Korunk 1929 November

Tragikus ifjúság


Heinrich Mann

 


Alábbi irást mutatóul közöljük Heinrich Mann német iró és publicista HÉT ÉV. Gondolatok és események krónikája cimű most megjelent könyvéből (Chronic der Gedanken und Vorgänge, SIEBEN JAHRE. 1921 bis 1928. Paul Zsolnay Verlag Wien), amely Heinrich Mann 1921 és 1928 között irt esszéinek gyüjteményét tartalmazza. A Hét év hét esztendő mérlege, melyet Németország utolsó hét esztendejéhez legközelebb álló irója s Europa egyik legnagyobb publicistája állitott fel. A Hét év-ben egy nagy Vezető ábrázolja azt a világot, amit megélt s a szellemi számadás jó borát szűri abból a vad és zavaros örvénylésből, mely a német idő e szakaszát kiteszi. E hét év impulziói és cselekedetei, gazságai és teljesitményei mögül kiemeli azt az értelmet, ami termelte őket és felrajzolja azt az utat, amin haladnak. Politikai, gazdasági és kulturális vonatkozású esszék gyüteménye ez a könyv költészetről, színházról, filmről. Ám a Hét év értékét nem ezek a témák képezi, hanem a toll és az érzület, ami ezeket a témákat megragadja. Elvégre szép és okos értekezéseket Flaubertről és Anatole Franceről, Wedekindről és Hauptmannról, Schnitzlerről és Altenbergről, Leninről és Massarykról vagy a nemek problemáiról olvashatunk másutt is, ám nagyon kevés helyen olvashatunk olyan szemlélődéseket az időről, amelyeket csak egy valóban teremtö ember nagy esze vethet papírra. S még kevesebb helyen érezhetjük napjainkban oly tüzesen egy erős jellem erkölcsi hevületének sodrát, mint a Hét év-ben. S a Hét év-ből az alábbi szemelvényt azért is mutatjuk be, mert fájóan akarjuk kiemelni, hogy az ugyanezen hét magyar esztendő időteréből menyire hiányzik az olyan bátorságú, érzületű és karakterű Férfi, mint aminő Heinrich Mann.


 


Hét év, amely a fejlődés egyéb fázisaiban alig érezhető, a háború és forradalom következtében korszakossá nőtt. Az 1920 körüli német irodalom lényegesen más, mint az 1913 körüli. Ezek alatt az évek alatt sokan nőttek fel és sokan kidőltek. Voltak írók, akik kizárólag a Wilhelminus korszakot fejezték ki s ezen túl minden megértés nélkül állottak az idővel szemben. Ezeknek az íróknak, még ha szerepelnek is, ma már nincs meg az a tekintélyük, mint azelőtt. Ezek a szellemek annak a konzervatív irányzatnak a szószólói, amelyik évtizedeken keresztül szinte korlátlanul uralkodott. Ezeknek a szellemeknek a számára egyedül a konzervatív rend az igazságos. Számukra sem a társadalmi tagozódás, sem az emberek adott felértékelésének a kérdése, nem kétséges. Számukra minden történetileg igazolt s így mintegy Istenileg előírt. Az élen áll az (uralkodó; alatta az alárendeltek piramisa,. A nemesség, a katonaság, a felkapaszkodott polgárság s a szociális támogatással megajándékozott nép, — mindegyik a maga elmozdíthatatlan helyén. Az egész épületet magát persze az egykori győzelmek szelleme, amelyek az épületet emelték, lengi be. Az általános hit viszont ebben a világrendben az emberi hivatásról abból áll, hogy az ember egyre gazdagabb és hatalmasabb, határtalanul gazdag és határtalanul hatalmas legyen s ha valaha erőpróbára kerül a sor, csupán a régi hivatást kell gyakorolni, azaz győzni. Ennek következtében tehát mindenekelőtt engedelmeskedni kell. Engedelmeskedni azoknak, akik a győzelemért kezeskednek.


Azoknak az eszméknek a számára, amelyek ezt a világrendet kétségekkel illették, nem volt hely. A történetileg meghatározott függőségek közt való élés szükségszerűsége valamely forradalmi kísérletnek, még a legtávolabbi gondolatát sem engedte meg. Még sohasem bíztak oly feltétlenül valamely állam és társadalom fennállásában, mint abban a császárságban, amely 1918-ban összeomlott. A korabeli irodalom legfeljebb olyan írókból állott, akik mint e fennálló rend boldog törtetői, a fennálló rend ünneplői és tisztviselői voltak, vagy pedig olyanokból, akik anélkül, hogy e rend nagyságában egy pillanatra is kételkedtek volna, legfeljebb, mint magánélményt csillogtatták meg olykor, hogy a hatalom nem minden s valamely hatalmas államnek még mindig lehetnek megnyomorított alattvalói1. Mindig megnyugtatták azonban magukat azzal, hogy ilyen vélemélyekkel csak egyes kiváló személyiségek élhetnek, miután a tömeg számára úgy sincs haladás — semmiféle emberi haladás, csak technikai.


Aki máskép gondolkozott az háttérben állt s mindaddig, mig a császárság korának ez a gondolkodásmódja kétségbevonhatatlanul uralkodott, a nagy nyilvánosság számára nem létezett. Ezeknek a keveseknek a példájául szolgál Frank Wedekind. — Egy másik vígjátékaiban azt az Istentől elrugaszkodott pénzcsinálót és snobbot leplezte le, aki a korszak hős-típusát jelentette. Ismét egy másik regényeiben arra a szociális és erkölcsi hanyatlásra mutatott rá, amely a birodalom összeomlását előidézte. Mindezek között azonban a fennálló rend értékeiben való kétely a legalaposabb Wedekindnél volt. Ő ragadta meg a legerőteljesebben ezt a társadalmat a gyökereinél és állott a legellenségesebben az uralkodó nemi felfogással szemben. Wedekind színdarabjai a forradalom közeledéseivel lettek népszerűek. Akkor azonban már nem élt, amikor már mindenütt játszották. Azóta darabjai már eljutottak a legutolsó vidéki színpadig s nem azért mert látható összefüggésük van a napi eseményekkel, hanem azért, mert emberileg felkavaró a tartalmuk s mert forradalmi csírát vetnek az emberi szívbe. Nagyon sokszor felpanaszolták, hogy a német forradalomnak nem voltak szellemi előkészítői. Igenis volt egy pár.


Ezeket a keveseket a mai irodalmi ifjúság kivétel nélkül, mint elődöket és tanítómestereket ismeri el. A fiatalok kapcsolata velünk öregekkel azonban mélyebb a szokásos irodalmi kapcsolatnál, mert ez a kapcsolat lényeges, nem pedig iskolás. A művészi távolság Wedekind valamely szilárdan szőtt és kialakított darabja között s egy ifjabb generációbeli német író formátlanul dagadó drámai öntvénye között kétségtelenül nagy. Közös azonban bennük a cselekvésre való exploziv akarat és az, hogy nem maradnak meg az észlelt jelenségnél, hanem a jobb kiharcolására indulnak. Ez az ifjúság expresszionistának nevezi magát, ezt az elnevezést azonban jóval a háború előtt találták ki. Ezt fez ifjúságot a forradalom tüzes tartalommal töltötte meg úgy, hogy mindaz, amit megújított, friss emberiességükből kivetítenek az idő szivébe tép. Az idő megérett számukra és gyors léptekkel behozta őket.


A húsz és harminc éveseknek ez (a generációja már teli volt magas feszültségű életérzésével nyugtalan idegzetében akkor, mielőtt a háború bekövetkezett volna. Ez a generáció mindenkép arra született, hogy a legnagyobb katasztrófát megérje. Ez a generáció alig lépett a porondra, már is egy vad tánc és világpusztulás féktelen zavaraiba került. Ennek a generációnak a nevelése nem hasonlít egy generációjéhoz sem. Ezt a generációt nem a biztosan megalapozott tények, hanem a kaosz nevelte. Mindenütt máshol a világon hittek valami szilárd, a külső dolgok alapját képező rendben, mely a lelkiismeret követeléseivel egybe hangzott s amiért harcolni lehetett. Németország szellemi ifjúsága nem hitt abban a császárságban, amely az ´ erőt és a vért követelte tőlük. Ez az ifjúság nem hitt a demokráciának sem az igazságában, sem a hatékonyságában. A demokráciát szellemileg már magamögött hagyta akkor, mielőtt még az valóság lett volna hazájukban. Egy mérsékelt demokratikus rend nem mondott semmit annak az érzületnek, mely alig hogy felkészült már is összevert és feltépett volt, mint valami gránát-tüzelte csatatér. Ezt az érzületet a határtalanságok, a véglegességek és az abszolutumok nevelték. Az egész emberiség határozatlan megváltását várta ez az érzület s nem pedig a német hon egy valamivel jobb rendjét, esetleg a szellem uralmát s valamivel több észszerűséget, mint eddig.


Ez a generáció legérzékenyebb esztendeiben nem szeretni, hanem gyűlölni tanult. Ennek a generációnak ez a magva. Ennek a generációnak az Ember-szeretete, Minden-szeretete, isten-szeretete olyan fogalmak, amelyekkel az ellen a gyűlölet ellen vértezte fel magát, amely mardosta. Az öregebbek hazudtak és csaltak: ez a generáció feltételek nélkül igaz és őszinte akart lenni. Az öregebbek igazságtalanságot prédikáltak és cselekedtek: ez a generáció igazságos akart lenni, — nem az igaztalanokkal szemben, hanem csak a jól értelmezett emberiség irányában. Az öregek gyűlöltek: ezek azonban, ereikben az öregek vérével, teljes szenvedelemmel küzdöttek ez ellen a gyűlölet ellen és nem akartak ismerni egyetlen egy ellenséget sem, még ha ezek az öregek is. A fiúk gyűlölete az apákkal szemben ezért sehol sem lépett fel megsemmisítőbben, mint a fiatal németek e nemzedékében, amelyet saját apái áldoztak fel és vezettek a pusztulásba. Ez la gyűlölet az újabb irodalom száz és száz műveiben, mint (az egyedül valóságosan élő tartalom jelenik meg. Minden egyéb ezekben a művekben akaratsugárzás, hőseik mindegyike lírai idea — csak a gyűlölet kézzelfogható.


Az eszmék költészete mindig a hidegség és a hatástalanság hírében áll. Ennek a generációnak a keiében azonban az eszmék „hideg” költészetét olyan élmények tüzelik át, mélyek párjatalálhatatlanok. Ezt az ifjúságot ép´ az élmények túlzsufoltsága teszi többnyire képtelenné az alakításra. Az alakítás és a formák beállítása kevés a számukra, miután ezeket a szellemeket a befejezetlenség fűti. Már maga az expressionizmus is, ahogy ez a nemzedék értelmezi, a lélek túlfűtését jelenti. Korántsem olyan temperamentumok tehát, akik a természet valamely darabját átengedik magukon menni, pontos megfigyeléseket téve, fokozva és formálva: Számukra az impresszionisták művészete „nagyon kicsinyes”. Az o szemükben csak azok az erős érzelmek a nagyok, amelyek már oly erősek, hogy a művészet nem tud Uralkodni rajtuk. Nagy az ő szemükben az akarat, nem pedig a kétség. Kezdet és végnélküli novellákat írnak, ám ezeknek a novelláknak robbanó anyagot kell tartalmazni. És drámákat írnak olyan személyekkel, akiknek a neve csak „a Férfi”, „a Nő”, — de ha elvontak is, kiáltani és remegni kell belőlük mindannak, ami valaha a férfi és a nő volt. Lírájuk a fiatalság dinamikus lírája. Erre a műfajra teremtődtek. A líra az igazi formájuk. Ebben már a legtöbb közülük fiatal korában mester. Énekeik oly parttalan áradással haladnak tova, mint a tüzelő láva, szerelemben és fájdalomban égve. Még a jóságuk, még a gyermekiességül: is ég. E tűzhegyek ormairól azonban ellenállhatatlan erővel patakzanak az emberiesség, a testvériség s az Istenben való közösség perzselő eszméi.


Vajjon tudja-e ez az ifjúság, hogy meg fog öregedni, még ha úgy viselkedik is, mint az elmúlhatatlanok, még ha legnagyobb részük diadalkodik is pompázatos ifjúságán és szinte teoriát csinál ebből? A termelő szellemek teoriák nélkül cselekednek,— ám vonatkozik ez az ilyen nemzedékből való szellemekre is? Ne feledjük el: a valóságos ifjúságuk még saját maguk előtt sem tudatos, mert ami tudatos, az csak egy túlizgatott, halálosan felajzott, a saját maga életjogáért tüzesen harcoló fiatalság. Ez az ifjúság a káoszból, a saját maga lelke rázkódtatásaiból és hazája összeomlásából kűzködi magát előre. Benső harcuk ugyanúgy fog lefolyni, mint Német-országé, amelynek jelenét oly pontosan fejezik ki. A jelenét — és semmi többet.


 


Vissza az oldal tetejére | |