomásait is csak röviden jelzem: Itáliának a háborúban való részvétele mellett kifejtett propaganda; az első politikai futurista-fascista csoportok megalakítása közvetlenül a háború után; a fascizmusba való beolvadás, illetve átalakulás; végül pedig Marinetti akadémiai kinevezése.


Ezen évek alatt a futurizmus csak névleg élt. Életjelt alig adott magáról. Állandó lapja nem volt; csak ideig óráig éltek a Marinetti magánpénztárából fentartott folyóiratok (Lacerba, Noi, Interplanetario. 2000). Könyv is alig jelent meg ezekben az években; az 1926-ban megjelent versantológiának (I nuovi poeti futuristi presentati da Marinetti) gyenge költőit nem lehet összehasontani az 1912-ben megjelent versantológia egynehány tehetséges költőjével. Ha még megemlítek Olaszország különböző városaiban elszórtan rendezett egy-egy kiállítást, ki is merítettem az olasz futurizmus háború utáni teljesítményét.


Lássuk most már mi lett a futurista költőkből és írókból és főleg, kikből alakult a legújabb generáció?


A futurista írók nagyrésze megöregedvén, lassan-lassan elfoglalták azoknak a helyét, akik ellen annak idején hadakoztak. Egyszóval, megtér tek. (Ez különben a kivénült forradalmárok sorsa mindenütt). Ezek között a legmerészebb dietro-frontot a nálunk is jól ismert és volt futurista, anarchista és atheista Giovanni Papini csinálta, aki most, amellett, hogy a katholikus egyház egyik legalázatosabb híve, az általa alapított firenzei Solvaggio című lap hasábjain napról-napra kikel minden új hang ellen és ellenfeleivel szemben állandóan jobb-fascistaságát hangoztatja. Ez a Selvaggio jelentéktelen, 4 oldalon megjelenő hetilap, mely komolytalan vitaírásokon kívül alig tartalmaz mást és amely a megtért futuristák csoportjának, a Strapalse híveinek szócsöve. E-zek, mint azt az előbb említett név is mutatja, a faluhoz, a földhöz való visszatérést hirdetik, ellentétben a, Stracittà csoporttal, a még magukat ma is futuristáknak, vagy azok utódainak valló írókkal, akik a modern élet, a sebesség, a város igazát propagálják. Ez utóbbi csoportnak egyik ága, mely ma már külön irányzattá nőtte ki magát és külön lapja is van (900): a povecentizmus. Ez az új irodalmi irány a futurizmus fellépése óta kétségkívül a legjelentősebb művészeti megmozdulása Itáliának.


A mozgalom élén a forradalmi temperamentumú, érdekes pályájú és már nem fiatal olasz író, Massino Bontempelli áll. Lapjuk a 900 eleinte francia és olasz nyelven jelent meg: új fiatal olasz tehetségek (Aniante, Gallian, Bizzarri, Cipriani) mellett a külföldi avangard írók legjobbjai is írtak bele.. (Cendrars, Ehrenburg, I. Goli, M. Jacob, Joyce, Kaiser, Lidin, Soupoult). De az, aktuális olasz politika itt is beleszólt, mint általában a mai Itália minden művészeti és társadalmi megnyilatkozásába. A külföldi avangard írókat természetesen nem lehetett fascistává hangolni; ezért lassan elmaradtak a külföldi munkatársak és vele a francia kiadás is. Ma már alig jelenik meg egy-egy fordítás: oroszból, franciából, németbő!, vagy akár magyarból. (Ha jól emlékszem, Karinthynak, Kosztolányinak és Szomorynak jelentek meg itt írásai).


A novecentizmus valójában a futurizmus folytatása, de egyuttal a reakciója is. Küzd minden régi ellen, de egyuttal az önmagáért való újítás ellen is. Legfőbb törekvése: feladni az avangardizoláltságot és közeledni a tömeghez, a nagy közönséghez. Mit mondjak: hidat akarnak teremteni az új és régi művészet, az avangardizmus és a paszszatizmus közönsége között. (Jellemző Marinettinek egy kijelentése a novecentizmusról: „jobboldali futurizmus”. Ezt a közönség felé való közeledést már nem a lírával, sőt a líra (teljes kiküszöbölésével gondolják elérni. (Valóban lapjukban, annak megindítása óta nem jelent meg egyetlen vers sem. A novecentisták között nincs egyetlen lírikus sem! (Kifejezési formájuk egyesegyedül a próza: a regény és főleg — miután munkáik nagyrésze a folyóiratban jelenik meg —: a novella. Prózájuk a csudálatos dolgok, az irreális megjelenítésének poézise; ahogy ők mondják: „a mágikus realitás.” (Realtà magica).


A novecentizmus irányát különben a következő programpontok jelzik: (Szimpatikus tünet, hogy az eddigi avangard irányokkal ellentétben, programról keveset beszélnek. Ezeket is elszórt megjegyzésekből kellett összeszednem): 1. Harc az esztétizmus ellen. 2. Harc a pszihológizmus ellen. 3. Mitoszok és mesék költése az új idők számára. Tehát antimilitarizmus, antistílizálás, antimetrica. 4. Antiorientalizmus. Magikus realitás. 5. Az avangardista szellem tagadása, miután azt negatívnak és irodalmár-nak ítélik. A népies irodalomhoz való közeledés. Tehát: ez is ilyen avangardista irány, amely az avangardizmus végét jelenti be. Vajjon őszinte ez a halálos ítélet? Annyi bizonyosnak látszik, hogy az izmusok, klikkek és kávéházi világmegváltó eszmék ideje lejárt és az irodalomnak, ha élni a kar és nem akar elsikkadni az irodalmárok kezén, szélesebb rétegekhez kell szólnia; le kell fordítani a féltve őrzött titkos jeleket és egyszerű emberi hangon kell szólni az emberekhez. Ez nem jelenti sem az avangardizmus kudarcát, sem a művészi nívóról való leereszkedést. De talán elérkezett már az ideje az objektiv kritikának. Ma már nem szabad beleesni az elmult évek egyoldalu önmagasztalásába, de könnyelmű ítéletet sem mondhatunk a művészet lezajlott forradalma fölött. Ma, majdnem két évtized távlatából könnyű kijelenteni, hogy az avangardizmus gyüjtőneve alá foglalt különböző művészi irányok céljaikban és működésükben túlzottak vagy kissé naivak voltak; vagy azt, hogy hívei között sok volt a féltehetség, vagy más területekről a művészetek különböző ágaiba tévedt tehetség. Kétségen kivül a művészet heroikus korszaka volt ez, igazi forradalom. Hősiesség volt akkor újat akarni, felvenni a harcot a mindenkori konzervatizmus fegyverei: a közömbösség és a nevetségességbe fullasztás ellen. És ha jönni fog egy új, egészséges művészet, ez csak az ő harcaik eredménye felhasználásával fejlődhetik ki. És nem szabad megfeledkezni e hősies harcok névtelenjeiről sem, a művészeti forradalmak martirjairól, akiknek tehetsége a harcok hevében ellángolt vagy más területekre tévedt és akiknek művészeti holtteteme trágya a kialakulandó művészet számára. (Nápoly)


 


Vissza az oldal tetejére